– Nagyon szeretett volna még egyszer, utoljára találkozni veled ebben az életben – folytatta Almási Károly, aztán újra megforgatta középső fia szívében a tőrt: – Most már azt mondom, örülök, hogy nem értél ide időben. Így legalább szegény nagyapádnak nem kellett megtapasztalnia, milyen is az, amikor dől rólad az alkoholbűz. Úgy távozott el, hogy a szemében mindvégig az a csibész, de jóindulatú és szeretetreméltó kisfiú maradtál, aki azelőtt voltál, mielőtt így kifordultál volna magadból.
Gergő nem válaszolt. Sem mentegetőzéshez, sem semmi máshoz nem lett volna ereje. Hogy ne kelljen elviselnie az édesapja tekintetét, elindult az asztalosműhely felé.
Amikor belépett, a szokásos pedáns rend fogadta, és az a semmivel össze nem hasonlítható illat, ami egyszerre elviselhetetlenül sok emléket indított meg a lelkében.
Sorra a kezébe vette a jól ismert szerszámokat, végigsimított rajtuk, aztán visszatette őket a helyükre. Végtelenül fáradtnak és üresnek érezte magát. Leroskadt a gyalupadra, és kitört belőle a sírás. Hangtalanul zokogott, ahogy a felnőttek szoktak. Szinte eláztatta maga alatt a kopott deszkát.
Amikor magához tért, fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el. Sötét volt, ő pedig a gyalupadon feküdt. Valaki betakarta egy pokróccal, hogy meg ne fázzon. Kibújt a takaró alól, és elkezdett téblábolni a műhelyben. Nem volt kedve a családjával találkozni, azt sem tudta, itt vannak-e még, vagy már hazautaztak. Kénytelen volt bevallani magának, hogy fél kilépni a műhelyből.
Céltalanul járkált fel-alá, néha a kezébe vett egy-egy munkadarabot, aztán sorban visszatette őket. A pillantása a falon függő, bekeretezett versre tévedt. Jó tíz évvel ezelőtt írta a nagyapjához, születésnapi ajándékként. Lekuporodott egy sarokba, és végiggondolta azt a hajdani napot. Percről percre eszébe jutott a jeles születésnap minden apró mozzanata. A készülődés, az utazás, az izgalmak, az ünnepi ebéd. Szinte a szájában érezte a Nagyi húslevesének mennyei ízét. Hangosan megkordult a gyomra, és már maga sem emlékezett rá, mikor evett utoljára, mégis úgy érezte, most egy falat sem menne le a torkán.
Aztán eszébe jutott a közös titkuk nagyapóval. Szinte felvillanyozódott tőle. Benyúlt a satupad mögötti titkos rekeszbe, és izgatottan tapogatózott. Csakhamar egy vastag papírlapban akadt meg a keze. Előhúzta, és kíváncsian széthajtogatta. Aztán pedig potyogni kezdtek a könnyei. Alig tudta elolvasni a girbe-gurba sorokat. A levél ugyanis neki szólt. Nagyapótól. És immár a túlvilágról.
Kedves Gergőkém!
Örülök, hogy nem felejtetted el a régi rejtekhelyünket. Valószínűleg ez a levél az utolsó dolog, amit valaha is elrejthetek a titkos rekeszben, úgyhogy figyelmesen olvasd el a soraimat! Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy ezen a világon többé már nem beszélhetünk egymással.
Úgy hallottam – ne kérdezd, honnan – hogy mostanában bajok vannak veled. Nem kérdezem, mi a baj, hiszen úgysem tudsz már válaszolni. Nem is akarok hosszan papolni, hiszen úgyis tudod, mit mondanék, ha most ott állnék előtted.
Nehezen is megy már az írás. Készülődök a kórházba, nincs sok időm. Így hát átadom a szót egy nálam sokkalta okosabb embernek. Wass Albertnek hívják, biztosan hallottál már róla. Hátha rá jobban hallgatsz, mint rám.
„…Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki. Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést. Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell. Döntened kell. Ezen nem lehet segíteni…”
Isten veled, drága unokám, viseld magad jól az életben!
Nagyapád
Reggel megnevetettél, most megsirattál… Azt mondják az a jó író, aki tud hatni az olvasóra. Köszönök mindent!