Vasárnapi ebédek #427

Almási Károly olyan ijedten rezzent össze, mintha valaki papírzacskót durrantott volna a háta mögött.

– Hogyhogy itt jövök a képbe én? Nem értem.

– A tollforgatás a mesterséged – világított rá Ákos. – Hozzáadod a szaktudásodat, a nyereséget pedig megfelezzük.

– Drága nagyfiam, ha azt képzeled, hogy könyvet tudok írni helyetted a pszichológia bármely területével kapcsolatban, akkor óriásit tévedsz. Én mindig csak olyasmiről bátorkodom írni, amihez legalább valamicskét konyítok.

Ákos elgondolkodva hallgatott egy sort, aztán kibökte:

– Ha azt képzeled, hogy a részemről ez egy afféle jótékonysági akció, ami arra irányul, hogy fellendítsem az anyagi helyzeteteket, akkor viszont te tévedsz óriásit. Nem kell helyettem megírnod semmit, de valóban szükségem van a segítségedre.

– De hát miben, ha egyszer nem helyetted kell írnom? Nem értem.

Ákos fölállt a fotelből és fel-alá kezdett járkálni.

– Nézd, apa, én mindig is nagyra becsültem a szaktudásodat, ami az írói mesterséget illeti.

– Ezeket a fölösleges köröket elhagyhatjuk – intett türelmetlenül a családfő.

– Rájöttem, hogy az írás ugyanolyan mesterség, mint bármi más. Érteni kell hozzá. Nem tud mindenki írni, legyen akármilyen értelmes vagy tanult ember, merthogy ennek a mesterségnek is megvannak a fogásai, ehhez is külön tehetség kell.

– Miből jöttél erre rá?

– Abból, hogy megpróbáltam. – Ákos most kiszaladt a szobából, de csakhamar egy vékony paksamétával tért vissza:

– És itt a bizonyíték rá, hogy nem sikerült. Tessék, olvass csak bele.

Amikor Almási Károly belemélyedt Ákos kéziratába, igyekezett úgy olvasni, hogy közben semmilyen módon ne adja jelét tetszésének, avagy nemtetszésének. Ezen igyekezete azonban néhány bekezdés után kudarcba fulladt. Először csak rosszallóan ingatta a fejét. Később már fel-felszisszent. Végül pedig, amikor összecsukta és letette az asztalra a paksamétát, tárgyilagosan kijelentette:

– Nos, ez a kézirat valóban igényel némi finomítást.

– Némi finomítást? – hördült fel Ákos. – Meglehetősen enyhén fogalmazol. Ez az iromány nem némi finomítást igényel, hanem jelentős átdolgozást.

– Mondd, mikor felejtettél el írni? – tette fel a kérdést a családfő. – Az iskolai dolgozataiddal kapcsolatban egész más készségeidre emlékszem.

Ákos egy darabig gyanakodva fürkészte az édesapja arcát, majd visszakérdezett:

– Csak nem az jár a fejedben, hogy szándékosan írtam meg ilyen csapnivalóan ezt a fejezetet? Hogy ez is a csapda meg a beetetés része?

– Bevallom őszintén, ez a gondolat is átfutott rajtam.

– Most mondtad, apa, hogy utoljára a gimnáziumi dolgozataimat olvastad. Az azért nagyon más műfaj. Eleve több ideje van az embernek a kidolgozásra, és a terjedelem is minimális, legalábbis egy könyvhöz képest.

Almási Károly sietve pontosított:

– Utoljára a szakdolgozatodat olvastam.

– Pláne! – csapott le rögtön Ákos. – Ott pedig több hónap állt a rendelkezésemre, hogy végleges formába öntsem a szakdolgozatomat. De hát, lásd be, ez a két dolog nem ugyanaz… Tudod jól, mennyire kevés a szabad időm. A naptáram mindig hetekre előre betelik. Özönlenek hozzám a páciensek. A rendelés mellett pedig Magdival is törődnöm kell. Az ő munkája sem könnyű. Három műszak egy kórház intenzív osztályán igencsak felőröl egy ápolónőt. Igyekszem a lehető legtöbb időt vele tölteni, elviszem színházba, hangversenyre, néha vacsorázni, vagy éppen egy kiadós sétára a Tisza-partra. Szeretném, ha feltöltődne mellettem. Ha úgy érezné, hogy igenis a legjobb döntés volt, amikor úgy határozott, hogy velem fogja leélni az életét. Nem tehetem meg, és nem is akarom megtenni, hogy holmi kézirat-körmölésekre való hivatkozással lemondjak bármilyen közös programot…

Így azonban szinte alig marad időm írni. Az éjszakákból kell kiszakítanom egy-egy órácskát, amit a könyvem megírására fordíthatok. Ennek viszont a mellékelt fejezet a végeredménye – mutatott az asztalon heverő paksamétára Ákos. – Száraz és szakmai, stílusában eklektikus, néha kapkodó és csapkodó, és bizonyára még helyesírási hibák is szerepelnek benne. Ez van. Beláttam, nem tudok írni. Viszont szeretném közreadni ezt a könyvet mindenképpen. És nemcsak azért, mert anyagi sikert remélek tőle. Hidd el, apa, egészen őszintén mondom: ha csak egyetlen drogos, alkoholista vagy szerencsejáték-függő olvasó számot vet az élete lehetőségeivel, és jó irányba indul el, csak azért, mert elolvassa a leírásomat egy olyan emberről, aki egy teljesen reménytelennek látszó helyzetből végül kiverekedte magát, nos, akkor azt mondom, már megérte a belefektetett energiát és az éjszakai virrasztásokat.

Csakhogy ehhez szükségem van segítségre. Kell egy ember, mégpedig egy jó szakember, aki a száraz és unalmas szakmai anyagot ellátja kellő iróniával, szellemességgel. Aki úgy tudja átszerkeszteni a kéziratot, hogy minden dramaturgiai fordulat a helyén legyen. Hogy ezt a divatos szót használjam: aki fogyaszthatóvá tudja tenni az olvasmányt. Mert ha az üzenet nem jut el az olvasóhoz, akkor az én működésem teljességgel fölösleges. Akkor az én összes papírra vetett mondatom hiábavaló lesz. Ha nincs egy olyan szakember, akinek a stílusa befogadhatóvá tudja tenni az üzeneteimet, akkor kárba vész minden átvirrasztott éjszakám.

Én egyetlen embert ismerek, aki alkalmas erre a feladatra, és akiben maximálisan megbízom, az pedig te vagy, apa.

Ákos a szónoklata végén olyasminek volt szemtanúja, aminek még soha életében. Az édesapja nemes egyszerűséggel sírva fakadt…