Gergő egyetlen pisszenéssel sem reagált. A váratlan bejelentés először is olyan hatással bírt, hogy amúgy is elakadt volna az Almási fiú szava, másodsorban pedig nem akarta semmivel kizökkenteni Annát a hirtelen támadt őszinteségi felbuzdulásból. Így hát csak csöndesen figyelte, ahogy a lány lekuporodik egy ládára, és belekezd az elbeszélésbe:
– Istvánnak hívták, és alig volt idősebb nálam. Mindketten fiatalok voltunk, talán túl fiatalok is ahhoz, hogy összekössük a sorsunkat, és felelősséget vállaljunk egymás iránt. Ez elég hamar kiderült.
Miután kihirdettek minket a templomban, elkezdődtek a bajok. Pista egyre többször nyúlt a pohár után. Akkoriban már a kocsmában dolgoztam. Ő minden este elém jött, de a legtöbbször úgy alakult, hogy záráskor nekem kellett hazakísérnem őt, nem pedig fordítva.
Természetesen hamar megelégeltem a helyzetet, úgyhogy napirenden voltak közöttünk a veszekedések. De ilyenkor valahogy mindig le tudott venni a lábamról. Azóta sem ismertem senkit, aki ennyire meggyőzően tudott volna fogadkozni. Én pedig túl fiatal és túl naiv voltam ahhoz, hogy ne dőljek be neki minden egyes alkalommal. Ígért fűt-fát, hogy mostantól minden más lesz, sőt, egyszer még arra is megesküdött, hogy többé be sem jön hozzám a kocsmába, és ez volt az egyetlen ígérete, amit végül be is tartott.
Gergő most érezte először szükségét, hogy közbeszóljon. Attól félt, ha nem kérdez semmit, a lány még azt fogja hinni, nem figyel oda eléggé:
– Innentől akár minden jóra is fordulhatott volna – jegyezte meg. – Ha betartotta az ígéretét, végül is mi lett a baj oka?
Anna arcán furcsa, gunyoros ám egyszersmind szomorú mosoly szaladt át:
– Már maga az ígéret is kész átverés volt – magyarázta. – Mert ugyan valóban nem jött be hozzám többé a kocsmába, de nem akadt olyan szőlősgazda a faluban, akitől ne vásárolta volna literszámra a házibort. Utána tehát még többet ivott, mint azelőtt, csak éppen otthon.
– És nem voltak szülei vagy jóakarói, akik a lelkére beszéltek volna?
– Az édesanyja már nem élt, az édesapját pedig emberemlékezet óta nem látta senki józanon. Egyedül Imre atya volt, aki ideig-óráig hatni tudott Pistára, de aztán ugyanúgy lepergett róla minden, mint azelőtt…
Anna nagyot sóhajtott, amiből sejthető volt, hogy a történet a szomorú végkifejlethez közeledik:
– Aznap egyáltalán nem éreztem, hogy valami nagy baj közeleg. Pedig általában megérzem az ilyesmit… A bátyám már Egerben tanult, és anyuék elmentek meglátogatni, vittek neki egy kis disznótorost a kollégiumba… Pista velem töltötte a délutánt. Komoly dolgokról beszélgettünk, és hosszú idő után először tűnt úgy, hogy újra tudok rá hatni, és megembereli magát végre. Ám ahogy telt az idő, Pistának egyre jobban akadozott a nyelve és egyre zavarosabb lett a tekintete. Kiderült, hogy megtalálta apuék bárszekrényében a konyakot, és egész délután rájárt, minden óvatlan pillanatot kihasználva.
Ez végképp betette nálam a kaput. Összeomlottam. Sírtam és üvöltöztem, az sem érdekelt, hogy mit hallanak meg belőle a szomszédok. Csakhogy Pista is úgy reagált, mint még soha azelőtt. Nemhogy meghunyászkodott volna, vagy elszégyellte volna magát, hanem nekem esett, és azt ordítozta, hogy márpedig neki joga van úgy élni, ahogy akar, és ne mondja meg neki senki, hogy mikor mit csináljon, és a két keze munkájával megkeresett pénzét mire költse. Akkor iszik, akkor horgászik és akkor vezet autót, amikor kedve tartja. És vegyem tudomásul, hogy ha majd összeházasodunk, ez akkor is így lesz. Azzal durván ellökött, és kiviharzott az ajtón… Elterültem a földön, és jó időbe telt, mire össze tudtam szedni magam, de azt hiszem, ha nem így történik, akkor sem bírtam volna visszatartani… Másnap a szomszédok hozták a hírt, hogy megtalálták Pista holttestét a közeli bányatóban…
– Jóságos ég! – jajdult fel Gergő. – Mi történt vele?
– Belefulladt a tóba – felelte Anna.
– De miért mondják, hogy neked közöd volt a halálához? – faggatózott tovább az Almási fiú, míg rá nem jött, hogy elszólta magát.
– Szóval már neked is a füledbe jutott… – jegyezte meg hosszú hallgatás után a lány.
– Kitalálhattad volna. Mit gondolsz, miért voltam az elmúlt napokban olyan szomorú?
– Én inkább türelmetlennek láttalak.
– Egyezzünk meg abban, hogy zaklatott voltam – javasolta Gergő. – Felzaklatott ez a hír, és alig vártam, hogy elmeséld az igazságot. Remélem, így már megérted a viselkedésemet.
Anna lehunyt szemmel bólogatott:
– Megértek én mindent. De ezt a dolgot ne nevezd hírnek, arra kérlek, mert ez egy nagyon rosszindulatú pletyka. Szenvedtem tőle épp eleget, amikor elterjedt a faluban. Hónapokon keresztül mindenfélét mondtak az emberek. Hogy az összeveszésünk miatt ment a víznek Pista. Hogy miattam volt elkeseredett. Hogy én üldöztem el, én kergettem a halálba…
– Ne is sorold tovább – emelte föl a kezét Gergő –, én természetesen ilyesmit sosem feltételeztem volna rólad. De végül is mi az igazság?
– A szomorú igazság végtelenül egyszerű – felelte Anna. – Pista horgászni ment, csak azért, hogy megmutathassa nekem, szabad ember, és azt csinál, amit akar. És akkor, amikor éppen kedve tartja. De, mint mondtam, akkor már olyan ittas volt, hogy sem autóba, sem csónakba nem lett volna szabad ülnie.
Gergő nem értette a dolgot:
– No de hát miért gondolták egyesek, hogy te tehetsz minderről?
– Talán úgy vélték, megakadályozhattam volna. Persze, akik így vélekednek, azok figyelmen kívül hagyják, hogy amikor Pista elrohant tőlem, akkor én a konyha kövén feküdtem, összepofozva. De nekik elég az a tudat, hogy a szomszédok hangos veszekedést hallottak, mielőtt Pista kirohant a házunkból. Ebből már lehet szaftos pletykát gyártani, és egyeseknek csak ez a fontos. Persze te, mint városi fiú, ezt nehezen értheted…
Gergő közel volt hozzá, hogy megsértődjön:
– Ne mondd ezt, kérlek. Pontosan átérzem, amit mondtál, hidd el nekem. Amit nem tudok megérteni, az egész más…
– No és mi az?
– Mondd, miért nem voltál képes ezt az egészet megbeszélni velem? – Gergő hangja panaszosan, szinte vádlón csengett. – Azok után, ami köztünk történt, azt hittem, hogy teljesen őszinték lehetünk egymáshoz. De egyetlen napig sem tartott a boldogságom, mert mindjárt az együtt megnézett napfelkelténket követő napon a fülembe jutott ez a pletyka, és attól kezdve borzasztóan megalázottnak éreztem magam. Egyoldalúvá vált mindaz, amiről én közösnek vélt álmokat dédelgettem.
Anna most felállt, és odatelepedett a fiú mellé:
– Megértelek, de gondolj csak vissza arra a hajnalra, ott, az erdei tisztáson! Hogy érezted ott magad? Boldognak és felszabadultnak? Hát tudd meg, hogy én is. Soha, senkivel nem kerültem még ilyen hangulatba, sohasem éreztem ilyen jól magam senkivel. Örömmel töltött el az őszinteséged, a nyíltszívűséged, a tiszta szándékaid megvallása, és minden, amire azóta is mosolyogva emlékezem. Csodás volt az a hajnal, sosem fogom elfelejteni, amíg élek, akármi is lesz velünk… És most képzeld el, hogy ebben a varázslatos hangulatban én egyszer csak elkezdek a hajdani vőlegényemről mesélni, aki sokat ivott, rosszul bánt velem, és egy szerencsétlen baleset során vízbe fulladva lelte a halálát… Egyszerűen képtelenség.
– Igazad van – ismerte el Gergő, és miközben maga elé merengve töprengett az elmúlt napok történésein, megállapította magában, hogy Annán kívül még valakinek igaza volt. Imre atyának. Mindvégig és mindenben.
