Lassan továbbindultak, és az Almási fiú nagy megkönnyebbülésére beszélgetésük témája a debreceni forradalmi emlékekről egyre inkább átterelődött a jelenkor híreire. Ferenc elmesélte, mi minden történt vele az utóbbi években, amióta nem találkoztak, majd a hajdani általános iskolai emlékeket elevenítette föl, igen szórakoztató modorban, így Gergő többször is harsányan felnevetett mellette a nyílt utcán. Túláradó jókedve csak akkor hagyott alább, amikor Ferenc nekiszegezte a kérdést:
– És veled mi történt az iskola óta?
Gergő lemondóan legyintett:
– Semmi különös, nem egy nagy történet…
– Ugyan, ne szerénykedj már! – bokszolta vállba a barátja, aztán maga mögé mutatott: – Nézd csak, itt ez a hangulatos kis borozó, ide most beülünk, aztán elmesélsz mindent szép sorjában.
Az Almási fiúnak minden sejtje azt üvöltötte, hogy itt az idő sarkon fordulni, és elsietni az ellenkező irányba, de képtelen volt ezt tenni. Ugyan szabadkozott egy darabig, de aztán hagyta, hogy a hajdani padtársa karon fogja, és bevonszolja a borozóba.
– Ne kéresd már magad, no, én fizetek! – nevetett Feri, nem is sejtve, micsoda kísértésnek teszi ki barátját.
Gergő gondolataiban időközben a következő szónoklatot visszhangozta a kisördög: „Ugyan már, csak egy-két pohárka borról van szó, az még nem a világ. Erős vagy, meg tudod állni, hogy ne idd le magad, hiszen nem vagy te alkoholista!”
Bő másfél órával később a két hajdani osztálytárs előtt számolatlanul sorakoztak az üres poharak az asztalon. Gergő már csak halványan érzékelte a külvilágot, alig jutott el hozzá, hogy Feri kérdezett valamit:
– És a szüleid hogy vannak? Velük laksz még?
– Eegen – bökte ki, majd akadozó nyelvvel hozzátette: – De most nincsenek itthon, az egész család elutazott a Mátrába, a nagyszüleimhez.
Aztán elővette a telefonját, hogy megnézze, mennyi az idő, és meglepetten látta, hogy több nem fogadott hívást is regisztrált a készülék. „Hát persze – gondolta – elnémítottam, nehogy az ünnepélyes szónoklatok alatt kezdjen el csörögni.” Egy olvasatlan üzenet is szerepelt a kijelzőn, és amikor Gergő elolvasta, egy szempillantás alatt kijózanodott: „Nagyapád haldoklik. Ha még szeretnél vele találkozni, utazz ide, amilyen gyorsan csak tudsz!”
Gergő azonnal szedelőzködni kezdett. Sietve elbúcsúzott hajdani iskolatársától, aztán kilépett az utcára, de egyelőre csupán jobbra-balra tekintgetett, s fogalma sem volt, merre is induljon. Hosszas töprengés után végre rájött, melyik irányban található a távolsági busz végállomása, így hát öles léptekkel megindult arra, a járókelőket kerülgetve.
Aztán hirtelen megtorpant, és gyanús arccal nyúlt be a belső zsebébe, a pénztárcája után kotorászva. A gyanúja csakhamar bizonyossággá érett: egy huncut fillért sem tartalmazott a bukszája… Márpedig jegyvásárlás nélkül nem lehet felszállni egy távolsági buszra.
A sírás határára jutva tépelődött, most mitévő legyen. Valahonnan mindenképpen pénzt kell szereznie, hiszen a mai utolsó buszjárat Mátraszederkény felé csakhamar elindul. Végső kétségbeesésében odafordult egy járókelőhöz, akinek kellően bizalomgerjesztő volt az arca:
– Elnézést, hogy megszólítom, kedves asszonyom – kezdte akadozó nyelvvel –, tudja, arról lenne szó, hogy irtózatos bajba kerültem, mert sürgősen el kéne érnem az utolsó buszt, ami Mátraszederkény felé megy, de sajnos elfogyott a pénzem, így hát…
A középkorú hölgy gúnyos mosollyal intett:
– Elég lesz a meséből, nem most léptem le a falvédőről – jelentette ki, majd határozott léptekkel továbbindult.
Gergő egy idős úrnak is megpróbálta lefesteni szívszorító helyzetét, de az sokkal barátságtalanabbul reagált, mint az iménti asszony:
– Tudomásom szerint a helyi rendelet értelmében tilos embereket leszólítani és kéregetni az utcán! Tán a rendőrségen akarja tölteni az éjszakát, maga huligán?
Az Almási fiú a rendőrségen töltött éjszaka emlékére megborzongott, aztán felhagyott a koldulással, mert belátta, hogy nem lehet jó vége a dolognak. Eszébe jutott, hogy okosabb lenne az egyik közelben lakó barátjától pénzt kölcsönkérni. Ez az ötlet átmenetileg felvillanyozta. Előkotorta a telefonját, és kikereste a szóban forgó számot, de aztán rájött, hogy nem tudja megcsörgetni, hiszen a telefonja egyenlege is nullán áll.
Most már potyogtak a könnyek a szeméből. Fásultan megindult az utcán, nem is tudta, merre, csak vitte a lába előre. Hideg szél fújt az arcába, és az eső is eleredt, ő pedig csak ment toronyiránt, és észre sem vette, hogy lassacskán kiért a város szélére.
Megállt az út szélén, és stoppolni kezdett. Az autók egykedvűen haladtak el mellette, reflektoruk rendre az arcába világított.
Néha feladta a reménytelen várakozást, zsebre tette a kezét, hogy ne fázzon, és megindult az út szélén a Hortobágy felé. Aztán újra megállt, szembefordult a forgalommal, hüvelykujját az égnek emelte, és csak várt, és várt, hátha egyszer az egyik sofőr lefékez mellette.
Már magasan járt a hold az égen; az eső alábbhagyott ugyan, a metszően hideg szél azonban felélénkült. Gergő legszívesebben bevetette volna magát az út széli fák közé, hogy lefeküdjön az avarra, és alaposan kialudja magát, de persze elhessegette ezt a vágyat, és csak rótta tovább a kilométereket csöndesen.
Már megvirradt, amikor észrevette, hogy megáll mellette egy kisteherautó.
– Merre megy? – kiáltott ki a sofőr, és Gergő csakhamar konstatálta, hogy egészen Mátraszederkényig meglesz a fuvar.
Az út nyugalomban telt, az Almási fiú a gondolataiba mélyedt, s magában állhatatosan imádkozott nagyapóért.
Másfél óra múltán megérkezett a mátraaljai kis faluba, megköszönte a sofőr jóságát, és a Kincses-házig vezető utat már futva tette meg.
A kapu előtt aztán megállt. Látta, amint az édesapja fel-le járkál az udvaron. Gergő csöndesen belépett a kapun, és szorongó szívvel készült fel a találkozásra.
Aztán már köszönésre sem nyílt az ajka. Az édesapja arcáról mindent leolvasott. Nem kérdezett hát semmit.
Szótlanul nézték egymást hosszú percekig, majd Almási Károly csöndesen közölte:
– Elkéstél, fiam. Nagyapád az éjjel megtért a Teremtőhöz.
