Másnap, szombaton Gergő sokáig aludt. Már majdnem tíz óra volt, amikor felébredt. Zúgott a feje, égett a gyomra, és akárhogy töprengett, nem bírt visszaemlékezni, hogyan is került előző este ágyba; egyáltalán hogyan került haza?
Kibotorkált a fürdőszobába, hideg zuhanyt vett, aztán alaposan kimosta alkoholtól bűzlő száját.
Később bejárta a lakás minden helyiségét, és megnyugodva állapította meg, hogy egyedül tartózkodik a házban. „Nyilván mindannyian a virágkarneválon vannak” – gondolta megkönnyebbülten. Visszatámolygott a szobájába, hanyatt dőlt az ágyon, és így morfondírozott magában: „Szóval ilyen a másnaposság. Hát, nem valami mámoros érzés. Soha többé rá nem nézek semmiféle alkoholra!”
Ez utóbbi fogadalma kicsivel több mint két napig tartott. Hétfő délután megint ott ült a munkatársakkal a Búfelejtőben.
– Minden hétfőt utálok, de a legrosszabb az augusztus huszadika utáni hétfő – jegyezte meg Osváth.
– Na ja – bólogatott hevesen Kemenes –, és ráadásul ez még délelőttös műszakkal is párosult. Pedig hej, de tudtam volna még aludni, amikor megszólalt reggel a vekker! – nyújtóztatta ki tagjait, aztán átkarolta a mellette ülő Gergő vállát, és így szólt: – Jut eszembe, itt az ideje, hogy megadd az ezrest, fiacskám!
Gergő értetlenül pislogott rá, nem tudta, miről van szó.
– Ne bámulj, mint valami bamba borjú, nyúlj be szépen a tárcádba, és add meg az ezresem! – szólongatta továbbra is a munkatársa. – Mit gondolsz, múlt pénteken hogy kerültél haza? Úgy bepiáltál, hogy lábra se nagyon tudtál állni, taxival kellett hazavigyelek – magyarázta az ok-okozati összefüggéseket.
Gergő a zsebébe nyúlt, és nagyot sóhajtva előhúzta a bankjegyet. „Legalább végre megtudtam, hogyan kerültem haza péntek éjjel” – vigasztalta magát a gondolattal, később pedig már nemcsak a gondolattal, hanem mindenféle sörökkel és pálinkákkal is.
Már jó pár óra eltelt a műszak vége óta, amikor is eszébe jutott, hogy most egész más a helyzet, mint péntek este, a délutános műszak után. Akkor nyilván mindenki aludt, amikor hazaért, így nem vették észre, milyen állapotban van. Most azonban nem állíthat be a családi fészekbe így, alkoholfelhőtől körbevéve, dülöngélve!
Gondolt egy nagyot, elbúcsúzott a munkatársaitól, és elindult a Nagyerdőre. Úgy tervezte, valamelyik padon majd kialussza magát, és ha besötétedik, szépen hazasétál.
A számításait egy kiadós vihar és a nyomában leszakadó eső húzta keresztül. Bőrig ázva bolyongott a fák között, sorra felkereste a szalonnasütő helyek melletti, esőmenedékként szolgáló apró faházakat, de mindegyik foglalt volt. Az elsőbe tényleg nem fért volna be, mert egy népes kirándulócsapat szorongott alatta, a többiben pedig hajléktalanok laktak, és Gergő most nem vágyott a társaságukra. Amikor azonban nagyon rázendített a vihar, mégis csak bekéredzkedett az egyik fedél alá.
– Csak tessék, van itt még hely – mutatta szívélyesen a loncsos szakállú csavargó, az Almási fiú pedig megkönnyebbülve roskadt le a fapadra, és szinte azonnal mély álomba zuhant.
Amikor magához tért, már sötétedett. A vihar is elállt, és a hajléktalanoknak is nyoma veszett. De nemcsak nekik. Gergő idegesen tapogatta a zsebeit, sehol sem találta a tárcáját.
Kibotorkált a faházikó elé, de akárhogy meresztgette a szemét a sötétben, egy lelket sem látott, nemhogy a korábbi „hálótársait”.
– Átkozott tolvajok! – szakadt fel belőle az üvöltés, és maga is meglepődött, milyen idegenül visszhangozta a hangját a Nagyerdő mélye.
Megállapította, hogy mivel már elég sötét van, egész biztosan mindenki aludni fog, mire ő képes lesz gyalog hazabotorkálni. Ez volt az egyetlen dolog, ami valamelyest megvigasztalta.
– Legalább az a része bejött a tervemnek, hogy nem bukom le otthon – dünnyögte félhangosan, és elvigyorodott a saját viccén, azzal a csöppet sem rokonszenves vigyorral, ami egyedül a zavart agyú részeg emberek sajátja. Később azonban, ahogy egyre tisztultak a gondolatai, fogcsikorgatva döbbent rá a szomorú tényre, hogy nemcsak a pénze lett oda. Elvégre a tárcájában hordta az összes iratát: a személyi igazolványát, a jogosítványát, a lakcím-, tébé- és adókártyáját, meg még sok más fontos holmit, fotókat és apró feljegyzéseket, amiket lehetetlen pótolni. Érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és legszívesebben újra felüvöltött volna, a tolvaj hajléktalanokat átkozva, de épp a Klinika előtt haladt el, így hát gátat szabott az indulatainak. Attól tartott, ha ezen a helyen ragadtatja magát valami garázda dühkitörésre, igen hamar egy zárt osztályon találhatja magát.
