Gergő hosszasan vakargatta az üstökét, miközben a szekrénysor tervrajzát nézegette. Már éppen azon volt, hogy kibökjön valamiféle elutasító választ, némi mentegetőzéssel körítve, Imre atya azonban megelőzte:
– A döntés előtt tanácsos volna konzultálnod a segédeddel – mondta, miközben átható pillantást vetett az Almási fiúra.
Gergő egyelőre nem értette, mire céloz a plébános, de annyit felfogott a közleményből: Imre atya kitalált valamit, amit négyszemközt akar megbeszélni vele. Így hát időhúzásra vette a figurát, és így szólt a megrendelőhöz:
– Valóban úgy van, ahogy az atya mondja, beszélnem kell a segédemmel. Tudja, ez nem kis munka, és mostanában egyébként is eléggé sűrű a naptáram, tehát az lesz a legjobb, ha itt hagyja a telefonszámát, és amint tudom, visszahívom.
Most a báránybőr kucsmás atyafi kezdte vakargatni a füle tövét. Úgy sejtette, az árak felsrófolásáról lehet szó, és valamiképpen jelezni akarta, hogy alkudozás terén ő sem megy a szomszédba némi rafinériáért:
– No, rendben van, de aztán ne sokáig gondolkozzék rajta a mester úr, mert akkor keresek másik asztalost – jelentette ki, majd nem sokkal később távozott.
Amikor kettesben maradtak, Gergő izgatottan faggatni kezdte Imre atyát, miféle segéderőről beszélt az imént.
– Van nekem egy nagyon jó barátom Mátrafüreden – magyarázta a plébános. – Derék, jóravaló asztalos mester, akárcsak a nagyapád volt. Igaz, jóval fiatalabb, még csak a negyvenes éveiben jár.
– Ne is folytassa, atyám – csóválta meg a fejét szomorúan Gergő. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne mással megcsináltatni a szekrénysort, aztán pedig eladni, mintha a saját kezem munkája volna.
– Várj már egy percet, édes fiam, hát még azt sem tudod, mit akarok mondani – erősködött Imre atya, de Gergő egyre csak hajtotta a magáét:
– Értem én, hogy azt szeretné, atyám, hogy maradjak a faluban, és vigyem tovább a nagyapám munkáját és hírnevét. Tudom én azt jól. De lássa be, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem pusztán elhatározás kérdése a dolog. Lehet, hogy magam is el tudnám készíteni ezt a bizonyos szekrénysort, de még soha nem csináltam ilyesmit, és a fűrésztelepen sem azt gyakoroltam, hogy…
– Üdvös lenne, ha távol tartanád magadtól ezeket a kishitű gondolatokat, gyermekem – vágott közbe a plébános. – Jól látod, hogy mit szeretnék. Igenis azt gondolom, jót tenne neked, ha itt maradnál közöttünk egy darabig. Azt viszont nem tudhatod, mit akartam mondani, így hát arra kérlek, hallgass végig… Nos, ez az én mátrafüredi asztalos barátom nemrégiben balesetet szenvedett, eltörött a karja. Vállig gipszben pedig nem tud dolgozni, pár hetet most sajnos ki kell hagynia. Azt azonban bizton állíthatom, hogy rá tudom beszélni, legyen a segítségedre a munka során. Természetesen nem fog helyetted félkézzel fűrészelni, gyalulni meg szeget beverni, viszont itt lesz melletted, tanácsot ad, vagy ha úgy tetszik: felügyeli a munkádat, és szól, ha valamit épp elrontani készülnél. A megrendelésért kapott pénzen pedig megosztoztok, így hát mindenki jól jár; ő is, te is, és nem utolsósorban ez a derék atyafi is, aki egy csodaszép szekrénysort adhat majd karácsonyi ajándékul a fia családjának.
Gergőnek egycsapásra elpárologtak a borús gondolatai:
– Mi tagadás, ezt remekül kitalálta, atyám – jegyezte meg vigyorogva. – Mondja csak, a barátait kizárólag az asztalosipar területéről válogatta?
– Nagyon szeretem a fát – felelte a plébános. – Gyermekkoromban fafaragást tanultam, de aztán a papi hivatás iránt érzett elkötelezettségem erősebbnek bizonyult. A rajongásom a fa iránt azonban megmaradt. Órákig el tudtam nézni a nagyapádat is, ahogy dolgozik.
Gergő úgy érezte, ez a beszélgetés bearanyozta az egész napját. Este, amikor Nagyika már lefeküdt, duhaj gondolata támadt. El kellene látogatni a falu kocsmájába. Elvégre egy ilyen üzletkötést meg kell ünnepelni!
Gergő fejében ezúttal is, mint az elmúlt hónapok kritikus estéin minden alkalommal, több ellentétes gondolat kavargott. „Feküdj le, késő van már” – mondta a jobbik énje. „Egy helyi közösség életében fontos színtér a kocsma, el kell látogatnod végre oda is” – replikázott a rosszabbik. „Baj lesz belőle, meglátod” – jósolta a józanság hangja. „Egy ilyen sikeres üzletkötésre inni kell” – sulykolta az ördögi sugallat.
Az Almási fiú felhúzta a cipőjét. Már tudta, hogy el fog menni a kocsmába. Ugyanazzal áltatta magát, mint ez idáig oly sokszor: „Csak egy üveg sör, nincs abban semmi, meg tudod állni”.
Hallotta, amint az óra nyolcat üt. Felvette a kabátját, aztán óvatosan benyitott a kisszobába. Nagyika összegömbölyödve aludt az ágyában. Nem volt ebben semmi meglepő, minden áldott este így zajlott le a Kincses-házban, Nagyika megnézte a híradót, közben bevette a gyógyszereit, aztán pedig már aludt is, mint a bunda.
Gergő kilépett a házból. Hideg szél csapta meg az arcát. Megborzongott, és egy ideig komolyan fontolgatta, hogy visszafordul, és ő is elteszi magát holnapra, a jó meleg dunna alá. De aztán csak ment tovább, egyre csak azt mondogatva magában: „Meg tudom állni. Ez egy próbatétel.”
Igyekezett örömteli események felé terelni a gondolatait. „Nagyon szép lesz ez a szekrénysor. A kucsmás jóember igazán praktikusan megtervezte. Én pedig majd gyönyörűen kivitelezem. Minden tudásomat, szívemet-lelkemet beleadom. És még pénzt is kapok érte. Meg tudom adni apámnak a tartozásomat. Végre nem fog már nyomasztani ez a gondolat. Szépen egyenesbe jövök anyagilag. Mi más lehetne megünneplendő, ha nem ez?”
A kocsmából nótázás és sápadt fény szűrődött ki. Gergő benyitott, és rövid szemlélődéssel felmérte a terepet.
Az egyik asztalnál három munkásruhás férfi ült, előttük az asztalon megszámlálhatatlan mennyiségű üveg és pohár. Odébb, a sarokban zenegép állt, egy régi slágert nyekergett akadozva. Mellette vakítóan villódzva pókerautomata kínálgatta magát, de senki sem játszott rajta. A pult mögött pedig…
Gergőnek szinte földbe gyökerezett a lába. Álmaiban sem látott még ilyen gyönyörű lányt. Úgy elbűvölte az ébenfekete hajú, átható pillantású hajadon szépsége, hogy az ajtót is elfelejtette becsukni maga mögött.
– Fűtünk, hé! – zökkentette vissza a valóságba egy kapatos vendég rosszalló felkiáltása.
Bezárta az ajtót, aztán a pulthoz ment.
– Csókolom a kezét, kisasszony – köszönt illendően, mire az ébenfekete hajú szépség úgy rámeresztette a szemét, hogy még a törlőrongy is megállt a kezében.
– Talán valami rosszat mondtam? – pirult el az Almási fiú.
– Két éve dolgozom itt, de még soha, senki nem köszönt így nekem – hangzott a válasz. És a kislány elmosolyodott. Nagyon barátságosan és megnyerően.
Gergő nyomban elemében érezte magát.
– Tudja, én egy ilyen régivágású úriember vagyok – mondta nevetve.
– Aztán mivel szolgálhatok önnek, fiatalúr? – vette át a magázódást a pultos lány, és ahogy mosolygott, pajkos kis gödröcskék keletkeztek az orcája két oldalán.
Hogy a törzsvendégek valóban nem szokták magázni a kocsma alkalmazottját, az csakhamar kiderült.
– Hozzál már nekem még egy sört, Annuskám! – rivalogta egy megfáradt vándor, aki már felállni sem bírt a székéről.
Annának hívják! – visszhangzott Gergő fejében, és az Almási fiú úgy értékelte, soha csodálatosabb női nevet nem hallott még.
A megfáradt vándor egyébiránt mégsem lehetett annyira maga alatt, mert a következő percben felállt a székéről, odament a pókergéphez, és elkezdte beleszórni a zsebében található százforintos érméket.
Azonban más is történt ebben a percben. Kinyílt az ajtó, és megjelent a helyiségben Imre atya…
