Egy tavaszi délelőttön váratlan látogató érkezett az Almási-házba. A családfő nyitott ajtót, és meglepődve fedezte föl, hogy a küszöb előtt Hugi osztályfőnöke álldogál:
– Tiszteletem, tanár úr – köszöntötte udvariasan, majd szélesre tárta az ajtót: – Fáradjon beljebb! – invitálta, s közben az járt a fejében, hogy vajon minek köszönhető a látogatás eme szokatlan időpontban, mert ugyebár egy átlagos szerdai délelőttön egy tanárnak az iskolában a helye. De egyelőre nem tett fel semmilyen kérdést, mert nem akart olyan látszatot kelteni, mintha nem látnák szívesen az osztályfőnök urat az Almási-házban. Gondolta, a vendég előbb-utóbb magától is elmeséli látogatásának apropóját.
Nos, ez így is történt, de az elhangzottak csöppet sem vitték közelebb Almási Károlyt a megoldáshoz.
– Tudja, épp lyukas órám van, így hát gondoltam, meglátogatom Zsófit.
– Itt, nálunk? – képedt el a házigazda, mire a vendég is hasonlóképpen reagált:
– Talán már nem lakik itt a kisebbik lányuk?
– Már hogyne lakna itt – vakargatta a fejét a családfő, és egy pillanatra még az is átsuhant az agyán, hogy az osztályfőnök úrnak talán megárthatott a szép tavaszi napsütés –, de hát, javítson ki, ha tévedek, tanár úr, de a lányomnak ilyentájt az iskolában a helye, nem igaz?
Az osztályfőnök meglepettsége jottányit sem hagyott alább:
– No de én úgy tudom, hogy Zsófi beteg. Már harmadik napja nem volt iskolában. Ezért is gondoltam, hogy beugrok meglátogatni, ugyanis épp a környéken volt dolgom.
– Micsoda? Egész héten nem volt iskolában? – hüledezett tovább Almási Károly. – És egyáltalán: ki mondta azt, hogy beteg?
– Az öccse. Jobban mondva az ikertestvére. Zsoltitól tudom, hogy Zsófi kicsit felfázott. Legalábbis ő így fogalmazott.
A családfő a beszélgetés ezen pontján leroskadt egy fotelbe. Még az sem érdekelte, hogy udvariatlan módon hamarabb foglalt helyet a nappaliban, mint a vendége. Zsongott a feje az információktól, és egyelőre sehogy sem tudta összerakni a képet.
Az osztályfőnök úrnak valamivel gyorsabban vágott az esze:
– Hűha, az a gyanúm, hogy itt most akaratomon kívül beletenyereltem egy csúnya iskolakerülési históriába…
– Hát bizony, tanár úr, ezen nincs mit szépíteni – ismerte el a családfő –, valóban lógás esete forog fenn…
Aztán behívta a feleségét is, hátha ő tud valamit Hugi állítólagos felfázásának ügyéről, de Julika is épp olyan elképedve állt a dolgok előtt, mint pár perccel korábban a két férfi.
No de a lyukas órák után is becsengetnek egyszer, így hát a tanár úrnak hamarosan távoznia kellett. Az Almási házaspár ezek után tűkön ülve várta gimnazista csemetéi hazaérkezését.
Öcsi ért hamarabb haza, az órarend szerint ugyanis neki szerdánként eggyel kevesebb tanórája volt.
– Szervusztok! – nyitott be az ajtón, majd a mindig éhes kiskamaszok türelmetlenségével rögtön azt tudakolta, mi lesz ma az ebéd.
– Szervusz, kisfiam – köszöntötte Julika. – Mindjárt arra is rátérünk, de előtte édesapádnak lenne pár kérdése hozzád.
„Ez nem hangzik jól” – gondolta Öcsi, és rosszat sejtve foglalt helyet a nappaliban.
– Nos, mi a helyzet Hugi felfázásának ügyében? Valóban te mondtál ilyet az osztályfőnökének? – tért a tárgyra a családfő.
– Igen – ismerte el Öcsi.
– Ő kért meg rá, hogy kimentsd ezzel a hazugsággal a tanárja előtt?
Az Almási-ház nappalija ezen a szép tavaszi napon már a negyedik fajta elképedésnek volt tanúja. Ezúttal Öcsinek kerekedett el a szeme, és láthatóan csöppet sem értette, miről is van szó:
– Hogyhogy kimenteni? Hogyhogy hazugság? – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Végül is mi történt Hugival, és hol van egyáltalán?
– Mi is éppen ezt szeretnénk megtudni, kisfiam! – kiáltott fel Julika. – Hol van Hugi, és mi történt vele egyáltalán?
Öcsi továbbra is zavartan vakargatta a fejét, ezért a családfő úgy gondolta, megkönnyíti a dolgát:
– Meséld el szép sorjában az elmúlt napok történéseit – javasolta. – Kezdjük talán a hétfő reggellel.
– Rendben – bólintott Öcsi, és remélte, mihamarabb fény derülhet a rejtélyes ügy mibenlétére. Belekezdett hát az elbeszélésbe: – Hétfőn szokás szerint elindultunk az iskolába, majd amikor odaértünk, még alig léptük át a kaput, Hugi azt mondta, hogy el kell szaladnia a mosdóba, mert nem akar mindjárt az első óra elején kikéredzkedni. Nem tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentőséget, de tegnap ugyanez a jelenet játszódott le. Azzal a különbséggel, hogy akkor már rákérdeztem: „Mi van veled, felfáztál?” És ő csak annyit felelt, hogy „valószínűleg”, és már szaladt is a mosdóba.
Később, az egyik szünetben a folyosón találkoztam az osztályfőnökével, aki érdeklődött, hogy mi van Zsófival, én meg azt gondoltam, biztosan azért kérdezi, mert Hugi talán többször is kikéredzkedett a mosdóba az órájáról, ezért azt feleltem, hogy valószínűleg felfázott. A tanár úr ezt nyugtázta, és aztán már ment is tovább, mert éppen becsengettek.
Természetesen ma reggel is együtt indultunk el, de gondolom, kitaláltátok, hogy ma is ugyanez a jelenet játszódott le a mosdó előtt…
– No igen, ezt kitaláltuk – bólintott Julika –, csak azt nem értem, miért nem tűnt fel neked, hogy a három nap alatt egyszer sem futottál össze Hugival az iskolában; sem a folyosón, sem a büfében, egyáltalán sehol.
– Nagyon sok olyan nap van, amikor egyáltalán nem futok vele össze tanítási időben, mert mint tudjátok, a német szakosok az „A” épületben tanulnak, az angol szakosok pedig a „B” szárnyban – magyarázta Öcsi. – De elmondanátok valahára, hogy mi történt Hugival, és hol van most?
Almási Károly nagyot sóhajtott:
– Nos, azt természetesen tudjuk, hogy az iskola más-más szárnyaiban tanultok, de az a helyzet, hogy ezen a héten nemcsak ezért futhattatok volna össze nehezen az épületben. Nemrégiben itt járt Hugi osztályfőnöke, és tájékoztatott róla minket, hogy a testvéred harmadik napja hiányzik az iskolából. Tulajdonképpen a tanár úr azért jött, hogy meglátogassa, hiszen úgy tudta, hogy beteg. A tőled kapott információra hivatkozott. Aztán végtelenül elcsodálkozott, amikor közöltük vele, hogy a lányunk nem tartózkodik itthon. Ennél már csak a mi elképedésünk volt nagyobb, amikor édesanyáddal konstatáltuk, hogy ezek szerint az iskolában sem tartózkodik.
Öcsi számára lassan kezdett összeállni a kép.
– Most már végre értem, miért aggódtatok annyira – bólintott, majd hozzátette: – De legalább már tudom, hogy nem fázott fel, nincs semmi baja.
– Én egyelőre ezt az eshetőséget sem zárnám ki – jegyezte meg az édesanyja.
– Arra céloztok, hogy Hugi talán egész tanítási idő alatt a mosdóban kuporgott? – kérdezte Öcsi.
– Őszintén szólva ezt egyáltalán nem tartom valószínűnek – felelt a családfő, majd ironikusan hozzáfűzte: – Mindenesetre az orvostudomány már több alkalommal foglalkozott olyan rejtélyes, járványszerű megbetegedésekkel, amelyek nagyobb témazáró dolgozatok idején ütik fel a fejüket a tanuló ifjúság körében, aztán a kora délutáni utolsó iskolacsengő berregésére megmagyarázhatatlan és csodálatos módon elmúlnak.
Öcsi egyre csak csóválta a fejét:
– No de hát nyolc óra után már egyetlen tanuló sem mehet ki észrevétlenül a gimnázium kapuján! A portás biztosan megkérdezné tőle, hogy hova igyekszik most, amikor becsengettek az első órára, és ha nem ad elfogadható magyarázatot, akkor jelenti az esetet az osztályfőnöknek vagy az ügyeletes tanárnak.
– No, ezzel kapcsolatban hamarosan a legilletékesebbet fogom meginterjúvolni – mondta a családfő, a kisebbik lánya ugyanis ebben a pillanatban hazaérkezett.
