Almási Károly egész délután a kert végében dúlt-fúlt, és ennek bizony kapálás közben a gyomokon kívül jó néhány haszonnövény is a kárát látta. Este, a hálószobában folytatni akarta a megkezdett vitát, de Julika elzárkózott tőle. Hátat fordított a férjének a hitvesi ágyban, és kijelentette:
– Már alszom.
A családfő tehát kénytelen-kelletlen visszatért az olvasnivalójához, s megpróbált elmerülni a bűnügyi történetben. Egy idő után azt vette észre, hogy már oldalakat lapozott, de fogalma sincs róla, hogy mit olvas, mert egész máshol járnak a gondolatai. Meglepve tapasztalta, hogy a felügyelő a krimiben épp most kattintja a bilincset a kertész csuklójára, akire pedig mind ez idáig a gyanúnak még csak árnyéka sem vetült.
Félretette a könyvet, és felsóhajtott:
– Szívem, eddig még soha nem történt meg velünk, hogy haraggal feküdtünk volna le. Ha jól emlékszem, még az esküvőnk előtt megbeszéltük, hogy semmilyen vitát nem viszünk át másnapra. És mindeddig tökéletesen működött kettőnk között ez a szabály. Te nem így emlékszel?
Julika azonban nem véleményezhette a férje felvetését, mert ekkor már valóban aludt.
Másnap a gyerekek mindannyian strandra mentek, így az Almási házaspár egyedül maradt a házban. A vita tehát óhatatlanul folytatódott.
– Valóban azt gondolod, hogy betegesen hiú vagyok? – kezdte tapogatózva a családfő. – Vagy csak azért vágtad a fejemhez, mert meg akartál bántani?
Julika abbahagyta a törölgetést, és a férje felé fordult:
– Teljesen őszinte leszek most hozzád. Azóta érzek valami egészen furcsa hozzáállást nálad, amióta Ákosnak kifejezetten jól megy, és csak úgy dől hozzá a pénz a pácienseitől.
Almási Károly megcsóválta a fejét:
– Mit tagadjam, ez most nagyon rosszul esett.
– Sajnálom. De ezt egyszer végre meg kellett mondanom.
– Szóval azt állítod, hogy nem örülök Ákos sikereinek, és azt szeretném, ha koldusbotra jutna, aztán meg hazamenekülne a családi fészekbe?
– Na, álljon meg a menet! – emelte fel az ujját Julika. – Én semmi ilyesmit nem állítottam. De azt azért el kell ismerned, hogy egyre nehezebben viseled a gyermekeink családi fészekből való kirepülését.
– Soha nem sajnáltam egyetlen fillért sem a nagyfiamtól. Szívből örülök a sikereinek, kezdettől fogva. Felkapott pszichológus lett, sok a páciense, szinte divat lett hozzá járni, amióta szerepelt a tévében. De mi lesz, ha véget ér ez a divathullám? Mi lesz, ha egyszer majd nem megy olyan jól Ákosnak? És mielőtt félreértenéd: egyáltalán nem arról van szó, hogy én szurkolok ezért, sőt. Kívánom, hogy minél tovább fusson vele a szekér. Csakhogy az élet arra tanított, hogy egyszer hopp, máskor meg kopp. És az embernek gondolnia kell azokra az időkre is, amikor a kopp lesz soron. Sokkal több előrelátást várnék el Ákostól, és a többi gyerekemtől is.
– Hogy jön ide a többi gyerekünk? – értetlenkedett Julika.
– Szívem, hát ne mondd már, hogy nem vetted észre, hogy lassan már mindegyikük Ákos pénzére számít! Dórinak most kifizeti az esküvőjét, az ikrek folyton zsebpénz-kiegészítést kunyerálnak tőle, és arról is tudomásom van, hogy Gergőnek is rendszeresen utalványoz kisebb-nagyobb összegeket.
– Mondom én, hogy ez a probléma! – csattant fel Julika. – Az a bajod, hogy a gyerekeid már nem rád számítanak elsősorban, ha pénzre van szükségük, hanem Ákosra, és ez borzasztóan bántja a hiúságodat.
Almási Károly a kezébe temette az arcát. Vajon hogy lehetne megérteni egy okos asszonnyal, akivel immár több mint negyed évszázada él boldog házasságban, hogy ezúttal butaságokat beszél?
A családfő próbálta elrejteni, mennyire rosszul esnek neki a felesége szavai. Tudta, hogy ha érzelmi síkra terelődik a beszélgetés, akkor ott az észérvek már vajmi kevés szerepet kaphatnak.
– Emlékszel, milyen kínkeservesen osztottunk be annak idején minden fillért? Főleg a kezdet kezdetén – idézte fel Almási Károly.
– Emlékszem – bólintott Julika. – Csak azt nem értem, ez most hogy jön ide…
– Jószerivel még egy egyszerű bolti bevásárlást sem intéztünk a másik tudta nélkül – folytatta a múltba révedést a családfő.
– De aztán elmúltak a kezdeti nehézségek, fogcsikorgatva túljutottunk rajtuk, és kezdett jobban futni a szekerünk – csatlakozott Julika. – Főleg, miután rovatvezető lettél a lapnál.
– De akkor sem szórtuk a pénzt, nem költöttünk luxuscikkekre, megbecsültük azt a keveset, amink volt.
– Szóval neked az, ha valaki anyagilag merészeli segíteni az édestestvéreit, az luxuskiadás?
– Nem erről beszélek. Én csupán a takarékoskodás fontossága mellett próbálok érvelni.
– És miből gondolod, hogy Ákos nem takarékoskodik megfelelően? Ha nem így tenne, most hogyan tudná állni az esküvő költségeit? – érvelt Julika, majd újból felcsattant: – Megmondom én, mi a te bajod, Károly. Az, hogy a fiad felnőtt, jól keres, és már nem szorul arra, hogy te oszd be a pénzét.
Most már a családfő sem volt képes türtőztetni magát:
– Jaj, szívem, hagyd már ezeket az ostobaságokat! Egy percre próbálj már meg abból az alaphelyzetből közelíteni a dolgokhoz, hogy én a legjobbat akarom Ákosnak, és az összes többi gyerekünknek is, és eszemben sincs irigyelni tőlük semmi földi jót!
Idegesen felpattant, de aztán ő maga volt, aki azt javasolta, hogy higgadtabban folytassák az eszmecserét, különben parttalan vita és vagdalkozás lesz belőle. Julika hajlott a jó szóra, és immár ő is csendesebben szólalt meg:
– Mindig arra neveltük a gyerekeinket, hogy önállóak legyenek – mutatott rá. – És hogy vállaljanak felelősséget a saját döntéseikért. Most pedig, amikor… – Nem tudta folytatni, mert észrevette, hogy a férje szája széles mosolyra nyílik. – Mi az, amit ilyen ellenállhatatlanul mulatságosnak találsz? – tudakolta kissé méltatlankodva.
– Azt hiszem, némi ellentmondásba keveredtél, drágám – jegyezte meg Almási Károly. – Valóban önállóságra és felelősségvállalásra neveltük a gyerekeinket. És szerinted Ákos ténykedése most ebbe az irányba hat? Mert szerintem korántsem. Ha így mennek tovább a dolgok, akkor szép lassan hozzá fognak szokni, hogy soha, semmi baj nem lehet, mert ha beüt a krach, akkor majd jön a jóságos Ákos, és mindent megold. Az ikrek elverik a zsebpénzüket? Annyi baj legyen. Majd jön a derék Ákos, és kinyitja a pénztárcáját. Gergő túlköltekezik fönn, a festői Mátrában? Üsse kavics! Csak egy telefon a bátyónak Szegedre, és ő máris a postahivatalban terem, és szorgalmasan kitölt egy rózsaszín csekket a tékozló öcsikéje számára. És hol van a határ Dórinál? Az idén egy esküvő, jövőre konyhabútor, aztán meg kocsi, nyaralás? Vagy mi?… No, hát én erről beszélek, szívem, nem másról.
Julika kissé leforrázva ült le a konyhaasztal mellé. Látszott rajta, hogy a dolgok ilyetén összefüggésein valóban nem gondolkodott még el, amióta a vita kipattant.
– Kissé túlzónak érzem a szónoklatot – jegyezte meg erőltetett közönnyel, de közben lerítt róla, hogy most először próbál a dühének köde mögül az eseményekre tekinteni.
– Igazad lehet, drágám – ismerte el végül, nagyot fújtatva.
Almási Károly módfelett örült, hogy a minapi „jóember” megszólítást a sokkal kedvesebb és jól megszokott „drágám” váltotta fel, de még nem volt túl az összes érve előhozásán.
– Van még itt valami – folytatta csöndesen. – Pontosabban nem is valami, hanem valaki, akinek a szempontjait nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ő pedig nem más, mint Ákos jövendőbelije.
