– Igazad van, de hol látsz itt jutalékos rendszerű munkaajánlatot? – hunyorgott a monitort böngészve Hugi.
– Ez az – bökött rá az egyik menüpontra Öcsi. – Egy alapítvány keres közvélemény-kutatókat. Szerintem ez nekünk való lenne.
A többiek is fellelkesültek a javaslaton, így aztán még aznap felkeresték a szóban forgó irodát, ahol megkapták a munkavégzéshez szükséges iratokat, eszközöket.
– No, mehettek is az utcára – közölte mosolyogva az irodavezető, mire a négy lelkes fiatal egyszerre kapta fel a fejét.
– Hogy tetszik ezt érteni? – kérdezte Panni.
– Még el sem kezdtük, máris ki vagyunk rúgva? – méltatlankodott Lali is.
– Szó sincs róla – csóválta meg a fejét az irodavezető, majd jóval komorabb hangon leszögezte: – A munkavégzés helye az utca. A magam részéről bevásárlóközpontok környékét vagy egyéb forgalmas helyeket ajánlok.
Az immár kevésbé lelkes fiatalok a fejüket vakargatva léptek ki az épületből.
– Szólongassunk le járókelőket? Hát, ami azt illeti, nem igazán ez volt minden vágyam – dohogott Panni, és Hugi is csatlakozott hozzá:
– Ezt a körülményt bezzeg elfelejtették beleírni a hirdetésbe.
– Én is azt hittem, hogy címlista alapján kell felkeresni a delikvenseket az otthonukban – sajnálkozott Öcsi, mint ötletgazda.
Laliba azonban hamar visszatért a lelkesedés:
– No, ne lógassuk az orrunkat, emberek! A feladat adott, lássunk neki gyorsan! Azt javaslom, oszoljunk két csapatra. Egy fiú, egy lány felállásban. Én Pannival a piachoz megyek, ti pedig menjetek a főtérre – mondta az ikreknek.
Az indítványt egyhangúan elfogadták, így hát tíz perc múlva Öcsi és Hugi már a főtéren álldogáltak, mappájukat szorongatva a kezükben, s lesték a gyalogosforgalmat.
A következő percben Hugi odalépett egy fiatalemberhez:
– Jó napot kívánok! Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést?
A fiatalember némán Hugira meredt, s ezt a viselkedést a lány igenlő válaszként értékelte, így hát mindjárt föl is tette az első kérdést:
– Hol szándékozik nyaralni az idén?
Az eddig meglehetősen buta és kifejezéstelen arccal bámuló fiatalember vonásai egyszerre kaján vigyorba szaladtak szét:
– Veled bárhol, cicamókus! – vágta ki, mire Hugi nyomban hátat fordított neki, és faképnél hagyta.
– Nem biztos, hogy jó ötlet illuminált embereket leszólítani – feddte meg röviddel később a testvére.
– Honnan tudhattam volna, hogy be van csípve? – védekezett Hugi.
– Mégis, mit gondoltál, miért kerülgetett nem létező villanyoszlopokat jöttében? – kérdezett vissza Öcsi.
A kudarc egyelőre nem szegte kedvüket, most Öcsi lépett oda egy középkorú nőhöz:
– Kezét csókolom! Elnézést, hogy megállítom, csak azt szeretném megkérdezni, hogy hol tetszik nyaralni az idén…
A hölgyben szemlátomást felhorgadt az indulat:
– Még hogy nyaralni? Ebben a cudar gazdasági helyzetben? Szórakozik velem, fiatalember? A férjemet egy hónapja rúgták ki a munkahelyéről, azóta sem kap munkát sehol, az én nyomorúságos minimálbéremből élünk hárman az anyósommal, aki nyugdíjas. Gondolja, hogy a nyaraláson jár most az eszem? Elmeséljem magának, mi foglalkoztat most leginkább? Az, hogy miből fogok holnap kenyeret venni, érti? Kenyeret! Úgyhogy menjen a csudába a kérdéseivel együtt! – Azzal elviharzott.
Öcsi kissé megkönnyebbült, mert a monológ végén komolyan tartott tőle, hogy a felbőszült asszonyság a fejére fog koppintani az esernyője fogantyújával.
Újra Hugi próbálkozott, de nem volt benne köszönet. Amikor ugyanis megszólított egy pirospozsgás arcú férfit, miszerint: „Feltehetek önnek egy kérdést?”, akkor amaz így válaszolt: „Igen! És ez a kérdés volt az!” – majd hangosan hahotázva továbbhaladt.
– Jobb lesz, ha inkább ketten egyszerre próbálkozunk – javasolta Hugi a sok sikertelen önálló kísérlet után.
– Rendben – bólintott Öcsi. – Elvégre a sláger is úgy szól, hogy „egyedül nem megy”.
Nos, az első járókelő, akire egyszerre köszöntek rá, egy citromsárga nyakkendős fiatalember volt. Megállt, kedvesen mosolyogva válaszolt a kérdésekre, s egészen addig nem is volt baj, amíg a nyaralás helyszíne szóba nem került:
– Húsvét-szigetek – mondta büszkén, mire Öcsi kijavította:
– Egyesszámban kell mondani.
– Tessék? – pislogott a fiatalember.
– Csak egy van belőle – magyarázta Öcsi –, tehát nem Húsvét-szigetek, hanem Húsvét-sziget. Így helyes. – Majd biztatólag hozzátette: – De ne aggódjon, sokan elkövetik ezt a hibát manapság.
– Valóban? – kérdezte a fiatalember sértődötten, majd minden jót kívánt, és faképnél hagyta őket.
Hugi úgy felfortyant, hogy alig győzte megvárni a citromsárga nyakkendős férfiú hallótávolságon kívülre távozását.
– Neked teljesen elment az eszed? – támadt neki a testvérének. – Mi a bánatért kell földrajzórát tartanod a főtér kellős közepén? Pénzt keresni jöttünk ide, nem pedig azért, hogy helyesírásból korrepetáljuk a város lakosságát!
– De hát tényleg rosszul mondta! – méltatlankodott Öcsi.
– És ez jelen helyzetünkben kit érdekel? – háborgott tovább Hugi. – Tőlem félszigetnek vagy korallzátonynak is nevezhette volna, akkor sem szólok egy mukkot sem!
– Valld be, te sem tudtad, hogy a Húsvét-szigetből csak egy van – vigyorodott el Öcsi, aztán átkarolta a testvére vállát. – Na, nyugodj le, mert a végén még azt hiszik, hogy napszúrást kaptál, aztán elvitetnek mentővel.
Miután kidühöngte magát, most már Hugi is megenyhült:
– De legalább nyugodtan kikérdezhetném az orvost a mentőkocsiban, hogy hol tölti a nyarat, mivel nem lenne hová menekülnie előlem.
– Nem bizony – bólintott Öcsi –, inkább körbemutatna, és azt válaszolná: itt, a mentőkocsiban. Legalábbis, ahogy én a mentőorvosok helyzetét ismerem, nagyon valószínű, hogy ezt a feleletet adná.
– Most, hogy kellőképpen kiszórakoztuk magunkat, talán térjünk vissza a munkánkhoz – javasolta Hugi, és mint kiderült, már ki is nézett magának egy újabb delikvenst a főtéri forgatagban. A fiatal lány egy padon ült, és éppen végzett a fagylaltjával.
Amikor az Almási ikrek mellé telepedtek, készségesen válaszolt a kérdéseikre. Sőt, egy idő után már kérdezni sem kellett, csak úgy áradt belőle a szó:
– Tavaly a Kanári-szigeteken voltunk, de ott én nagyon unatkoztam. Majdnem olyan unalmas volt, mint Szicília. Sehol sem tudtam egyetlen jó cuccot sem venni magamnak, mert minden nagyon drága volt – áradt a lányból a sznob szólam. – Idén valószínűleg a Karib-tengerre megyünk. Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen is lehet az a Jamaica – fejtette ki vágyait, szó szerint így ejtve az ország nevét, c-vel.
Hugi finoman bokán rúgta Öcsit, jelezve felé, hogy ha netán eszébe jutna a sznob lány számára is földrajzórát tartani, akkor nagyobbat is kaphat. Ám végül nem Öcsi miatt hiúsult meg az adatfelvétel. Megérkezett a lány barátja, egy napbarnított, arany ékszerekkel bőven ellátott, slusszkulcspörgető férfiú személyében. Amikor megtudta, hogy miről van szó, éktelen haragra gerjedt:
– Miért állsz szóba mindenkivel, kis szívem? – dorongolta le a megszeppent lányt. – És ha az adóhatóságtól vannak? Erre nem gondoltál? Te meg leadod nekik a drótot, hogy mikor, merre szoktunk nyaralni? – Azzal szinte elrángatta szíve hölgyét az ikrek társaságából.
Hugi dühödten dobta a padra a mappáját:
– Na, én azt hiszem, most adtam fel. Kész! Ilyen nincs! Ezt nem lehet tovább bírni!
Végszóra megjelentek a tér másik végében Panniék. Az ikrek kíváncsian lesték az arcukat, hátha leolvashatják róla, ők vajon mekkora szerencsével jártak a nap folyamán.
