Gergő sokkal hosszabban töprengett az elkészítendő ajándék mibenlétén, mint testvérei odalenn, az Alföld közepén. Csak másnapra jutott eszébe egy használhatónak tűnő ötlet. Pontosabban szólva, csak másnap mert egyáltalán arra gondolni, hogy megvalósítsa.
Tudniillik állt a mátraaljai parasztház tisztaszobájának sarkában egy titokzatos láda. Egy ósdi varrógép állványa alá tolhatta be valaki, réges-régen. Legalábbis Gergő úgy gondolta, hogy időtlen idők óta nem mozdította ki senki a helyéről a ládikót. Még nagyapó halála után sem került erre sor. Afféle tabunak számított a szoba azon sarka.
Aznap délelőtt, amikor a nagymamája meglátogatta a háziorvosát, Gergő óvatosan benyitott a tisztaszobába. Úgy vigyázott minden mozdulatára, mintha csak betörő lenne, pedig tudván tudta, hogy egyedül tartózkodik a házban.
Valóban betörőnek érezte magát. Furcsán szorongva leült a szőnyegre, a ládika elé, és sokáig csak nézni merte. Aztán elindult a keze, és kihúzta az ósdi varrógép állványa alól.
Meglepődött, hogy a ládikán nem volt sem zár, sem lakat. Óvatosan nyitotta fel a fedelét, mintha csak attól tartott volna, hogy kiugrik belőle valami.
Az első tárgy, amit megpillantott a fedél alatt, egy barna bőrkötésű paksaméta volt. Elővette, lefújta róla a port, és kinyitotta. Nyomban megismerte a nagyapó kézírását a megsárgult lapokon.
Először a dátumot olvasta el, ami még jócskán a múlt évezredből származott. Amikor belemerült a szövegbe, izgatottan fedezte fel, hogy a naplóbejegyzés Ákos születése után nem sokkal keletkezett.
„Csodálatos szeme van a kisunokámnak, és olyan tiszta a tekintete, mintha csak egy érintetlen hegyi tó tükrét nézné az ember. Már most látszik, milyen okos kis emberke. Biztosan derék és jóravaló felnőtt lesz belőle.”
Ez állt a dátum alatt, és Gergő egyre elfogódottabban lapozott bele a családi krónikának tűnő feljegyzésekbe. Ám aztán némi csalódottságot érzett, mert a következő oldalakon mindenféle skiccek, tervrajzok szerepeltek, egy asztalosmester vázlatai a soron következő munkáiról.
Úgy látszik, a derék nagyapó akkoriban mindent papírra vetett, akár a családdal, akár a munkájával volt kapcsolatos – gondolta magában Gergő. De amint továbblapozott, felfedezte, hogy a két téma összefügg a feljegyzésekben. Egy érdekes házi oltár vázlataira bukkant, s a tervrajzok mellé nagyapó bőséges magyarázatot fűzött:
„A házi oltár, a szentképek, a szobrok és hasonló tárgyak, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy együvé tartozunk, nemhogy nem ártanak, hanem kifejezetten kegyelmi eszközök, mivel közelebb kerülhetünk általuk Jézushoz. A helyes ima, tehát a lelkek felemelése Jézushoz, gyakran könnyebben lehetséges ilyen szentképek, szobrok által, mint nélkülük. Ezeknek semmi köze a bálványimádáshoz.”
Itt megint néhány oldalnyi szakrajz következett a házi oltárról, majd ismét egy családias bejegyzés:
„Ezt a házi oltárt fogom elkészíteni az unokámnak, és azon a napon adom át neki ajándékul, amikor megházasodik. A három fatáblára egy-egy képet festetek Janó barátommal…”
Gergő hirtelen felpattant a ládika mellől, és szinte remegett a kezében a paksaméta, ahogy maga előtt tartotta. Aztán összecsukta, és a szívéhez szorította.
Hát létezne ilyen csoda? Isten kegyelméből megvalósíthatja a nagyapja akaratát? Megadatik neki, hogy elkészíthesse a hajdanán tervezett ajándékot a bátyjának, a szeretett Nagyapó helyett?
Úgy érezte, hogy bár nagyon szereti a szülővárosát, de annyi csoda történt már vele itt, a mátraaljai kis faluban, hogy immár örökké ez lesz az otthona.
Boldog és izgatott merengéséből távoli hangok zökkentették vissza a valóságba. Hazaérkezett a nagymamája, és már a kertkaput is becsukta maga után.
Gergő gyorsan visszarakta a paksamétát a ládikóba, amit betolt az állvány alá, és igyekezett a lehető leghamarabb kislisszolni a tisztaszobából.
Egész nap a talált kincs körül forogtak a gondolatai, ám minden napszakban más előjellel. Míg délelőtt alig bírt dolgozni az izgalomtól, és azt találgatta, mikor marad újra egyedül, hogy belemerülhessen nagyapja naplójába, addig délutánra mindezek helyét átvette a szégyen és a kétely. Vajon nem kegyeletsértés-e, ha Nagyapó személyes holmijai, sőt, egykori gondolatai között turkál?
Mivel egyedül nem tudott zöld ágra vergődni, úgy döntött, munka után felkeresi a falu plébánosát.
Imre atya épp a gyógynövényei rendszerezésével foglalatoskodott, de azért szívesen nyitott ajtót Gergőnek, és még egy finom teával is megkínálta.
– Sok munkát adnak ezek a gyógynövények ilyenkor, ősszel, ugye? – érdeklődött Gergő, mert egyelőre nem akaródzott neki előállni a farbával.
– A gyógynövények minden évszakban adnak munkát az embernek – felelte a plébános.
– Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott el az Almási fiú, aztán elmosolyodott. – Csak nem azt akarja mondani, atyám, hogy télen jégvirágokat gyűjt?
– A rügyeket kifejlődésük előtt gyűjtjük, a leveleket a növény virágzása előtt, a virágokat teljes kinyíláskor, a gyümölcsöket pedig beéréskor – magyarázta Imre atya. – Ilyenkor, ősszel például a gyökereket és gyöktörzseket gyűjtjük, a levelek hullatása közben, amikor hatóanyagban legdúsabbak. Minden évszaknak megvan tehát a maga feladata Isten patikájában.
– Értem – bólintott Gergő. – De még mindig nem tudom, milyen elfoglaltságot adhat ez a hobbi télen.
– Nos, az ember olyankor csomagol és postáz egy kis gyógyteát a barátainak, levelezik más gyógynövényes szakemberekkel, netán a kandalló előtt lapozgatja a kis növényhatározót, hogy okosabb legyen tavaszra, mint egy évvel korábban – felelte az atya. – De más, fizikai jellegű munka is akad télen, ugyanis egyes növényi részeket szárítás után mechanikailag fel kell dolgozni, például felaprítani.
– Így már világos – felelte Gergő. – Látom, az atyának sok örömet okoz ez az elfoglaltság, és meg kell adni, ez a tea is nagyon ízletes. Gondolom, saját készítésű.
– Valóban – ismerte el a plébános. – Köszönöm a dicséretet, de úgy gondolom, ideje lenne rátérni jöveteled céljára. Mert engedtessék meg nekem a feltételezés, hogy nem az én örömeimről való csevej vagy a gyógyteám élvezete hozott ide hozzám, igaz-e, fiam?
– A vesémbe lát, atyám – sóhajtott nagyot Gergő, aztán elmesélte, miféle kincseket talált otthon, és persze beszámolt az aggályairól is.
