Az alábbiakban közölt levelet Ákos a Szegedre utazása után csaknem egy hónappal írta a családjának:
Drága Szeretteim!
Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy hitelesen és őszintén beszámoljak nektek mindarról, ami az elmúlt hetekben történt velem. Remélem, megértitek, miért nem tárhattam fel hamarabb számotokra a teljes igazságot.
Nos, a Szegedre való megérkezésem másnapján mindjárt olyasmi történt velem, amivel kapcsolatban tanácstalan vagyok, mely jelzőkkel is lehetne a legkifejezőbben leírni. Balszerencse? Meggondolatlanság? Balekság? Vagy mindezek együttesen?
Egész nap a várost jártam, de semmiféle eredménnyel nem jártam. Csatangolásomnak mindössze az lett a következménye, hogy napszúrást kaptam. Na ja, így jár az, aki fedetlen fővel közlekedik a nap legforróbb óráiban a nyári kánikula kellős közepén… Egyetlen apró reménysugár csillant csak föl, amikor is összetalálkoztam egy rendkívül behízelgő modorú, megnyerő külsejű úriemberrel, aki azzal kecsegtetett, hogy információkkal tud szolgálni a Hajdú nagyszülőkről. Nos, ez a derék úriember információkkal ugyan nem szolgált, viszont képzett zsebtolvaj lévén ellopta az összes pénzemet. Még szerencse, hogy külön tárcában tartom az irataimat és a készpénzt. Még egy villamosjegyre való sem maradt nálam.
Most nyilván azt kérditek, miért nem hívtalak föl titeket azonnal. Egyszerű a magyarázat: ekkor már majdnem alkonyodott, és addigra lemerült a telefonom is. De nemcsak a fentiek miatt volt gyalázatos a hangulatom. Ekkor már éreztem a napszúrás első tüneteit, így hát elcsigázva lerogytam egy padra, s a következő jelenet, amire emlékszem, az az, hogy a kórházi ágyon egy nővérke hajol fölém.
Mint később megtudtam, a padon egyszerűen elájultam. Még szerencse, hogy nem valami külvárosi, elhagyatott utcában történt mindez velem, így aztán a járókelők bejelentése nyomán hamar értem jöttek a mentők, és kórházba szállítottak.
Hála a gyors kezelésnek, hamar rendbe jöttem. Sőt, a telefonomat is sikerült feltöltenem, így hát, amikor legközelebb hívtatok, már beszélhettünk. Hogy miért nem árultam el még akkor sem, hogy mi történt velem?… Azt hiszem, szégyelltem magam. Szégyelltem, hogy mindjárt az első napon kudarcot vallott a küldetésem, mint valami gyámoltalan kisgyereké, akit egy percre sem lehet magára hagyni, nemhogy elengedni a Nagy-Alföld másik végébe. Arról nem is beszélve, hogy mit mondtam volna Medveczky professzornak, ha mindjárt két nappal azután leszegett fejjel kullogok a színe elé, hogy meghatározatlan idejű fizetetlen szabadságot kértem tőle.
Másrészt pedig – és tán nagy szavak ezek – de mintha valamiféle isteni sugallat is közrejátszott volna a titkolózásomban. Különös érzés vett rajtam erőt. Bizonygattam magam előtt, hogy a dolgok ilyetén alakulása talán nem véletlen, s olyan erők munkálkodnak a történtek mögött, amiket egyelőre nem láthatok át.
Harmadrészt pedig szót kell ejtenem arról az ápolónőről, Magdáról, akinek az arcát először pillantottam meg az ájulásból történt feleszmélésem után. Sőt, azt kell mondjam, ő a legfontosabb szereplője az egész históriának. Mert akkor kezdődött a megmagyarázhatatlan, csodálatos események sorozata, amikor Magda az egyik este először ült le a kórházi ágyam szélére, s kérte, meséljem el, hogyan is kötöttem ki végül egy általam ismeretlen nagyváros hangulatos utcájának pirosra mázolt fapadján…
Nos, drága szeretteim, én pedig nem tudtam ellenállni a kedves kérésnek, mert láttam, hogy Magda őszintén érdeklődik. Így hát elmeséltem neki mindent. Az Évivel való megismerkedésemet, aztán az olaszországi balesetet, amiben én egy barátomat veszítettem el, ő pedig a testvérét és a járóképességét. Meséltem neki arról a harcról, amit azért kellett megvívnom, hogy Évi végre elhiggye, az én érzelmeim nem attól függnek, hogy a kedvesem kerekes székben közlekedik-e vagy a saját lábán. És aztán elé tártam az igazságot, miszerint ez a szándékom nem járt sikerrel. Olyannyira nem, hogy Évi egyenesen megszökött előlem, közvetlenül a kézfogó előtt.
Amikor Magda meghallgatta a végkifejletet, azt láttam az arcán, hogy szinte el sem akarja hinni a történetet. Nos, kétségtelen, hogy ez az egész inkább illik egy mexikói szappanopera forgatókönyvébe, mint a való életbe, de hát, ahogy mondani szokták, nincs nagyobb rendező az életnél, és nincs az az írói fantázia, amit a valóság túl ne tudna szárnyalni. Így aztán, amikor Magda látta, hogy mennyire komolyan, az érzelmeimtől mennyire túlfűtötten beszélek, elhitte végre, hogy igaz a mesém, és azt hiszem, néhány ponton meg is hatódott, pedig, ahogy ő fogalmazott, a kórházban nem egy szívhezszóló történetnek volt már fül- és szemtanúja.
A későbbiekben azt vettem észre, hogy Magdi jóval több időt tölt velem, mint a többi beteggel. Néha még olyankor is leült az ágyam mellé, amikor már lejárt a munkaideje. Az egyik este aztán nemcsak ő ült le az ágyam mellé, hanem a nővére is. Mint kiderült, Magdi otthon elmesélte a történetemet a testvérének, Áginak, aki utána személyesen tőlem akarta hallani, az első szótól az utolsóig. És hogy miért? Nos, azonnal rátérek.
Működik a városban egy szerény kis tévécsatorna, a Mozaik. Mint megtudtam, Ági a Mozaik TV egyik szerkesztő-riportere. Miután végighallgatott, megkérdezte tőlem, akarom-e kamerák előtt is előadni a történetemet.
Megvallom, először roppantul idegenkedtem az egésztől. Amolyan bulvárjellegű kalandorkodásnak tartottam volna, így hát bele sem akartam menni. De a két lány felváltva bizonygatta, hogy ha Évi valóban itt tartózkodik Szegeden, akkor nem fogja tudni elkerülni, hogy a műsor híre hozzá is eljusson. Igaz, hogy a város nem minden háztartásában fogható az adás, viszont aki látja, az könnyen be tudja azonosítani a kerekes székes lányt, aki nemrég költözött Szegedre. Ha másnak nem, egy szomszédnak bizonyára fel fog tűnni a sok egybeesés, aztán pedig rákérdez Hajdúéknál, hogy vajon nem az ő lányukról szólt-e a riport, pontosabban a kórházban meginterjúvolt fiatalember.
Elég az hozzá, hogy rövid gondolkodás után rábólintottam a dologra. Magdi pedig megszerezte a forgatási engedélyt a főorvos úrtól.
A forgatás valóban nem borította fel a kórterem életét. Az egyik délután, amikor véget ért a látogatási idő, bejött egy szál operatőr, leállította a kameraállványt, Ági pedig leült egy székre az ágyam mellé, és egyszerűen csak beszélgettünk, akárcsak az azt megelőző esték bármelyikén.
Az elején kissé lámpalázas voltam, de minél inkább belelendültem a történetbe, annál inkább magamat tudtam adni. Végül már egészen meg is feledkeztem a kamera jelenlétéről. No persze, ehhez az operatőr tapintatos magatartása is kellett. Egész végig úgy viselkedett, mint aki szinte ott sincs. Amikor véget ért a riport, és elkezdte összecsukni az állványt, egy pillanatig döbbenten néztem rá, hogy ki a csuda ez a fickó, és kihez jött látogatóba, annyira megfeledkeztem arról, hogy itt az előbb voltaképpen egy riport felvétele történt, nem pedig egy hétköznapi, baráti beszélgetés.
A felvételt Magdi még az adásba kerülés előtt megnézhette, és megnyugtatott, hogy remekül sikerült az anyag. Dicsérte a nővérét, aki sajátkezűleg vágta össze a riportot, és az aláfestő zenéket is ő kereste hozzá.
Nos, mit tagadjam, nagy izgalommal vártam a szombati napot, amikorra a Mozaik TV műsorra tűzte a kisfilmet. Ami azonban utána következett, az minden várakozásomat felülmúlta.
Most bizonyára azt hiszitek, valahogy így fog folytatódni a levelem: a műsor után egyre-másra érkeztek a bejelentések a nézők részéről, és én csakhamar megtaláltam Évit, s végre magyarázatot kérhettem tőle. Netán ő maga látogatott meg a kórházban, miután látott szerepelni a tévében.
Nos, nem ez történt. Éviről továbbra sincs semmi hírem sem, pedig a velem készült riport azóta már két ismétlést is megért azon a bizonyos helyi tévécsatornán. Épp ezzel függ össze a további hihetetlen történések sorozata…
