Almási Gergő október huszonharmadikán egyedül járta a várost. Szép idő, amolyan vénasszonyok nyara köszöntött a debreceni főtérre. Az októberi napsütésben Gergő egy ismerős alakot pillantott meg, aki a Kossuth-szobor előtti pódiumra lépve belekezdett ünnepi beszédébe. Gergő átverekedte magát a tömegen, s megállapította, hogy nem csalta meg a szeme, valóban Feri az illető, akivel hajdanán hosszú éveken át együtt koptatták az általános iskola padját.
Amikor vége lett a beszédnek, a szónok elhagyta az emelvényt, s eltűnt a szobor mögött. Gergő azonban utánairamodott, és hamarosan utol is érte. Megragadta a karját, és visszahúzta:
– Ne siess annyira, Ferikém!
Az illető bosszúsan fordult hátra, de amint megpillantotta Gergőt, széles mosoly szaladt szét az arcán:
– Szevasz, Almási! Ezer éve nem láttalak! Mi újság? Mi van veled?
– Velem semmi különös, no de, hallod, azt sosem gondoltam volna, hogy te politikai pályára fogsz lépni, és egyszer meghallgathatom majd az 1956-os beszédedet a Kossuth téren.
Ferenc szelíden elmosolyodott:
– Úgy látom, épp olyan figyelmetlen és szeleburdi vagy, mint amilyen annak idején is voltál. Nem léptem semmiféle politikai pályára. Egy ifjúsági civil szervezet tagja vagyok, ebbéli minőségemben mondtam beszédet az imént. No persze, te a beszédemből sem tudnál egyetlen gondolatot sem idézni, jól sejtem?
Gergő eltöprengett néhány pillanatig, de hamar kivágta magát:
– Fején találtad a szöget, Ferikém, mint mindig – ismerte be. – De hát, meg kell mondjam őszintén, annyira lebilincselt a látványod, a magával ragadó szónoki képességeidről nem is beszélve, hogy képtelen voltam a mondanivalódra összpontosítani.
A hajdani iskolatárs most már nem mosolygott, hanem egyenesen felkacagott:
– Szóval annyira magával ragadott a beszédem, hogy képtelen voltál a mondanivalómra összpontosítani? Hát, én is megmondom őszintén, hogy ennél sutább és ellentmondásosabb hízelgést még soha életemben nem hallottam.
Gergő kezdte kissé kényelmetlenül érezni magát, azért témát váltott:
– Mit szólsz hozzá, micsoda furcsa dolog, hogy egyazon városban élünk, és hosszú éveken keresztül egyszer sem futunk össze? Mert én nem emlékszem rá, hogy az iskola óta találkoztunk volna. Pedig Debrecen nem az a kimondott metropolisz.
– Te csak ne gúnyold a szülővárosunkat – emelte fel a mutatóujját Ferenc. – Tudtad például, hogy az 1956-os forradalom sem Budapesten tört ki, hanem a cívisvárosban?
Gergő elmosolyodott:
– Csak nem akarod megismételni az ünnepi beszédedet, külön nekem?
Ferenc ezúttal nem viszonozta a mosolyt:
– Pedig így van. Kevéssé ismert tény, de attól még igaz, hogy a forradalom nem Budapesten kezdődött el és nem is a fővárosban hullott először vér, hanem Debrecenben. Október 23-án reggel debreceni diákok többezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt. A diákok onnan jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húszpontos követelését kinyomtassák. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, majd Görbe János színművész az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor Még kér a nép című versét.
Most már Gergő is elkomolyodott:
– Mennyire hasonlít mindez 1848 márciusára!
– Így igaz – bólintott Ferenc –, azon a verőfényes október végi napon sok minden emlékeztetett arra a száznyolc évvel korábbi márciusra: a zászlók, a Kossuth-nóta, az ifjúság pontokba foglalt követelései, de legfőképp a születni vágyó szabadság forró lehelete…
Az ifjúsági aktivista karon fogta Gergőt, és a tömeget megkerülve elindult vele a Kistemplom irányába.
– No, ha már ilyen műveletlen vagy az 56-os debreceni események vonatkozásában, akkor megmutatok neked még egy helyszínt – korholta szelíden.
– Remélem, nincs túl messze – ijedezett az Almási fiú. – Egész nap a városban sétafikáltam, kezdenek elnehezülni a lábaim.
– Aggodalomra semmi ok, csak ide megyünk, a Kossuth utcába – nyugtatta meg Ferenc.
– Miért, miféle helyszín található ott? – pislogott Gergő, mert úgy érezte, jól ismeri a Kossuth utcát, de ez idáig semmiféle 1956-os vonatkozást nem fedezett fel benne. Pár perccel később aztán szégyenpír égett az arcán, hajdani osztálytársa ugyanis részletekbe menően felvilágosította:
– Le merem fogadni, arról sincs fogalmad, hogy a forradalom első sortüze Debrecenben dördült el. Pedig így van – magyarázta Ferenc. – Október 23-án délután újra az utcára vonultak az emberek, ekkor történt, hogy a megyei rendőrkapitányság Kossuth utcai székházából kivezényelt ávósok a tüntető tömegre célzott lövéseket adtak le. Ennek során vesztette életét Gorzsás András és Ács Zoltán, a forradalom első mártírjai. Utóbbi egy velünk egykorú fiú volt.
Közben odaértek az emléktáblához, és csöndben elidőztek előtte pár percig. Gergőnek mindvégig az járt a fejében, milyen keveset is tud a saját szülővárosáról, hisz lám, még csak nem is hallotta annak a fiatalembernek a nevét, aki épp annyi idős volt, mint ő, amikor az életét adta a magyar szabadságért.
