Egy nyári hétvégén úgy benépesült az Almási-ház, mint már régen nem. A vasárnapi ebédnél újra együtt ült a család az asztalnál, hiánytalan létszámban.
A vendégek közül először Ákos és menyasszonya, Magdi érkezett meg Szegedről, még szombat délelőtt.
– Nagyot nőttél, fiam! – jegyezte meg viccesen a családfő, megveregetve elsőszülöttje arcát. – De ahogy elnézem, nem a függőleges tengelyed, hanem inkább a vízszintes mentén.
Ákos kissé restelkedve mentegetőzött:
– Tudod, apa, a sok ülőmunka…
Magdi tettetett haraggal csattant fel:
– Úgy! Szóval nem az én főztöm ludas a dologban?
Ákos motyogott valamit az ülőmunka és a házi koszt kombinációjáról, de aztán felhagyott a kifogások keresésével, és felsóhajtott:
– Igazatok van, többet kéne mozognom.
– Gyere velem kocogni! – javasolta Öcsi, de anya közbelépett, és magához ölelte elsőszülöttjét:
– Szó sem lehet róla! Most szépen leültök, és elmesélitek, mi újság veletek mostanában.
A fiatalok az asztal mellé telepedtek, Julika pedig visszatért az ebédfőzéshez, de azért élénken figyelt a kibontakozó párbeszédre:
– Igazából sok újat nem tudunk mondani – szabadkozott Magdi. – Sokat dolgozunk mindketten, gyűjtögetünk a közös jövőnk érdekében.
– De azért, remélem, egymásra is jut időtök – jegyezte meg Almási Károly.
– Persze – bólintott Magdi. – Ákos minden áldott nap nálunk ebédel, és ha csak lehet, járunk moziba, színházba, meg sétálni a Tisza-partra.
Az otthoniak mesélni valója elsősorban az ikrek leérettségizéséről szólt, megspékelve a bombariadó és Öcsi hőstettének történetével.
A beszélgetésnek a tálalás vetett véget. Amikor Julika az asztal közepére helyezte a leveses tálat a benne gőzölgő, kitűnő húslevessel, mindannyiuknak elakadt a szava, és onnantól kezdve csakis az étkezésre összpontosítottak. Ebben Ákos járt az élen, háromszor is szedett édesanyja főztjéből.
Hugi nem bírta megállni, hogy meg ne paskolgassa bátyja enyhén gömbölyödő pocakját, s közben viccesnek szánt megjegyzést is tett:
– Így aztán nem fogsz lefogyni, bátyuskám, pedig mi jobban örülnénk, ha inkább Magdi hasa gömbölyödne már.
A kínos közjátéknak az vetett véget, hogy a családfő hirtelen témát váltott, de közben nem mulasztott el megrovó pillantást vetni kisebbik lányára. Ákos még ennél is tovább ment, az asztal alatt jól belecsípett a húgába, aki kis híján félrenyelte a levest.
Öcsi azonban, szokása szerint, most sem vette észre az asztal fölött és alatt zajló, nem verbális párbeszédet, s csevegő hangon elújságolta:
– Bizony, anyáék mindig mondogatják, hogy nagyon szeretnének már unokát, úgyhogy jó lenne, ha iparkodnátok azzal az esküvővel.
Ákos e percben mérhetetlenül sajnálta, hogy legalább az egyik karja nem olyan hosszú, hogy kényelmesen átnyúlhasson az asztal alatt Öcsi irányába, és őt is jól megcsípje. A hangja azonban áthallatszott az asztal túlsó felére is, bár meglehetősen csöndesen jegyezte meg:
– Erről a témáról majd egy kicsit később…
Az Almási-szülők az ebéd utáni ejtőzés közben azon tanakodtak, vajon mit jelenthetett Ákos megjegyzése.
– Netán valami bejelentésre készülnek? – gondolkodott hangosan a családfő. – De hát akkor mire várnak? Nem lett volna megfelelő alkalom a közös családi ebéd?
– Szerintem idejében meg fogjuk tudni, nem kell türelmetlenkedni – vélte Julika.
Azonban hiába próbálta mindezt a legközömbösebb hangon közölni, férjében furcsa gyanú ébredt:
– Szívem, te már megint titkolsz valamit előlem…
Másnap megvilágosodott a rejtély. Ákosék arra vártak, hogy Dóri és a vőlegénye is megérkezzen Erdélyből, hogy együtt jelenthessék be a családnak: mindkét pár esküvőre készül, ráadásul együtt, egy napon tervezik lebonyolítani az eseményeket.
– Azt hittem, ti Székelyföldön szándékoztok egybekelni – jegyezte meg némi csalódottsággal a hangjában a családfő. – Szívesen elutaztam volna egy igazi, hamisítatlan székely esküvő kedvéért.
– Én nem vagyok román állampolgár, Áron viszont megkapta a magyar állampolgárságot is – magyarázta Dóri –, így tehát számunkra is egyszerűbb, ha itthon kötünk házasságot. Aztán majd, ha mondjuk keresztelőre kerül sor, részt vehetsz egy igazi, hamisítatlan székely vigasságban – próbálta megvigasztalni az édesapját, egyelőre kevés sikerrel.
– A költségek szempontjából is előnyösebb, ha egyszerre rendezzük a két esküvőt – kapcsolódott be Ákos is, majd gyorsan kijelentette, hogy a szükséges pénzt már összeadták, így a szülőknek semmivel sem kell beszállniuk a költségekbe.
Furcsa módon Almási Károly ettől a közleménytől sem lett boldogabb, sőt legbelül egyre idegesebb lett. Szerencsére ezt egyelőre csak élete párja vette észre.
A régi időkben a családfő ilyenkor rágyújtott volna egy cigarettára, de miután már évek óta nem dohányzott, a feszültségét levezetendő hátrament a kert végébe, és kapálásba fogott.
Julika egy alkalmas pillanatban utánament, és miután meggyőződött róla, hogy senki sem lehet fültanúja a beszélgetésüknek, kérdőre vonta a férjét:
– Elmondod, hogy mi bajod van?
– Semmi – jött a rövid válasz.
Julika csípőre tette a kezét:
– Na idefigyelj, Almási Károly! Sokkal régebben ismerlek annál, hogy egy ilyen választ elfogadjak, úgyhogy meg se próbálj mellébeszélni. Halljam, melyik részével van problémád: a kettős esküvővel, vagy az anyagiakkal?
A családfő a kapanyélre támaszkodott, és végre kibökte:
– Az egésszel, úgy, ahogy van.
– Hát ez aztán gyönyörű, mondhatom! – csattant fel Julika. – Hazajönnek a gyerekeid a messzi távolból, csupa örömhírt jelentenek be, amikre már nagyon régóta vártunk, te pedig ahelyett, hogy úsznál a boldogságban, dúlva-fúlva hátrajössz kapálni? Mi a csoda ütött beléd? Talán elment az eszed, jóember?
Almási Károly megütközve vette tudomásul a feddő szavakat. Akárhogy kutatott az emlékezetében, nem tudott rá példát, hogy a felesége valaha is jóembernek szólította volna. És szó, ami szó, ilyen idegesnek sem látta még élete párját az elmúlt évtizedek alatt.
Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és csendesen így szólt:
– No, akkor vegyük sorra: Ákos azt mondta, a költségekkel kapcsolatban ne legyenek gondjaink…
– Úgy van! – vágott közbe Julika, aki csöppet sem próbált nyugalmat erőltetni magára. – Minden költséget a gyerekek állnak. Mi ezzel a problémád?
– Minden költséget Ákos fog állni – pontosított a családfő. – Ezt te is pont ugyanolyan jól tudod, mint én. Legalábbis nem hiszem, hogy az a két ágrólszakadt pedagógus ugyanakkora arányban tudna beszállni a költségekbe, mint…
– A tulajdon lányod és a vőlegénye neked csak „két ágrólszakadt pedagógus”? – Julika most már szinte fortyogott a dühtől.
– Minden tiszteletem azoké az embereké, akik a székelyek meg a csángók között magyar gyerekeket tanítanak magyar szóra – szögezte le határozottan Károly –, de ha jól tudom, jelen megbeszélésünknek most nem ez a tárgya.
– Megmondom én, mi a te bajod, szívem – perelt tovább Julika, úgy ejtve ki a „szívem” megszólítást, hogy az felért egy sértéssel. – Az a te bajod, hogy ez az egész dolog módfelett piszkálja a betegesen elhatalmasodott hiúságodat! – Azzal választ sem várva egyszerűen faképnél hagyta a férjét.
