Panni a kabátja alá vette a kiskutyát, csak a feje látszott ki a behúzott cipzár mögül.
– Vajon hogy hívhatják? – tette fel a kérdést Hugi, és megpróbált valami felirat után kutatni a nyakörvön, de eredménytelenül.
– Becsengetek újra, hátha hajlandó lesz megmondani a fickó – ajánlotta fel Öcsi, de Lali leintette:
– Hagyd a csudába, annyit nem ér az egész. Különben is, fiatal jószág ez, hamar meg fogja tanulni az új nevét. A régi úgyis csak erre a pokoli házra emlékeztetné, arra meg semmi szükség.
– Melyikünk viszi haza? – nézett a többiekre Hugi, és jól látszott rajta, hogy szívesen lenne a zsemleszínű kis apróság új gazdája.
– Én nem vihetem – ingatta a fejét Lali –, a szüleim nem egyeznének bele. Meg aztán, a mi lakásunk nem is alkalmas a kutyatartásra.
– Egy biztos, nem fogjuk az állatmenhelynek adni – szögezte le Öcsi –, bármennyire is ez volt a régi gazdájának a terve.
Panni mosolyogva cirógatta a kutyus buksiját:
– Nem értem, mit kell ezen tanakodni. Gombóc már eldöntötte, hogy kivel akar hazamenni. – Azzal még szorosabban ölelte magához a kis jószágot a kabátja alatt.
– Ja, vagy úgy? – mondta Hugi. – Szóval te már döntöttél az elhelyezése és az új név kérdésében is…
Valóban minden jel arra mutatott, hogy Gombóc egy pillanatra sem akar megválni Pannitól, és a kabátja alatt maradna akár az idők végezetéig.
– Nos, miután mindent tisztáztunk, induljunk most már hazafelé – javasolta Lali. – Azt hiszem, mindannyian átfáztunk.
Panni kabátja alól rövid vakkantás hallatszott, mire mind a négyen felnevettek.
– Úgy fest, Gombóc is egyetért az indítvánnyal – mosolygott Panni.
A következő hétvégén a kiskutya új szerepet kapott, már ami az adománygyűjtést illeti. Lalinak ugyanis kedd este korszakalkotó ötlete támadt, aminek ürügyén azon melegében fel is hívta az Almási-ikreket.
– Nem fogunk házalni, sokkal jobb megoldást eszeltem ki – harsogta lelkesen a telefonba.
– Aztán micsodát? – kérdezte Öcsi.
– Standolni fogunk, mégpedig a főtéren.
– Standolni? A főtéren? – ismételte csodálkozva Öcsi.
– Na mi az, mit nem értesz? Nem tudod, hol van a főtér? – nevetett Lali a vonal túlvégén.
– Nem a főteret nem értem, hanem a standolást – magyarázta Öcsi. – Soha életemben nem hallottam még ezt a szót.
Lali röviden összefoglalta, mit tervez a következő hétvégére:
– Kiállunk a főtérre egy kis asztalkával, amire kitesszük az adománygyűjtő dobozt. Csinálunk egy nagy plakátot, amire felírjuk, hogy kik vagyunk, és milyen célból gyűjtünk. Magunkkal visszük Gombócot is, egyrészt, hogy odacsalogassuk az embereket, másrészt pedig azért, hogy lássák, nem szélhámosok vagyunk, tényleg szeretjük az állatokat, és segíteni akarunk nekik.
Az ikrek egybehangzó véleményüket fejezték ki Lali barátjuk zsenialitását illetően, majd rögvest hozzá is láttak a plakát megrajzolásához.
Szombaton minden a terv szerint alakult. A négy fiatal kitelepült a főtérre: letették a kisasztalt, kifeszítették a feliratot, aztán játszani kezdtek Gombóccal, és várták az érdeklődőket. Nos, ez utóbbiban nem volt hiány. A főtéren áthaladó, vagy éppen ott sétálgató emberek rendre megálltak a fiatalok standjánál, hogy elolvassák a felhívásukat. Volt olyan felnőtt, akit a gyereke rángatott a titokzatos stand felé, mert ő is szeretett volna egy kicsit eljátszogatni Gombóc kutyával. Az adomány is egyre csak gyűlt, ám egyszer csak dörgő férfihang szólalt meg Öcsiék feje fölött:
– Jó napot kívánok! Ez itt miféle csoportosulás?
Amikor felpillantottak, egy hatalmas termetű közterület-felügyelő szigorú tekintetével kellett szembesülniük.
– Egy kutyamenhelynek gyűjtünk adományokat – felelte Lali.
– Itt van a plakáton is a nevük és a címük – mutatta Öcsi.
A közterület-felügyelő arca azonban csöppet sem enyhült meg:
– Aztán rendelkeznek-e területfoglalási engedéllyel? – kérdezte, s közben elővett a belső zsebéből egy ív papírt, amely egy listát tartalmazott. Hosszasan tanulmányozta, majd így szólt:
– Nálam nem szerepel, hogy ilyen rendezvényre engedélyt kért volna bármelyik állatmenhely is.
– De hát ez nem is rendezvény! – mutatott rá Hugi. – Mi csak kiálltunk ide, hogy adományt gyűjtsünk. Nem éneklünk, nem zenélünk, nem bontunk rendet.
– Még Gombóc is csendben van, pedig elég hangosan tud ám ugatni – tette hozzá Panni, aztán belekezdett volna egy rögtönzött kiselőadásba az ünnepek után kidobott kiskutyákról, amiknek a szegényes körülmények között létező állatmenhely már szinte enni sem tud adni, ám a felügyelőt nem hatották meg a szavai:
– Én nem vitatom a szándékaik nemes voltát, kisasszony – mondta hivatalos hangon –, de a szabály az szabály. Márpedig a közterület-foglalást rendeleti úton szabályozza a város közgyűlése.
Panni kissé elpirult. Még soha, senki nem szólította kisasszonynak, s most, felnőtt kora hajnalán gondolt bele először, hogy ez a megszólítás egészen addig kijár majd neki, amíg férjhez nem megy.
Eddigre már nemcsak a négy fiatal hallgatta a közterület-felügyelő jogszabály-ismertetését. Egyre gyűltek körülöttük az emberek, mégpedig igen gyors ütemben. Ugyanis a távolabb tartózkodó járókelők, amikor látták, hogy csoportosulás alakul ki a főtéren, kíváncsian odasereglettek, hogy megtudják, mi is történik.
– …nekem pedig, mint a város alkalmazottjának, kötelességem, hogy… – folytatta a felügyelő, azaz csak folytatta volna, ám ekkor egy pirospozsgás arcú asszonyság közbekiáltott:
– Mit molesztálja ezeket a szegény gyerekeket? Nem csináltak ezek semmi rosszat!
A közterület szigorú őre odafordult, s már éppen válaszolt volna valamit, ám ekkor újabb megjegyzések érkeztek a nézelődők köréből, s ezek alapján bárki idegen megállapíthatta, hogy a cívisvárosban nem örvendenek kiemelkedő népszerűségnek a kék egyenruhás közterület–felügyelők.
– Csak a pénzre mennek ezek – vélekedett egy nyúlszőrkalapos úr. – Nincs elég pénz a város kasszájában, hát megbüntetnek, akit csak tudnak.
– Bezzeg a mosdatlan, részeges, kéregető hajléktalanokat nem abajgatják! – vetette oda egy feltűnően borvirágos orrú férfi.
– És amikor mindenféle pártok állnak ki aláírást gyűjteni meg szórólapokat osztogatni? Az nem zavarja magukat? – hadonászott az esernyőjével egy idős néni.
– Az más – mondta a felügyelő, amikor végre szóhoz jutott, és nyomban meg is indokolta, miért más: – Kampányidőszakban nem kell engedélyt kérni. De tudtommal mindenféle választások lezajlottak már, tehát nincs kampányidőszak.
A négy fiatal eközben lemondóan és engedelmesen lebontotta a rögtönzött standot, és Gombóc pórázát is rövidebbre fogták, nehogy a kis jószág súlyosbító körülményként még a végén „megtisztelje” a felügyelő úr cipőjét.
Csakhogy ekkor nem várt fordulat következett be. A járókelők már nemcsak szavakban adták jelét szimpátiájuknak, hanem villámgyors adakozásba kezdtek. A tömeghangulat nyomán szinte minden polgár a zsebébe nyúlt, és ki kisebb, ki nagyobb címletű bankjeggyel, de sorra odajárultak az adománygyűjtő dobozhoz, ami kis híján meg is telt, mire a gyerekek összepakolták a holmijukat.
Hazafelé menet Öcsi vidáman meg is jegyezte:
– Lehet, hogy nagy ötlet volt Gombóc kutyával kiállni a főtérre, de hogy a derék közterület-felügyelő nélkül nem sokra mentünk volna, az biztos!
