Amikor Julika a csöngetés nyomán ajtót nyitott, legnagyobb megdöbbenésére elsőszülött fia, Ákos állt a küszöbön. A meglepetést az okozta, hogy Ákosnak első osztályos kora óta volt kulcsa az Almási-házhoz, s az édesanyja nem is emlékezett rá, hogy azóta egyetlen alkalommal is ajtót kellett volna nyitnia neki.
– No mi az? Elhagytad a kulcsodat? – kérdezte, miután köszöntötték egymást.
– Szerencsére nem el, csak ott. Mégpedig a főnököm kocsijában – magyarázta Ákos. – A tárcámmal együtt.
– Hajjaj! – csóválta a fejét vigyorogva Gergő, aki szintén előkerült a csengetés nyomán. – Márpedig a személyi irataidra hamarosan szükséged lesz a házasságkötéshez. Anélkül nem ad össze titeket az anyakönyvvezető. Vagy éppen ezt akarod ilyen furfangos módon megúszni?
– Ne fárassz már, öcskös – hunyorított keserű arccal az elsőszülött. – Elképesztően kimerítő két hét van mögöttem, most egyáltalán nem vagyok vevő a humorosnak szánt megjegyzéseidre.
Gergőt nem abból a fából faragták, hogy hamar visszavonulót fújjon, legyen szó bármilyen szívhez szóló kérésről is. Tovább folytatta bátyja ugratását:
– Gondolom, a kéthetes tanulmányút alatt kölcsönösen egymás idegeire mentetek az öreg professzorral. Milyen szerencse, hogy pont kéznél volt két pszichológus! – Azzal olyan nyerítésbe kezdett a saját vicce nyomán, hogy az ikrek is előbújtak a hallatán. De alig köszöntötték idősebbik bátyjukat, az már ismét indulni készült.
– Hová mész? – érdeklődött az édesanyjuk. – Nem azt mondtad, hogy kimerített a kéthetes távollét?
– De igen, anya. Legszívesebben ledőlnék aludni. Sőt, a szabadságomat is kedvem lenne kivenni, ha nem kellene a nászútra tartalékolnom. Csakhogy idestova egy hónapja nem láttam Évit, és hát, tudod, a telefonbeszélgetések nem pótolhatnak mindent – magyarázta Ákos. – Úgyhogy gyorsan elugrom hozzájuk, de ígérem, vacsorára már itthon leszek.
Azzal elindult, csak úgy, gyalogosan, Éviék kertvárosi háza felé.
Útközben azon kapta magát, hogy jó tíz méteren keresztül egy kavicsot rugdal maga előtt a járdán, mint valami kamaszkölök. Elmosolyodva vágta zsebre a kezét, és halkan fütyörészve folytatta az útját, mit sem törődve azzal, hogy vajon mit szól, aki látja. Immár semmiféle fáradtságot nem érzett a tagjaiban. Örült, hogy végre hazatért a szülővárosába, a szerettei körébe, és örült, hogy hamarosan újra láthatja a kedvesét. Egész egyszerűen boldognak érezte magát.
Nemsokára megérkezett Hajdúék portájához. Becsöngetett, de egy darabig senki nem jött ki elé a kertkapuhoz. Belesett a kerítésen, de nem látta a kertben sem Évit, sem leendő apósát.
Újra megnyomta a csengőt, mire nagy nehezen kicsoszogott a házból egy ötven-hatvan év közötti asszony, akit Ákos még soha életében nem látott.
– Kezét csókolom! – köszönt rá illendően, mire az idegen nő is jó napot kívánt, majd azt kérdezte:
– Kit keres?
– A háziakat – felelte az Almási fiú meglepetten. – Ki mást kereshetnék?
– És honnan jött? – faggatózott tovább az asszony. – A vízművektől vagy az áramszolgáltatótól?
– Jaj, dehogyis! – mosolyodott el Ákos. – Tetszik tudni, én az Évi vőlegénye vagyok. Almási Ákos – mutatkozott be, majd átvette a kérdező szerepét: – Ön pedig egy kedves rokon, ha nem tévedek… Netán az új házvezetőnő? – tapogatózott óvatosan, mire az asszony idegesen ráförmedt:
– Mit zagyvál itt össze, fiatalember? Elárulná végre, mi járatban van, és miért vert föl a délutáni szunyókálásomból?
Ákosnak kezdett egyre kevésbé tetszeni a helyzet.
– Mint említettem, Almási Ákos vagyok, Évi vőlegénye, és természetesen Hajdúékat keresem. Itthon vannak egyáltalán?
A nő arckifejezése végre megenyhült:
– Hajdúékat? Hát miért nem ezzel kezdte? Nos, ők elköltöztek. Én vettem meg a házukat.
