Ahogy teltek a napok, Gergő egyre otthonosabban mozgott a konyhában.
– Nem hittem volna, hogy ilyen jó érzéked van a szakácsmesterséghez – ismerte be Nagyika is.
Az Almási fiú mindazonáltal még korainak tartotta volna, ha kéretlenül ebédet visz szíve hölgyének. Tudta, hogy a mesterszakács báty főztjével úgysem tud vetekedni, tehát legfeljebb kinevettette volna magát ebbéli igyekezetével.
Egyszer azonban rámosolygott a szerencse. Reggel átment a kocsmába, és így szólt Annához:
– Tudnál nekem valamilyen keserűvizet adni elvitelre? Nagymamámnak kifogyott a készlete, és nem akarom, hogy megfájduljon a gyomra.
– Persze, hogy tudnék – bólintott a lány –, de miért nem a boltban veszel? Ott sokkal olcsóbb.
– Ott akartam venni, de ők is kifogytak a készletből, és csak a hét vége felé érkezik áru, azt mondták – felelte Gergő.
Anna előhozott a raktárból egy palack keserűvizet, majd panaszosan megjegyezte:
– Azt hiszem, a nagymamáddal ellentétben nekem ma bizonyosan meg fog fájdulni a gyomrom, mégpedig az éhségtől.
– Mi az, csak nem fogyókúrázol? – kérdezte az Almási fiú, és éppen bizonygatni akarta, hogy a lánynak semmi szüksége efféle önkínzásra, de erre már nem maradt ideje, mert túl hamar érkezett a magyarázat:
– Elfelejtettem ennivalót csomagolni magamnak, a szüleim pedig beutaztak Egerbe, tehát nincs, aki főzzön nekem, és elhozza az ebédemet.
Anna megragadta az alkalmat egy kis évődésre:
– Jó nektek, városi fiúknak. Ilyenkor csak megemelitek a telefont, és rendeltek egy pizzát…
– Megtudhatnám, mennyi időt kell még itt eltöltenem, hogy igazi mátraszederkényiként tekints rám? – folytatta az incselkedést Gergő, majd hirtelen merész ötlete támadt:
– Mondd csak, mit szólnál egy finom bográcsgulyáshoz?
Annának a nyál is összefutott a szájában, és ezt nem is titkolta. Azt viszont el sem tudta képzelni, honnan szerez bográcsgulyást a fiú most, január közepén.
– Miért, télen talán nem lehet tüzet rakni? – kérdezett vissza Gergő. – Ilyenkor esik csak jól igazán bográcsozni!
– Na de hát csak nem akarsz az udvaron fagyoskodva főzni? – kiáltott Anna az Almási fiú után, aki ekkor már felhúzta a nyúlcipőt, és olyan sebesen iszkolt hazafelé a keserűvízzel, hogy tíz perc múlva már a kamrában kutakodott nagyapó jó öreg vasbográcsa után. Amikor meglelte, kiment az udvarra, tüzet gyújtott, és elkezdte előkészíteni a hozzávalókat.
Nagyika elképedve szemlélte az előkészületeket.
– Sietnem kell – magyarázta Gergő –, mert délre bográcsgulyást ígértem Annának.
Nagyika elmosolyodott, és csak ennyit szólt:
– No, azért vigyázz a késsel, meg ne vágd magad krumplipucolás közben! Nem olyan nagy baj, ha csak fél egyre leszel kész – azzal kuncogva visszatért a házba a vasalni valók közé.
Nemsokára bekiáltott egy atyafi a kerítésen:
– Mi van itt, disznótor?
Furulyás volt az, akire afféle falu bolondjaként tekintett mindenki. Gergőnek fogalma sem volt, hogy az illetőnek az eredeti vagy csupán a gúnyneve a Furulyás, bár az utóbbi sem lepte volna meg, hiszen a bolondos fickónak mindig kilógott a furulyája a szivarzsebéből.
– Disznótornak elég szegényes lenne – felelte kacagva az Almási fiú. Általában kerülte, hogy a falu bolondját a nevén kelljen szólítania, mert azt sem tudta, tegezze vagy magázza. A férfi amolyan kortalan arcú egyéniség volt. Gergő azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy még csak a húszas évei végén jár, de azt is elhitte volna, ha valaki azt mondja neki, hogy Furulyás már rég elmúlt negyven.
Nemsokára kiderült, hogy Furulyás váratlan felbukkanása igen jó hatással volt a bográcsgulyás elkészítésének folyamatára.
– Csak pöszörögjön az étel – dünnyögte Furulyás.
– Hogy micsoda? – kérdezte Gergő.
– Nem szabad nagy lángon főzni a gulyást – magyarázta a jövevény. – Csak pöszörögjön. Úgy lesz az igazi.
– Áhá, már értem – bólintott az Almási fiú, és inkább félretette a fahasábokat, amiket az imént még a tűzre akart vetni.
– Egyébként én tudom ám, hogy mitől lesz igazi íze a szabad tűzön főzött bográcsgulyásnak – jelentette ki Furulyás, de nem sokáig titokzatoskodott, rövid hatásszünet után kifejtette az elméletét: – Beleszálldogál a bográcsba egy kis pernye, hamu meg korom, attól lesz olyan jellegzetes, és össze sem lehet hasonlítani a konyhában főzöttel.
– Lehet benne valami – ismerte el Gergő.
– Van is nekem ezzel kapcsolatban egy nagy ötletem, amiből szerintem sok pénzt lehetne csinálni – folytatta a falu bolondja. – Egy kis hamut, pernyét meg kormot kellene kis tasakokba csomagolni, és eladni bográcsos ételízesítőként…
Az önjelölt feltaláló most már sokkal nagyobb hatásszünetet tartott, s diadalmas mosollyal szemlélte Gergő arcát, nem is sejtvén, hogy a fiú mindeközben azon tűnődik, vajon hallott-e mostanában ehhez fogható ostobaságot.
– Az alapanyag ugyebár a fa, nem olyan nehéz beszerezni, és nem is drága – magyarázta a nagyívű vállalkozás gazdasági alaptéziseit Furulyás –, főleg, ha azt vesszük, hogy egy átlagos tűzrakásnál mennyi hamu meg pernye keletkezik. Ha csak tízdekánként tasakoljuk, akkor is degeszre kereshetjük magunkat. A fűszerek és ételízesítők nagyon drágák, mindig megnézem az árukat a kisboltban.
– Mesélt már valakinek a találmányáról? – érdeklődött óvatosan Gergő, mire a jeles gasztronómiai újítónak szinte villámokat szórt a szeme:
– Na, még csak az kéne! Hogyisne! Hogy ellopják az ötletemet?
– Bizony, ilyen dolgokban rendkívül elővigyázatosnak kell lenni – ismerte el az Almási fiú. – A legjobb lenne szabadalmaztatni a találmányt – tette hozzá, és közben úgy érezte, irtózatosan hosszú lesz ez a délelőtt, ha ez a meg nem értett zseni, ez a Horváth Roziba oltott Gundel Károly mindvégig itt akar ötletelni, amíg a gulyás pöszörög a bográcsban.
Ám egyszer a leghosszabb délelőttöknek is véget vet a déli harangszó, s ez most sem volt másként. Gergő megkínálta a főztjéből Nagyikát és természetesen Furulyást is, és megnyugodva konstatálta, hogy ők is épp ugyanolyan finomnak értékelik az ételt, mint jómaga.
Negyed órával később magabiztosan nyitott be a kocsmába, és átadta az ételhordót Annának:
– Kisasszony, az ebéd ezennel előállt! Hamisítatlan, bográcsban főtt gulyás, foszlós friss kenyérrel.
