Hirtelen csend támadt a helyiségben, olyannyira, hogy szinte tapintható volt a döbbenet, természetesen Hugi részéről. A kislány, aki az előbb még oly vehemensen vágta oda a merőkanalat, most lassan leereszkedett egy székre, és idegességében a haját kezdte babrálni.
Öcsi kihasználta, hogy ezúttal feltehetően hosszabban lehet nála a szó, ezért így folytatta:
– Azt hiszed, nem tudtam az első perctől fogva, hogy mire megy ki a játék? Hogy miért csacsogsz annyit arról az átkozott kerti összejövetelről? Hát dehogynem! Mit gondolsz, miért szóltam közbe mindig? Én csak próbáltam tompítani a dolgok élét. Szerettem volna megakadályozni, hogy anyáék újra összevesszenek miattunk…
Hugi most úgy pillantott fel, mint aki nehéz, nyomasztó álomból ébred:
– Mit mondasz? Anyáék veszekedtek? És… ráadásul miattunk?
Öcsi ekkor már a fejét fogta:
– Te tényleg nem vetted észre, hogy mi zajlik itthon?… Jóságos ég! Hát azért több érzékenységet várna el az ember egy lánytól… Én már napok óta éreztem, hogy puskaporos a levegő. És tegnap azt is megtudhattam, hogy miért. Amikor este fociztunk a kertben, a labda egyszer odagurult apa dolgozószobájának ablaka alá. Én mentem érte, és akaratlanul is hallottam, miről folyik a szó odabenn apa és Ákos között. Épp az volt terítéken, hogy Ákos számolatlanul szórja nekünk a zsebpénz-kiegészítést, akárhányszor hazajön. És hogy ez nem helyes. Már csak azért sem, mert már apa és anya is veszekedtek emiatt.
Hugi, meglehetősen rapszodikus teremtés lévén, ezúttal is pillanatok alatt átlendült egyik végletből a másikba:
– Nemsokára esküvőjük lesz. Ideje volna valami szép, egyedi ajándékot készítenünk nekik. Meg persze Dóriéknak is – motyogta bűnbánóan.
Öcsi hamar megenyhült. Egyébként is jó természete volt, könnyen megbocsátott az őt ért sérelmekért. Most pedig, amikor látta, hogy a testvére őszinte megbánást tanúsít, a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Ennek jeleként ő is rávetette magát az ajándékozás témájára, amiről Hugi tett említést az imént.
– Igazad van, lassan itt az ideje, hogy elgondolkodjunk, mit adjunk ajándékba az ifjú pároknak – bólintott.
– Mivel pénzünk nincs, vásárlásra nem gondolhatunk – állapította meg tárgyilagosan Hugi. – Csakis saját készítésű ajándékról lehet szó.
Aztán a kislányt régi karácsonyok emléke ragadta magával, és mosolyogva így szólt:
– Emlékszel, amikor a mézes mackó műanyag flakonjába gipszet öntöttünk, és úgy készítettünk ajándékot anyáéknak?
Öcsi heves pislogásba kezdett:
– Csak nem arra célzol, hogy esküvői ajándéknak is megtenné egy-egy gipszmackó?
– Jaj, dehogyis! Csak úgy eszembe jutott…
Most némi csönd telepedett a helyiségre, és az ikrek agyában mindenféle ötletek sorjáztak némán. A halk töprengés nyomán megint csak Hugi szólalt meg:
– Mi lenne, ha festenénk nekik egy-egy képet?
– Miféle képet?
– Hát képet. Rendes festményt, úgy értettem.
– Mióta tudsz te festeni?
– Még sosem próbáltam, tehát még az is lehet, hogy tudok – vonta meg a vállát a kislány.
Öcsi alig tudott elnyomni egy gúnyos félmosolyt:
– Na igen, én meg lehet, hogy kiváló agysebész vagyok. Ki tudja? Hisz még sosem próbáltam.
– Most miért csúfolódsz? – méltatlankodott Hugi.
– Nem csúfolódom, de igazán mulatságos, hogy azt képzeled, a festőművészek úgy teremnek, hogy az ember egyszer csak kipróbálja, vajon menne-e neki. És mindjárt az első festménye olyan zseniálisra sikerül, hogy azt szívesen kiakasztaná a falra akár a bátyja, akár a nővére.
– Na jó, csak egy ötlet volt…
– Rossz ötlet. Különben is, szerinted nem lennének költségvonzatai? Tudod te, mibe kerül egy-egy jó minőségű ecset, festék, na meg vászon? Mert, gondolom, nem egy falfirkát szeretnél a testvéreidnek ajándékozni…
– Jó, jó, hagyd már abba! Kritizálni könnyű, de neked van valami épkézláb ötleted?
– Nincs – ismerte el nagyot sóhajtva Öcsi. – Sajnos az a helyzet, hogy egyikünknek sincs olyan tehetsége, ami az ajándék készítéséhez kellene. Nem tudunk festeni, nem vagyunk szobrászok, sem ötvösök, sem keramikusok. Egy nyamvadt verset sem tudunk írni, mert költők sem vagyunk. Nyolcévesen még elmegy, hogy az ember gipszmackót önt karácsonyra a szüleinek, de mi már rég kinőttünk abból a korból.
Hugi egyenesen felfortyant eme szavak hallatán:
– Talán nem arról kéne szónokolni, hogy mi mindent nem tudunk, mert így tényleg nem megyünk semmire.
– Miért, nincs igazam?
– Nincs. Igenis ki fogunk találni valamit, de lehet, hogy aludnunk kell rá egyet-kettőt.
Hugi optimizmusa nem bizonyult kincstárinak, sőt! Úgy hozta a sors, hogy nemhogy egyet-kettőt, de egyet sem kellett aludniuk rá, hogy eszükbe jusson valami. Aznap este ugyanis olyasmi történt, ami már régen nem. Az édesanyjuk nosztalgikus hangulatba került, s ennek okán előkotorta az egyik szekrény aljából azt a kartondobozt, ami a családi fotókat rejtette magában. Aztán bevackolta magát egy fotelbe, és nézegetni kezdte a régi fényképeket.
Az ikrek is hamar kedvet kaptak a régi emlékek felelevenítéséhez, így hát az édesanyjuk mellé telepedtek, s immár hármasban kacagtak a hajdani felvételeken.
Aztán egyszer csak leolvadt Hugi arcáról a mosoly, a szemében különös fény gyúlt, majd fel is pattant, és úgy járkált fel–alá, mint aki alig bír magával. Hamar meg is indokolta viselkedésének eme különös változását:
– Öcsi! Azt hiszem, korszakalkotó ötletem támadt!
– Nofene! Aztán mi volna az a korszakalkotó ötlet? – méregette ikertestvérét gyanakodva Öcsi, attól tartva, hogy a kislány újabb habókos indítvánnyal áll elő.
– Készítünk egy-egy albumot Ákoséknak is, meg Dóriéknak is. A saját családi fotóinkból – felelte Hugi. – De nemcsak fényképek lesznek benne. Mindegyik fotó mellé írunk egy-egy szép idézetet is.
– Miféle idézetet? – kérdezte Öcsi.
– Olyat, ami valamilyen közös régi emlékre vonatkozik – magyarázta a testvére, aztán kiemelt egy fotót anya fényképes dobozából. A képen az öt Almási testvér volt látható. – Emellé például odaírhatjuk: „Testvérek. Micsoda isteni adomány! Ezt sose vegyétek magától értetődőnek! Adjatok hálát érte mindennap! Vigyázzatok egymásra!”
– Kitől való ez az idézet? – érdeklődött az édesanyjuk.
– Egy Lisa Jewell nevű angol írónőtől – felelte Hugi. – A minap fejeztem be az egyik könyvét, a testvéri szeretetről is szó van benne. Rögtön ki is írtam magamnak ezt az idézetet, pedig akkor még nem is tudtam, milyen hamar hasznát fogom venni.
