December 24-ének reggelén csöngött a telefon az Almási-házban. A családfő vette fel a készüléket, rövid beszélgetést folytatott valakivel, majd izgatottan jelentette a többieknek:
– Elindult a menet Szegedről. A szeretteink a vendégeinkkel együtt úton vannak hozzánk.
Gergő értetlenül fogadta a bejelentést:
– Hogyhogy elindult a menet? Hát hányan érkeznek Szeged felől?
– Mindannyian Szeged felől érkeznek – tájékoztatta az édesapja, de a középső fiút nem nyugtatta meg a válasz, heves fejvakarásba kezdett:
– Földrajzból mindig is jó voltam, az egyik kedvenc tantárgyam volt. Sehogy sem értem, hogy ha valaki Székelyföldről Debrecenbe utazik, annak hogy a csodába esik útba Szeged… Márpedig Dóriék Székelyföldről indultak útnak, nemde?
– Várj, majd elmagyarázom – vállalkozott Hugi. – Úgy látom, nem nagyon figyeltél oda, amikor az elmúlt napokban a szervezésről esett szó a családban… Nos tehát: Dóriék valóban Székelyföldről indultak el, mégpedig négyen. Dóri, Áron és Áron szülei. Azonban, ha már így alakult, útba ejtették Temesvárt, ahol meglátogatták a rokonaikat, mégpedig Áron apukájának, Kristóf bácsinak a testvérét. Ott is aludtak náluk, és csak ma reggel csatlakoztak Ákosékhoz Szegeden. Onnan már együtt indultak el a két autóval, a másik kocsiban Ákos, Magdi és Magdi anyukája ül. Érted már?
– Így már világos – bólintott Gergő, és kissé el is szégyellte magát, mert ezek az információk valóban újdonságként hatottak rá. Zavarában megpróbálta arra terelni a szót, hogy mennyi ideig tart az út Szegedről Debrecenbe.
– A jelenlegi időjárási és útviszonyok között úgy három órába, vagy egy kicsivel többe – latolgatta a családfő –, mindenesetre ebédre már biztosan itt lesznek mindannyian.
Ebben bizony tévedett Almási Károly, no de ne vágjunk a dolgok elébe. Jelen pillanatban még csak ott tart a krónikás, hogy Hugi kisietett a konyhába, segíteni az édesanyjának. Az ebéd előkészületei jól haladtak, így aztán még a délelőtt folyamán felharsant a vezényszó:
– Gyerekek, lehet teríteni!
Az utasítás a két fiúgyermeknek szólt, és ők szorgalmasan neki is láttak a tányérok, evőeszközök, szalvéták és asztali díszek megfelelő elrendezéséhez.
A családfő eközben befaragta a fenyőt a talapzatába, és hozzákezdett a feldíszítéséhez. Később a gyermekei is csatlakoztak hozzá, négyen pedig egykettőre végeztek a feladattal, és csodálatos módon eközben mindössze két alkalommal kellett rászólni Gergőre, hogy ne dézsmálja a szaloncukrot.
– Mire családot alapítasz, addigra tán meg is jegyzed, hogy ezt nem illik – jegyezte meg az édesapja, de Hugi nem volt ennyire optimista:
– Szerintem Gergő versenyezni fog a gyerekeivel, hogy melyikük tud több szaloncukrot észrevétlenül elcsenni és bekebelezni – mondta mosolyogva.
Nos, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább az izgatottság vette át a mosoly helyét az arcokon.
– Hol lehetnek már? – tördelte a kezét Julika, majd az órájára nézett: – Már háromnegyed egy is elmúlt.
Ahogy kimondta, abban a pillanatban megcsörrent a telefon. Ákos volt a vonalban, és eléggé távolinak tűnt a hangja.
– Szia, anya! Kérlek, ne ijedj meg, aggodalomra semmi ok, de történt egy kis baj – közölte az elsőszülött fiú.
Nem tudom, a kedves olvasó hallott-e már efféle mondatot életében. Ha igen, bizonyára egyetért a krónikással abban, hogy ez a mondat sok mindenre alkalmas, de arra a legkevésbé, hogy megnyugtatóan hasson a hallgatóságra. Julika fejében is átfutott hirtelen megannyi riasztó gondolat, miközben ijedten megkérdezte:
– De hát hol vagytok, és mi történt, az ég szerelmére?
– Berettyóújfalu előtt lerobbant Áronék autója – magyarázta Ákos. – Én most átveszem magamhoz a hölgyeket, hazaviszem őket, aztán visszafordulok, hogy elvontassam Kristóf bátyámék kocsiját.
– Lányok, főzzetek sok teát, Öcsi, te pedig keresd elő a termoszokat – adta ki az utasítást a családfő. – Ákosék Berettyóújfalutól már nagyjából háromnegyed óra alatt ideérnek, és rögvest indulunk is vissza Kristófért és Áronért, addigra készen kell lennünk. Szegények alaposan átfáznak majd, mire odaérünk.
– Biztosan van fűtés a kocsijukban – jegyezte meg Öcsi.
– Valószínű – hagyta rá az édesapja –, csak hát, tudod, kisfiam, a fűtés kizárólag olyankor működik, ha jár a motor, az pedig a mai benzinárak mellett nem olcsó mulatság.
Hugi egyelőre nem látta át a helyzetet:
– Miért nem mész te értük, apa? – kérdezte.
– Egyrészt azért, mert a mi kocsinkon nincs vonóhorog, tehát hiába is mennék, nem tudnám hazavontatni a kocsijukat, másrészt pedig nem is tudom pontosan, hogy hol robbantak le – felelte Károly, aztán megint eszébe jutott valami: – Kislányom, keress elő pár darab meleg pokrócot, hátha azokra is szükség lesz.
Utána karon fogta Gergőt, és kimentek a garázsba, hogy összepakoljanak néhány szerszámot, zseblámpát, vontatókötelet, meg más hasznos eszközöket.
– Nem tudom, Ákos autója mennyire van felszerelve efféle nélkülözhetetlen holmikkal – magyarázta Károly –, úgyhogy vigyünk magunkkal, amit csak tudunk.
Gergő csodálkozva szemlélte édesapja előkészületeit:
– Ha nincs vonóhorog a kocsin, akkor miért hordasz magaddal vontatókötelet a csomagtartóban? – kérdezte, mire a családfő keserűen nevetve így felelt:
– Tudod, lehet, hogy én nem tudok vontatni, de attól engem még vontathatnak. Sőt, ennél az öreg járgánynál sajnos jóval valószínűbb ez az eshetőség.
Nemsokára megérkezett Ákos a vendégekkel, pontosabban a „női szakasszal”. Az ismerkedés ezúttal tényleg csak futólag történt, majdnem a szó szoros értelmében, mert a kölcsönös bemutatkozás után a ház ura és két idősebb fia szinte futólépésben közelítették meg az autót, hogy mihamarabb visszaforduljanak az úton rekedtekért. A legkisebb fiú is utánuk szaladt, és reménykedve megkérdezte:
– Én is veletek mehetek?
– Nem lehet, öcskös – jött a szikár válasz Ákostól –, tudod, a vontatott járműben csak a sofőr ülhet, nem szállíthat utast, és így már sokan lennénk egy autóra.
Almási Károly érzékelte, hogy a legkisebb fiának rosszul esik a dolog. Talán úgy érezhette, ő még nem tartozik a „nagy”, felnőtt férfiak közé. Öcsi vállára tette hát a kezét, és hosszú évek óta először a keresztnevén szólította:
– Most te vagy a férfi a háznál, Zsoltikám. Vigyázz a lányokra, amíg megérkezünk!
Öcsi hálás tekintettel nyugtázta a megbízatást. Bojtos sapkájához emelte a kezét, és katona módra tisztelgett:
– Meglesz, főnök! – harsogta mosolyogva, aztán visszament a házba.
Ákos kevesebb mint egy óra alatt visszatalált arra az útszakaszra, ahol Áron és az édesapja rostokoltak. Almási Károlynak igaza lett, nem járatták a kocsi motorját, hogy fűtsenek, inkább az út mellett toporogva próbálták felmelegíteni elgémberedett végtagjaikat. Nagy örömmel fogadták az érkezőket, és két marokra fogták a bögréket, amikbe Gergő forró teát töltött számukra.
– Egyszer csak azt éreztem, mintha fogna a fék, anélkül, hogy nyomnám a pedált, az autó meg elkezdett veszettül az árok felé húzni – magyarázta Kristóf. – Nem mertem továbbmenni.
– Jól döntött, Kristóf bátyám, már mondtam korábban is. Nem szabad ilyen csúszós úton kockáztatni – bólogatott Ákos, majd aggodalmas pillantást vetett a látóhatárra: – No, kössük össze a két kocsit, mert hófelhők közelegnek, az alkonyatról nem is beszélve.
– Mi tagadás, nem így képzeltem az első találkozásunkat, nászuram – jegyezte meg a székelyföldi atyafi a fia jövendőbeli apósához fordulva.
– Magam is így vagyok ezzel – felelte Károly –, no de aggodalomra semmi ok, nem telik bele két óra, és mindannyian ott fogunk ülni az ünnepi asztal körül.
