A következő napon Almási Károly ismét meglátogatta a kollégáját a kórházban. A beteg épp akkor ébredezett, és amikor megpillantotta az ágya mellett álló barátját, láthatóan megörült, és a keze felé nyúlt. Erőtlenül megszorította, és arra kérte, üljön le az ágya szélére.
– Kérdezni akarok valamit, Karcsikám – mondta nagy komolyan.
– Csak bátran – biztatta Károly.
– Áruld el nekem, mit mondanak az orvosok az állapotomról – kérte Laci, majd meg is indokolta: – Tudom én, hogy megy ez. A betegnek nem mondják el az igazat, csak biztatják, hogy küzdjön, és akkor sikerülhet talpra állni. De a hozzátartozóknak, barátoknak megmondják az őszintét. Hát ezért kérdezem, hogy mit mondtak neked az orvosok. Tudni szeretném, mi az igazság, és azt is tudom, hogy neked az igazságot mondták.
Almási Károly hasonló komolysággal válaszolt:
– Csak azt mondhatom neked, amit az orvosoktól hallottam. Azt kérték, biztassunk téged, hogy küzdj, mert ha erős a hited, akkor sikerülni fog talpra állni. Ez az igazság.
A beteg elcsöndesült és a távolba meredt. Látszott rajta, hogy hiszi is, meg nem is az elhangzottakat. Hosszasan hallgatott, majd minden átmenet nélkül így szólt: – Most elmondok neked egy történetet, amit neked kell majd megírnod, ha én már nem tehetem.
Károly közbe akart szólni, de Laci egy meglepően erős mozdulattal csöndre intette:
– Meg kell írnod a Pipás történetét.
Károly azt hitte, hogy a barátja – erős dohányos lévén – valami olyasmire akarja rávenni, ami egy kórházban szigorúan tilos, és már azon volt, hogy tanácsot ad neki, mi módon terelheti el a figyelmét a dohányzás utáni vágyról. Ám hamar kiderült, hogy korántsem erről van szó, Laci ugyanis így folytatta:
– A Pipás nem pipázik! A Pipás arról kapta a becenevét, hogy mindig mérges volt. És mindig részeg. Kinn, a kisbüfénél lakott. Volt persze háza is, nem tudom kitől, honnan, de nem sokszor lehetett ott találni. Így aztán a ház eléggé elhanyagolt volt, a kert egy fél vadon, ami nem csoda, hisz a Pipás alig volt ott, az otthona a kisbüfé a megállóban, utána meg ahol inni kapott.
Valószínűleg nem mindig volt masszív alkoholista, mint jó pár éve már, amióta ismertem. Megélni nem tudom, miből élt, azt gondolom, a környéken adódó alkalmi munkákból, kertásásból, fakivágásból, gallyazásból, ház körüli ebből-abból. Ennivalóra futotta – kenyeret vett, vagy kapott a boltban – innivalóra kellett a pénz. Ha volt, vitte is a kisbüféhez.
A kisbüfé igazi talponálló a megállóban, régen kinn ácsorogtak az emberek, aztán került az eső ellen fedél, most már a szomszédos trafik megvételével és egybenyitásával igazi talponálló, bár még két szék is akad, és egy asztal.
Régen a Pipás mindig kinn álldogált. Néha az eresz alatt, ha nagy volt az eső, de többnyire az aszfalton. Ha volt pénze, ivott, ha nem volt, néha akkor is, mert kapott. Vagy fizetett neki valaki, vagy a büfés szánta meg.
Tán egy éve, vagy kicsit több lehetett, hogy mentem a buszmegállóhoz. Látom ám, hogy a Pipás ott áll, de nagyon-nagyon szomorú, el van keseredve. Na mondom, tudom én mi a baj! A büfés Marika jó ismerősöm volt, csendben odaszóltam: adjon két deci bort a Pipásnak, én fizetem, de ne mondja meg neki, mert azt nem szeretném. Inkább mondja azt, hogy a Jóisten küldte.
Így is tett Marika, odaszólt: Pipás, gyere ide, a Jóisten küldött neked két deci bort!
A Pipás hitte is, nem is, de odament, és megkapta a borát… Én meg elmentem a busszal, és el is feledkeztem erről a nem túl nagy esetről.
Sokáig nem jártam arra, nem is találkoztam a Pipással. Hanem azt láttam, hogy a háza kertjéből eltűnik a gaz. Aztán a berogyott ajtó a helyére került. Később valaki a falat is szépen kimeszelte…
Igencsak csodálkoztam, de vállat vontam, és továbbmentem. Azon viszont már nagyon-nagyon vakartam a fejem, amikor egyszer azt láttam, hogy vetemény van a kertben. Azt már végképp nem tudtam mire vélni… A szomszédos portán épp akkor lépett ki a házból egy idős atyafi. Hozzáfogott kapálgatni a kerítés tövében, én meg rágyújtottam, aztán megszólítottam:
– Jó napot, bátyám! Mondja csak, mikor költözött új lakó a szomszédjába?
Értetlenül nézett rám:
– Melyik szomszédra tetszik gondolni?
Mutatom a Pipás házát, mire a kisöreg így szól:
– Nem költözött oda új lakó már vagy harminc éve.
– Aztán ki gondozza a veteményeskertet? Talán kiadta bérbe valakinek? – mutatok megint a szomszédos portára, de a bácsi csak elmosolyodik:
– Nem a’! – mondja nevetve. – Ő maga műveli. Tán mostanra jött meg az esze.
Nem kérdezősködtem tovább. Féltem, hogy még a végén adóellenőrnek, vagy valami más hatósági személynek néz. Elballagtam, de a rejtély megoldásához egy tapodtat sem jutottam közelebb.
Aztán nemrég úgy hozta a sors, hogy kénytelen voltam bemenni a talponállóba egy kávéra. Hát ott láttam a Pipást. Jobban mondva: megpillantottam egy embert, aki szerfölött ismerősnek tűnt, és hosszasan kellett tornáztatnom az elmémet, hogy azonosítani tudjam, ki is lehet az illető. Komolyan mondom, legalább egy percbe telt, mire rájöttem, hogy a Pipás az. Ült az egyetlen asztalnál, frissen borotválva, rövidre nyírt hajjal, szépen megfésülködve, rendes ruhában, tiszta szemekkel; előtte egy borospohár, a pohár alján némi vöröslő nedű.
Kisvártatva felhajtotta az utolsó korty borát, aztán felállt, kihúzta magát, és körbetekintett. „Isten áldjon mindenkit!” – köszönt, és elindult. Hosszasan bámultam utána, egészen addig, míg fel nem szállt a buszra.
Elgondolkodva kortyoltam a kávémat, aztán megkérdeztem az új büfést:
– Tetszik ismerni a Pipást?
Bólintott.
– Nem tudja-e, mi sorsa van, merre megy így délután kettő felé? – érdeklődtem tovább.
– A sekrestyéshez megy – feleli a fiatalasszony.
Hümmögtem magamban, de nem szóltam, ám a lány kérdés nélkül is folytatta:
– Tudja, egy ideje már ott dolgozik – újságolta, majd megkérdezte: – Régóta ismeri?
– Igen – mondtam.
– No, akkor tudja, hogy nem ilyen volt. De egy jó ideje az egyik napról a másikra megváltozott. Azelőtt mindig pocsolyarészegre itta magát, és mindent megivott, amit elétettek. Ahogy mondani szokták, még a ködöt is, ha lecsapódott. Aztán egy nap avval jött, hogy az Isten üzent neki tegnap, és küldött két deci bort. Ez azt jelenti, hogy az Isten azt akarja, hogy ő csak két deci bort igyon egy nap, mert az Isten úgy gondolja, hogy az elég. És mert akkor megadta neki, hát ez úgy lesz, hogy ha ő megfogadja, amit Isten üzen, és csak két deci bort iszik naponta, akkor az Isten meg is adja neki minden nap azt a két deci bort!
Mit mondjak, se köpni, se nyelni nem tudtam. Hosszasan csóválgattam a fejem, aztán nagy sokára csak annyit mondtam:
– Igaza van a Pipásnak! Lám, Isten megadja neki a két deci borát! Mert a Jóisten szavatartó!
Almási Károly felemelkedett a betegágy széléről, aztán lassan az ablakhoz sétált.
– Szép történet. Örülök, hogy elmesélted – jegyezte meg.
– Azért meséltem el, hogy legyen, aki megírja – szögezte le a beteg olyan nyomatékkal, hogy a végén köhögésben tört ki.
Almási Károly visszaült az ágya szélére, és megitatta.
– Én nem írhatom meg, Lacikám – mondta, miután letette a poharat az éjjeliszekrényre. – Ez a te történeted. Senki más nem írhatja meg helyetted. Neked kell megírnod, és én jól tudom, milyen kötelességtudó újságíró vagy. Meg is fogod írni hamarosan. Emlékeztetlek rá, hogy mit fogadtunk meg egymásnak, még kezdő zsurnaliszta korunkban. Azt, hogy soha nem fogjuk elhappolni a másik sztoriját. Ezt a történetet az Isten neked adta, mert tudta, hogy te is szavatartó ember vagy. Azért bízta rád, hogy közvetítsd az olvasóid felé. Igyekezz hát felgyógyulni, hogy ne csalódjon benned.
