– Beköszöntött életünk utolsó szabad nyara – sóhajtott fel Hugi, és erre nemcsak az ikertestvére, hanem a barátaik, Lali és Panni is felkapták a fejüket.
– Hát ezt meg hogy érted? – tudakolta Öcsi.
– Jövőre talán börtönbe akarsz vonulni? – incselkedett Lali.
– Úgy értem, hogy a nyár végén kezdődik a negyedik osztály a gimnáziumban – magyarázta Hugi –, aztán jön az érettségi, utána pedig a nagybetűs élet. Ez lesz tehát az utolsó nyári szünidőnk.
– Ami engem illet, én a főiskola nyári szüneteit is vakációnak fogom értékelni – jegyezte meg Panni, majd a barátnőjéhez fordult: – Te talán nem akarsz továbbtanulni?
– Ki tudja, mit hoz a jövő? – felelte nagy bölcsen Hugi. – Lehet, hogy nem lesz olyan anyagi helyzetben a család, hogy finanszírozni tudja a továbbtanulásunkat. Akkor pedig magunknak kell előteremteni a költségeket.
– No, helyben vagyunk – csapta össze a kezét Lali –, elvégre azért gyűltünk ma össze, hogy megbeszéljük a balatoni nyaralásunk költségeinek előteremtését, nemde? A magam részéről elsősorban az idei nyárral kívánok foglalkozni, a jövő nyárral majd ráérünk jövő nyáron. Nos, akkor halljuk az ötleteket!
Ezek után egyperces néma csönd telepedett az Almási-ház nappalijára.
– Hát, mit mondjak, nem az a kimondott sziporkázó ötletbörze – konstatálta Lali.
– Talán meg kellene próbálnunk azt a módszert, amivel a kutyamenhely számára gyűjtöttünk – vetette fel óvatosan Öcsi, de nyomban meg is bánta a tettét, mert Lali azonnal ironikusra váltott:
– Úgy érted, házaljunk a környéken, és amikor valaki ajtót nyit, szóljunk így: „Elnézést, uram, nem akarna esetleg pár forinttal hozzájárulni a nyaralásunk költségeihez”? Azt hiszem, ez esetben elmondhatnánk, hogy a tavalyi volt az utolsó szabad nyarunk, mert úgy lecsuknak minket koldulásért, mint a sicc!
Miután kikacagták magukat, Panni sóhajtott fel:
– Bárcsak lenne egy olyan zseniális ötletünk, mint amilyen az üres konzervdobozos volt annak idején!
– Mire célzol? – érdeklődtek a többiek.
– A rendszerváltás idején történt az egyik konzervgyárban – mesélte Panni. – A gyártósori ügyeletes nem vette észre, hogy kifogyott az adagolóból a májkrém, így aztán futószalagon készültek az üresen leforrasztott konzervdobozok. Mire észrevették a dolgot, több ezer olyan májkrémes doboz jött le a szalagról, amiben májkrém helyett csak levegő volt. Ki akarták dobni a selejtet, de néhány élelmes egyetemista, aki diákmunkán tartózkodott az üzemben, jelezte, hogy elvinnék a konzervdobozokat. A művezető rábólintott, és nem igazán értette, mihez akarnak kezdeni a fiatalok a selejtes termékkel. Nos, ezek az egyetemisták fogták magukat, és sorra felcímkézték a dobozokat: „A kommunizmus utolsó lehelete”. Száz forintért adták darabját, állítólag a legsikeresebb bazáráru volt abban az évben. Vitték, mint a cukrot, külföldi turisták és hazai lakosok egyaránt. Több fogyott belőle, mint a „Vasfüggöny” feliratú szögesdrótból meg a berlini falból származó betondarabokból.
– Tényleg jó ötlet volt – ismerte el Öcsi. – Kár, hogy nekünk nem sok esélyünk van ilyen fantasztikus sikerre. Legalábbis az előbbi nagy csönd erre utal.
Lali más oldalról közelítette meg a dolgot:
– A kommunizmus utolsó lehelete? Hát, ez tényleg szellemes. Sajnos azóta bebizonyosodott, hogy nem volt igaz. Apám szerint a kommunizmus még manapság is itt liheg a nyakunkban.
Hugi is idejét érezte, hogy hozzászóljon a társalgáshoz:
– Hagyjuk a politikát, abból biztos nem lesz pénzünk balatoni nyaralásra. Ellenben felhívnám a figyelmeteket a történet egyik momentumára: mit is mondott Panni, miért tartózkodtak egyetemisták a konzervgyárban? Diákmunkán. Azt hiszem, ezen a vonalon kellene elindulnunk.
A fiatalok lelkesen vetették rá magukat az internetre, hogy tájékozódjanak, milyen jellegű diákmunkára van lehetőség a városukban.
– Szórólapterjesztés, darabjáért egy forintot fizetnek – olvasta hangosan Panni.
– De hiszen nincs is már egyforintos, kivonták a forgalomból – értetlenkedett Öcsi.
– Na és? Tán csak nem egyetlen egy darab szórólapot akarsz bedobni? – nevette el magát Lali, aztán ő is a honlap ajánlataira függesztette a tekintetét:
– Görkoris futárokat keresnek az egyik bevásárlóközpontban. No, ez nekem például tetszene!
– Nekem is! – csatlakozott Panni. – Legalább megtanulnék görkorcsolyázni. Úgyis olyan régen akarok már.
Lali, ha lehet, még nagyobb nevetéssel fogadta az újabb megjegyzést:
– Drága barátnőm, te óriási tévedésben vagy! – figyelmeztette a lányt. – Azt gondolod, először is megtanítanak majd görkorcsolyázni azok a csúnya kapitalisták? Egy multicég az nem jótékonysági intézmény. Nekik kész munkaerőre van szükségük, nem képezni való kisinasokra. Ha taxisofőrnek jelentkeznél, akkor szerinted nem kérnének tőled jogosítványt, hanem azt mondanák, sebaj, majd mi megtanítjuk magácskát autót vezetni?
– Jól van, na, ne zrikálj már! – csattant fel Panni. – Inkább nézzük tovább az ajánlatokat!
– Ragaszthatnánk címkéket a műanyaggyárban – böngészte a honlapot Hugi.
– Iszonyú monoton munka lehet – fanyalgott Lali, aztán megnyugodva konstatálta, hogy kizárólag tizennyolcadik életévüket betöltött egyetemistákat vár a műanyaggyár, napi tizenkét órás munkára.
– Mit szólnátok egy kis számítógépes adatrögzítéshez? – kérdezte Hugi, de ekkor meg az ikertestvére fintorodott el:
– Itt a nyár, a jó idő, és akkor poshadjunk benn a szobában a számítógép mellett? Hát ez pont olyan lenne, mintha nem is volna vakáció, hanem még mindig tartana az iskola.
Panni egy mezőgazdasági jellegű munkára hívta fel társai figyelmét, de azt meg Lali vétózta meg:
– Tudod te, milyen borzalmas dolog paradicsomot szedni? Egész nap görnyedsz a tűző napon, szakad rólad a veríték, és az a nap fénypontja, amikor eljön az ebédszünet, odamehetsz a kúthoz, és jót kortyolhatsz a jéghideg vízből. Hidd el nekem, nem egy leányálom, én már csináltam tavaly nyáron a nagymamáméknál, úgyhogy tudom, miről beszélek.
Hugi szemrehányó pillantásokat vetett a fiúkra:
– Ti aztán furcsa alakok vagytok. Nem dolgoztok fedett helyen, hiszen nyár van és jó idő. De nem dolgoztok a szabadban sem, hiszen nyár van és meleg. Na de ha sem idebenn, sem odakinn nem akartok dolgozni, akkor mondjátok meg, milyen egyéb helyszín jöhet még szóba ezen a bolygón?
Kisebb perpatvar kerekedett a dologból, mert a fiúk kikérték maguknak a burkolt formában elhangzott minősítést, miszerint ők lusta, henye, mihaszna alakok volnának.
– Igenis szeretnénk dolgozni, de nem mindegy, hogy hol, milyen körülmények között, és főleg mennyiért – emelte fel a mutatóujját Lali. – A nyaraláshoz ugyanis sok pénz kell. Nem akarok zsíros kenyéren élni a Balatonon. Nem akarom sóvárogva nézni, amíg mások önfeledten csúszdáznak, vagy éppen vízibicikliznek. Nem akarom, hogy arra se legyen pénzem, hogy meghívjalak titeket egy fagylaltra.
A fagylalt szó említésekor Hugi nagyot nyelt, és innentől kezdve jóval megértőbbnek mutatkozott. Főleg akkor, amikor Öcsi osztott-szorzott, majd közölte a többiekkel az eredményt:
– No, figyeljetek csak rám egy kicsit! Elmondom, hogyan is látom a dolgokat. Az itt felkínált munkák legtöbbje olyan keveset fizet, hogy legfeljebb akkor jön össze a nyaralásra való, ha az egész szünidőt végigdolgozzuk. Csakhogy, ha az egész szünidőt végigdolgozzuk, akkor mikor fogunk elmenni nyaralni?… Így hát én amondó vagyok, hogy az összes ajánlat közül csakis az jöhet szóba, amelyik jutalékos rendszerben működik. Annál van csupán esélyünk, hogy ha jól belehúzunk, rövid időn belül összeszedhetjük a nyaralásra szánt pénzt.
