Vasárnapi ebédek #364

A családfő vette észre, hogy Ákos pakol. Pedig az lett volna kézenfekvő, hogy Gergő fedezi fel a dolgot, akivel a szobáján osztozott, immár megszámlálhatatlanul sok éve. De mégis úgy alakult, hogy amikor Almási Károly benyitott az ajtón, teljesen egyértelmű látvány tárult a szeme elé. És ettől a látványtól azt is elfelejtette, amiért egyáltalán benyitott.

– Látom, készülsz valahova – szólalt meg az ajtóban állva.

– Jól látod, apa.

– Ahogy elnézem, messzire.

– Amennyiben Szegedet távolinak lehet nevezni.

– És ahogy látom, nem is kis időre.

– Fel kell készülnöm arra az eshetőségre is, hogy nem fogok gyors sikert elérni – magyarázta Ákos.

A családfő eddig szinte földbe gyökerezve állt a küszöbön, de most beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Hirtelenjében nem tudott mit mondani, ezért belekapaszkodott a fia szavaiba:

– Mit neveznél gyors sikernek?

Maga is érezte, hogy idétlenre sikerült a kérdés, így hát zavarában először zsebre dugta a kezét, aztán újból előhúzta.

Ákos egy pillanatra sem hagyta abba a pakolást, továbbra is elszántan gyűrte bele a legszükségesebb ruháit a hátizsákjába. De persze közben azért válaszolt a kérdésre:

– Gyors siker mondjuk az lenne, ha már egy hét múlva itthon lehetnék. De már nagy fiú vagyok, nem áltatom magam ilyesmivel.

– Egy hét… – legyintett nagyot Almási Károly, aztán leroskadt egy székre, és hirtelen kínzó vágyat érzett, hogy kimondja mindazt, ami a lelkében bujkál:

– Most valahogy azt gondolom, nem fogsz többé hazajönni… Persze nem úgy értem, hogy soha többé nem foglak látni, hanem… Egyszerűen úgy érzem, most jött el számodra az az idő, amikor kirepülsz a családi fészekből. Ahogy Dóri is. Mert ő is hiába mondta, hogy csak egy átmeneti állapot lesz ez a székelyföldi kiruccanás. Egy kaland. Próbálkozás. Én meg a zsigereimben érzem, hogy nem lesz már többé semmi sem olyan, mint régen. És akkor most te is… Tudod, fiatal koromban arról ábrándoztam, hogy egyszer majd építek egy nagy házat, akkorát, amelyikben jól elfér minden gyerekem, még akkor is, ha már mindegyikük családot alapított. Egy olyan házat, ahol minden kis család élheti a maga életét, és senki nem zavarja a másikat, ha netán el akar bújni a kíváncsi tekintetek elől a párjával, vagy éppen egyedül akar lenni, távol a világtól, de azért a nagy család együtt marad, egymás közelében… Na persze, már rég leszámoltam ezzel az ábránddal, és jó ideje tudom, hogy egy magamfajta firkász manapság még kutyaólat is legfeljebb bankhitelre tudna építeni, ezeréves lejáratra, de azért mégis szorít itt valami legbelül, és átkozottul nehéz szembenézni mindazzal, amit elmúlásnak nevezünk. Pedig már rég tudom, hogy a földi élet legnagyobb igazsága az, hogy minden elmúlik egyszer.

Ákos most felfüggesztette a csomagolást, és megfordult. Még sohasem hallotta így beszélni az édesapját, és még sohasem látta ilyen elesettnek. Nehéz volt önmaga számára is bevallani, de ez a mindössze ötven felé közeledő férfi egyszerre olyan végtelenül törődöttnek és… öregnek tűnt föl előtte.

Odakuporodott elé a szőnyegre, hogy lássa az arcát, még akkor is, amikor az édesapja lehajtja a fejét, aztán csöndesen így szólt:

– Arra tanítottál, hogy a szeretetnél semmi sem lehet fontosabb az életben. És hidd el, apa, jól megtanultam a leckét. Ezért érzem most azt, hogy mennem kell, mert a szerelem szava parancsol, és mindent hátrahagyok, ha kell, mert nincs magasabb rendű parancs ennél… Azt a házat, amiről fiatal korodban ábrándoztál, te felépítetted. Mindennap raktál hozzá egy téglát emberségből, szeretetből, példaadásból. Lehet, hogy ez a ház mások számára láthatatlan, de olyan mély az alapja, és olyan erősek a falai, hogy nincs emberi hatalom, amely rést tudna ütni rajta. Mi már mindig is együtt leszünk, mindig is egymás közelében leszünk, akárhol is éljünk a világban.

Az emelkedett pillanatot Gergő érkezése törte meg. Betrappolt a szobába, majd megtorpant, és felmérte a helyzetet.

– Utazni készülsz? – érdeklődött a bátyjánál.

– Igen – bólintott Ákos, majd pár szóban körülírta a terveit.

Gergő utánozhatatlan vigyorral dobta el magát az ágyán:

– Végre egy pár napig csak az enyém lesz a szoba!

Ákos nem szólt egy szót sem. Olyan érzése támadt, hogy korántsem pár napról lesz szó. És aztán igaza lett.