Egy csöndes nyári délutánon Julika az egyik barátnőjét látta vendégül az Almási-házban. Hónapok óta nem találkoztak már, így hát volt mit mesélniük egymásnak. Károly tapintatosan magukra hagyta őket a nappaliban, meg aztán, ahogy önmagának bevallani volt kénytelen, kifejezetten fárasztotta a női fecsegés, inkább elbújt a nagy meleg elől a hűvös dolgozószobába, és a kezébe vett egy humoros regényt.
Amikor a két nő egyedül maradt, a vendég láthatóan megkönnyebbült:
– Örülök, hogy kettesben maradtunk, Julikám, mert lenne valami, amit négyszemközt szeretnék megbeszélni veled.
– No és mi lenne az, Ibolyám? – érdeklődött a vendéglátó.
A barátnője ekkor ideges mozdulattal végigsimított a fotel karfáján, majd feszengve elkezdte a történetet:
– Nos, arról van szó, hogy Nóri, a nagylányom nemrég töltötte be a tizennyolcat. És hát, tudod…
Ezen a ponton mindjárt el is akadt a szó, ezért hát Julika sietve közbevetette:
– Drága Ibolyám, ha az úgynevezett öregedés témakörét szeretnéd körüljárni, mindenféle kozmetológiai, netán plasztikai sebészeti kérdésekkel fűszerezve, akkor figyelmeztetnelek kell, nálam nem fogsz megértésre találni. Egy tizennyolc éves lány anyukájának lenni remek dolog, az évek múlásából fakadó általános pánik pedig számomra értelmezhetetlen, ugyanis…
– Nem erről van szó – szakította félbe a barátnője, majd idegesen körbepillantott: – Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha beülnénk egy cukrászdába, és ott beszélnénk meg a dolgot.
– De hát miért? – értetlenkedett Julika. – Nincsenek itthon a gyerekek, és Károly is átvonult a ház másik végébe, szerintem azóta már el is szunyókált.
– Egy nyilvános helyen talán kevésbé érezném feszélyezve magamat – magyarázta Ibolya.
No, ennek már fele sem tréfa – gondolta Julika. Miféle probléma lehet az, amit sokkal inkább egy nyilvános helyen lehet elmesélni, nem pedig baráti kettesben?
De nem firtatta a dolgot, szandált húzott, és elindult a barátnőjével a közeli cukrászda felé.
Ibolya már útközben belekezdett a történetbe:
– Ismersz jól, tudod, hogy milyen életem volt annak idején a szülői házban. Nem kell ecsetelnem, mi vitt rá arra, hogy már tizenhat évesen férjhez menjek. Rá két évre pedig megszületett Nóri. A mai eszemmel persze sok mindent másképp csinálnék, de azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. És hát az ilyesmin kár rágódni, elvégre nem áll hatalmamban meg nem történtté tenni a dolgokat. Ami történt, megtörtént… A férjem néhány évre rá, igen fiatalon meghalt tüdőrákban. Egyedül maradtam Nórival, és amikor már minden veszni látszott, egyszer csak rám talált a szerelem, életemben először. Újra férjhez mentem, és nemsokára megszületett a kisebbik lányom…
Julika zavartan köhintett:
– Igazán nem akarlak megbántani, de én ezt mind jól tudom, és úgy érzem, így nehezen fogunk eljutni a jelenkori problémádig…
Ibolya felsóhajtott:
– Jól van, jól van, csak hát nem könnyű elmesélni, még neked sem, akitől pedig tanácsot szeretnék kérni… Na mindegy, úgyis itt a cukrászda, rendeljünk valamit, aztán majd folytatom.
A két barátnő helyet foglalt az árnyékos teraszon, egy félreeső asztalnál, ahol nem zavarta őket senki. Rendeltek egy-egy gesztenyepürét, majd Ibolya így folytatta:
– Nemrégiben levelet írtam egy férfinak. Egy olyan férfinak, akivel lassan már húsz éve nem is találkoztam, de aki ennek ellenére mindvégig jelen volt az életemben.
Julika összevonta a szemöldökét:
– Nagyon titokzatosan fogalmazol. Miféle férfiról van szó? Jómagam ismerem netán?
– Nem hiszem, de nem is ez a lényeg – jelentette ki Ibolya, majd lehajtotta a fejét: – Egy olyan férfiról van szó, akiről még az is kiderülhet, hogy ő az édesapja Nórinak.
Julika annyira megdöbbent, hogy még a kiskanál is kiesett a kezéből, és nagy csörömpöléssel a földre hullott. Természetesen minden tekintet rájuk szegeződött a teraszon, és nem mondhatni, hogy ez kedvező hatással lett volna az egyébként is zavarban lévő Ibolyára.
– Látod, én mondtam, hogy maradjunk nálunk – motyogta Julika –, ott senki sem zavart volna minket.
Aztán megnyugodtak a kedélyek, már ami a cukrászda teraszának közönségét illeti, mert a két barátnő vonatkozásában még csak most következett a neheze.
– Jól értettem, amit mondasz? – kérdezte Julika.
– Jól értetted – hajtotta le a fejét Ibolya. – Mindjárt a házasságom első évében megbotlottam. És hiába is próbálnék mentegetőzni, hogy tizenhét éves, tapasztalatlan, buta kis bakfis voltam, a lényegen ez mit sem változtat. Egy hegyi túrázás alkalmával ismerkedtem össze Viktorral, és sikerült elcsavarnia a fejemet. Másnap persze már megbántam mindent, arról nem is beszélve, hogy nemsokára kiderült: állapotos vagyok.
– És a férjednek beszéltél erről?
– Sohasem mondtam el neki. Péter abban a tudatban halt meg, hogy Nóri az ő lánya. Ami persze lehet, hogy így is van, de hát…
– És hogy bukkantál rá majdnem húsz év után Viktorra?
– Egy internetes közösségi oldalon találtam meg a nevét, a fotóival együtt. Már írtam is neki egy levelet, és ő kedvesen válaszolt is rá.
– Micsoda? Tehát már tudja, hogy esetleg…?
– Nem! Természetesen nem szándékoztam ajtóstul rontani a házba. Úgy üdvözöltem, mint egy rég nem látott ismerőst, és eddig csak úgymond a szokásos körökön vagyunk túl, hogy vagy, mivel foglalkozol, van-e család, gyerek, ilyesmik…
– Na és mi a helyzet vele? Van családja, gyerekei?
– Nincs. Nőtlen, és jelenleg is egyedül él.
– És biztos vagy benne, hogy…?
– Épp ez az, hogy semmiben sem vagyok biztos, Julikám. Azért is kerestelek fel téged. Szeretném a tanácsodat kérni. Te mit csinálnál a helyemben?
– Ebbe szinte bele sem merek gondolni – csúszott ki Julika száján, és jól láthatóan megborzongott. Ibolya is érzékelte ezt, és újra elfutotta a szégyenpír az arcát.
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – szabadkozott Julika –, de ez valóban egy olyan élethelyzet, amit nem igazán lehet percek alatt átlátni. Össze sem tudom számolni hirtelen, hány ember életét érinti a dolog. Vagy érintheti, ha úgy döntesz, hogy felfeded a kártyáidat az érintettek előtt.
Ibolya belekortyolt a kapucínerbe, majd panaszos hangon így szólt:
– El sem tudom mondani, mennyire nyomasztó volt csaknem két évtizeden át ezzel a szörnyű titokkal együtt élni. Gondolj bele, hány, de hány alkalom adódott ez alatt a kis híján húsz év alatt, amikor egy-egy szóról, vagy bármi másról eszembe kellett jusson a bűnöm. Hidd el, nem túlzok, amikor azt állítom, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá.
Julika újra megborzongott, ám ezúttal azért, mert pontosan át tudta érezni, mekkora súlyt vitt a vállán a barátnője, és viszi a mai napig is.
– Amikor bejelentettem, hogy babát várok – folytatta Ibolya –, Péter nagyon boldog lett. Egyszerűen nem volt sem szívem, sem bátorságom elmondani neki az igazat. Csak imádkoztam, bárcsak az övé lenne a gyerek. Aztán megszületett Nórika, és ahogy cseperedett, kétségbeesetten kerestem minden vonásában, minden mozdulatában a Péterrel való hasonlóságot, de az az igazság, hogy nem túl sok ilyet találtam, és amit találtam, az is többnyire a belemagyarázásom szüleménye volt. Vagy a rokonok belemagyarázásának eredménye. Tudniillik Nóri leginkább rám hasonlított, és ma már nem tudom eldönteni, mit mondjak erre: szerencsémre, avagy szerencsétlenségemre… De egyvalamit tudok: ennyi nyomasztó év után szeretném végre megtudni az igazat. Ha nem is mondom el senkinek, de túl akarok lenni végre ezen az átkozott bizonytalanságon.
