Almási Károly telefont ragadott, és megpróbálta Hajdúék mindkét számát feltárcsázni, de hasonlóképpen járt, mint korábban az elsőszülött fia.
– Ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni – ejtette le végül a telefont tartó kezét. – Ilyesmi csak másodvonalbeli szappanoperákban szokott történni!
– Te mikor beszéltél velük utoljára? És mit mondtak? Milyen hangulatban voltak? Nem éreztél valamit a hangjukon? – faggatta Ákost izgatottan az édesanyja, de az csak a fejét rázta:
– Semmit sem vettem észre, pedig még tegnap is beszéltem Évivel, elmeséltem neki, hogy nemsokára indulunk hazafelé a Dunántúlról, az árvízi helyzet miatt némi kerülővel. Kicsit aggodalmaskodott, féltő volt a hangja, és búcsúzóul azt mondta, nagyon vigyázzak magamra. – Itt Ákos hangja kissé elcsuklott, és a többieknek az volt az érzése, most jobb lesz inkább semmit sem kérdezni tőle, mert elsírja magát. Inkább vad ötletelésbe kezdtek:
– Meg kellene kérdezni a kerekes székes tánccsoport tagjait, mit tudnak Éviről – javasolta Hugi. – Esetleg nem mondott-e valamit nekik az elmúlt hetekben, hogy hova készülnek elutazni.
Öcsi amellett tette le a voksát, hogy értesítsék a rendőrséget:
– Mégiscsak az ő feladatuk az eltűnt személyek felkutatása – tette hozzá.
– Én inkább magánnyomozót bérelnék – fejtette ki Gergő. – A rendőrség egy elkóborolt tacskónak sem bír a nyomára akadni.
Az édesanyjuk is hangosan gondolkodott:
– Egyáltalán hogy lehet nyom nélkül eltűnni ebben a kis országban? Még ha Amerikáról vagy Ausztráliáról lenne szó…
– Szívem, hajlamos vagy elfelejteni, hogy már hosszú évekkel ezelőtt megnyíltak a határok – intette le a hitvese. – Sőt, manapság útlevél nélkül elmehetsz akár az Atlanti-óceán partjáig anélkül, hogy bárki megkérdezné, hová tartasz, és mit akarsz ott.
– Ebben igazad van – ismerte el Julika –, de hát mégsem ülhetünk itt ölbe tett kézzel. És ha valami baj történt velük? Valami olyasmi, amit nem is akartak?
– Ne ragadtassuk el magunkat, az ember ritkán adja el merő véletlenségből a hosszú évek munkájával felépített cégét és a házát is – mutatott rá a családfő. – Inkább az okot kellene kitalálnunk, hogy mi vitte rá őket erre. Mi vitte rá őket, hogy szinte elmeneküljenek a fiunk elől, előlünk.
Ákos ekkor újra megszólalt:
– Azt hiszem, én már tudom, mi vitte rá Évit, hogy ezt tegye – mondta csöndesen. – El akarta kerülni ezt a házasságot, de már nem volt hozzá ereje, hogy az előkészületek ezen fokán újra csak nemet mondjon nekem…
– Azt gondolod, hogy ezt az egészet a kezdetektől fogva megtervezték? – kérdezte Julika.
– Nem tudom… illetve, nem hiszem – sóhajtott fel Ákos. – Azt gondolom, amikor Évi igent mondott, akkor úgy is gondolta. De aztán valószínűleg hamar meggondolta magát.
– De hát miért? – kérdezték szinte egyszerre az ikrek.
– A balesete óta teljesen átalakult a gondolkodásmódja. De hát, azt hiszem, ez érthető is – magyarázta a bátyjuk. – Szinte a rögeszméjévé vált, hogy egy egészséges és egy sérült ember nem élhet együtt. Szerinte nincs jogosultsága egy ilyen kapcsolatnak, mert az ép ember ezzel hatalmas áldozatot vállal, a sérült pedig egész hátralévő életében úgy érezheti, hogy úgymond érdemtelenül kapott meg valamit, ami nem is járt neki a sorstól.
– De hát ez butaság… – csóválta a fejét Julika.
– Persze, hogy az, de csak most látom, mennyire hiábavaló volt az elmúlt években minden igyekezetem, hogy bizonyítsam Évi számára, én egyáltalán nem így gondolkodom kettőnkről. Néha azt hittem, sikerült vele megértetnem mindazt, amit szerettem volna, és amikor végre igent mondott, nem volt nálam boldogabb ember a földön. De most már tudom, hogy ha nagy ritkán el is fogadta, amit mondok, később, amikor egyedül maradt, és ismét csak elmerült a saját világában, a saját gondolataiban, akkor valószínűleg mindig ugyanarra jutott: nem engedheti meg, hogy feláldozzam magam érte.
– Ha két ember szereti egymást, és összekötik az életüket, akkor végül is mindketten feláldozzák magukat. Egymásért, a közös jövőjükért – jegyezte meg csöndesen a családfő.
– Természetesen én is így vélekedem – bólintott Ákos –, de egyikünk sem tud egy kerekesszékbe kényszerült ember fejével gondolkodni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyikünk sem volt ilyen helyzetben, még átmenetileg sem, és bízom benne, hogy soha nem is fogjuk megtudni, mit jelent egy ilyen csapás. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Évi úgy érezte, nem fogadhat el ekkora áldozatot tőlem. Mert ő a balesete után mindig is úgy tekintett a közeledésemre és a házassági szándékomra, mint egy nemes áldozatvállalásra. És a jelek szerint minden tudásom kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megértessem vele: számomra ez nem valamiféle becsületbeli ügy, engem valóban tiszta szándék és tiszta érzelmek vezéreltek mindvégig.
