Az egyik hétvégén fényképnézegetésbe torkollott a családi beszélgetés az Almási házban. A szülők és az ikrek jót derültek egy-egy régi felvételen. Öcsinek és Huginak leginkább az a fotográfia tetszett, amelyiken az édesapjuk – még tizenévesen – valami palánkot készül megmászni.
– Elragadó ez a mackónadrágod, apa – jelentette ki Hugi, és szívből jövő kacagással mutogatta körbe a többieknek a fotót.
– Ne vihogjatok, csemetéim, ez a fénykép a hivatalos iskolai honvédelmi napon készült – mutatott rá a családfő.
– Hát az meg mi fán termett? – érdeklődtek az ikrek.
– Nos, amikor nagyjából annyi idős voltam, mint ti, a középiskolásoknak úgynevezett honvédelmi napot tartottak. Kimentünk egy honvédségi akadálypályára, és ott mindenféle erőfelmérőkön és vetélkedőkön vettünk részt – magyarázta az édesapjuk. – Sokan örültünk ennek akkoriban, legalább addig sem a padban gubbasztottunk, kinn lehettünk a szabadban. Emlékszem, minden év szeptember 29-én zajlottak ezek az események.
– Miért pont akkor? – kérdezte Öcsi, a húga pedig már rosszat sejtett.
– Mert régebben szeptember 29-én ünnepeltük a honvédelem napját – felelte az édesapjuk, majd felemelte a mutatóujját: – No és minek az évfordulója van ezen a napon?
– Tudtam! – temette a kezébe az arcát Hugi. – Még vasárnap délután is tanulnunk kell? – fakadt ki elkeseredve, majd barátságosan hátba vágta Öcsit: – Miattad van az egész. Muszáj neked állandóan kérdezősködni?
A fivérét nem igazán hatotta meg a női szeszély eme megnyilvánulása, gondolkodás nélkül rávágta:
– A pákozdi csata évfordulója. Pont erről tanulunk az iskolában is.
– Na ja. Meg még vasárnap, a nappaliban is – morogta Hugi, de aztán ő is odafigyelt az édesapja szavaira:
– Úgy van. A pákozdi csata évfordulója volt sokáig a honvédelem napja. Arra a dicsőséges napra emlékezve, amikor is 1848-ban a magyarok megverték az országba betörő Jellasics horvát bán seregeit – mondta a családfő, majd ezúttal ő vette át a kérdező szerepét: – Gyermekeim! Elgondolkodtatok valaha azon, hogy mi ebben a történelmi eseményben a furcsaság?
Az ikrek gondolkodtak egy percig, aztán végül Öcsi szólalt meg:
– Talán az, hogy miért pont a horvátok támadtak meg minket.
– Úgy van – bólintott az édesapja. – A horvát-magyar ellenségeskedés nem volt jellemző a pákozdi eseményeket megelőző évezred során. Horvátország a magyar királyság, pontosabban a magyar korona országai közé tartozott, de autonóm módon kormányozta magát, perszonálunióban Magyarországgal. A két, önálló nemességgel rendelkező Kárpát-medencei nemzet vállvetve küzdött a törökök ellen évszázadokon keresztül. A két ország egyaránt hősként tiszteli a két Zrínyi Miklóst, a szigetvári hőst, illetve a költő-hadvezért, és például a Frangepán család is beírta a nevét a magyar és a horvát történelemkönyvekbe.
– No de akkor miért támadtak ránk éppen a horvát bán seregei? – kérdezte most már Hugi, őszinte érdeklődéssel.
Almási Károlynak alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szegletében, miközben így folytatta:
– A XIX. században, az éledező nacionalizmusok korában azonban szétválni látszott a két nemzet útja. Magyarországon a polgári forradalom 1848 márciusában erőteljes függetlenségi törekvésekkel párosult, amit a horvátok gyanakodva szemléltek. Kezdetben csak figyeltek, de néhány hónap múlva szervezkedni kezdtek, és ennek a mozgalomnak az élére Jellasics horvát bán állt. Jellasics a Batthyány-kormány egyik fő ellenségének számított, és a bécsi udvar folyamatosan bujtogatta a délszláv tábornokot.
Érdekesség, hogy a tábornokot eredetileg Jellacsicsnak hívták, a magyar történelembe mégis Jellasics néven került be. A névadó pedig nem más volt, mint Petőfi Sándor, aki sohasem tudta rendesen kiejteni a Jellacsics nevet.
Hugi újból csak fészkelődni kezdett, de Öcsi rászólt:
– Hát nem sokkal egyszerűbb és kellemesebb dolog így megtanulni a történelmet, mint egyedül olvasgatni a szobádban? Inkább figyelj!
Volt is mire figyelni, mert az édesapjuk így folytatta:
– A magyar kormány kompromisszumra készült, és 1848 augusztusában kísérletet tett arra, hogy elhárítsa a készülődő horvát támadást, amelyről Batthyányék is tudomást szereztek. A magyar kabinet ezért olyan nyilatkozatot tett, hogy hajlandó elismerni Horvátország függetlenségét, akár az ország teljes elszakadását is. Batthyány, a kormányfő ezzel egy időben a „haza bölcsét”, Deák Ferenc igazságügyi minisztert küldte Bécsbe azzal az utasítással, hogy Magyarország kész elismerni Jellasics bánságát és Horvátország elszakadását, ha Bécs visszatartja Jellasicsot. Sőt, mondok egy érdekességet: Batthyány és Deák már akkor hajlandó lett volna lemondani az önálló magyar had- és pénzügyminisztériumról is.
– Ez miért érdekesség? – kérdezte Hugi, mire az édesapja helyett Öcsi válaszolt:
– Mert a szabadságharc leverése utáni, 1867-es kiegyezés egyik legfontosabb pontja volt lemondani az önálló magyar had- és pénzügyminisztériumról.
Almási Károly büszke pillantást vetett legkisebb fiára:
– Így igaz!… No de térjünk vissza Deák küldetésére, ami nem járt sikerrel: a bécsi udvar ekkor már a harctéren szerette volna eldönteni a küzdelmet, nem a tárgyalóasztalnál, így nem is fogadták a minisztert. Augusztusban ugyanis leverték a prágai felkelést, és az olasz szabadságmozgalom is hanyatlóban volt, a Habsburgok joggal hihették, hogy a magyarokkal is könnyen elbánnak. A nemzetközi erőviszonyok nem kedveztek tehát a magyar függetlenségi törekvéseknek, és Jellasics tovább folytatta provokációit. Először bevonult Fiuméba, és megszállta a várost, szeptemberben pedig seregeivel gond nélkül átlépte a Drávát, és megindult a főváros ellen.
Kossuth toborzóútra indult az Alföldre, de addigra Jellasics már bevonult Székesfehérvárra. A magyar képviselőház Kossuth javaslatára ellenállásra szólította fel a sereget Jellasiccsal szemben.
Szeptember 28-án, egy nappal a sorsdöntő összecsapás előtt a magyar országgyűlés küldöttei megérkeztek a pákozdi táborba, ahol az ütközet megvívására biztatták a honvédőket. Másnap, szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között megütközött Jellasiccsal a honvédsereg, és győzelmet aratott a bán felett. Jellasics ekkor háromnapos fegyverszünetet kért, amelyet Móga altábornagy, a magyar sereg vezére meg is adott. Jellasics ekkor a menekülést választotta. Miután a horvátországi visszaút lehetőségét elvágták előle, Komárom vára pedig Klapka György hatására a magyarok mellé állt, ezért Jellasics október elsején kénytelen volt Bécsig hátrálni. Október harmadikától kezdte csak meg az üldözését Móga, de akkor sem lépett fel támadólag, mert Jellasicsot a bécsi udvar október negyedikén a magyarországi hadak főparancsnokává nevezte ki.
Elmondhatjuk tehát, hogy a pákozdi csata a magyar honvédsereg egyik legfényesebb diadala lett ugyan, de a politikusok és a hadvezérek képtelenek voltak kihasználni az ebből adódó történelmi lehetőségeket. Bécsben ugyan pár nap múlva forradalom tört ki, de a magyar sereg későn reagált, és amikor a forradalmi megmozdulás támogatására indult, akkor már késő volt.
Julika elmosolyodva nézett az ikrekre az elbeszélés végén, aztán így szólt a hitveséhez:
– Emlékszem, annak idején Ákos és Dóri is tátott szájjal hallgatott, amikor a történelemről meséltél nekik.
Végszóra megszólalt a kapucsengő.
– No, vajon melyik emlegetett testvérünk nyomta meg a csengőt? – tette fel a kérdést Hugi, de maga sem gondolta komolyan, hogy akár Ákos, akár Dóri érkezett volna meg.
A családfőnek sem volt ilyen illúziója, amikor kiment kaput nyitni, hiszen tudta, hogy mindkét gyerekének kulcsa van hozzá, így hát szerfölött meglepődött, amikor Ákost látta meg a kapu előtt állni, aki ráadásul nem is érkezett egyedül…
