Természetesen az Almási szülők is érzékelték elsőszülött fiuk jelentős hangulatváltozását, amikor az hazatért.
– Ez kész csoda – álmélkodott csöndesen Julika, mire a családfő odasúgta:
– Csakugyan az. Nem hiába nevezik Medveczky professzort a szakma kiváló szaktekintélyének.
Aztán persze fény derült a titokra, Ákos ugyanis beavatta a szeretteit a fejleményekbe. No persze, nem azonnal zúdított rájuk minden információt, és bizony, meg kell mondani, hogy alaposan ki is élvezte a hírek szóról szóra való csöpögtetésének minden pillanatát.
– Nagy újság van. – Ezzel a közhellyel indított, amikor letelepedett a családi vacsoraasztalhoz.
– Ezt mind jól látjuk rajtad, Ákoskám – nyugtázta Öcsi. – Most már csak arra lennénk kíváncsiak, mi is lenne az.
– Megtört a jég – felelte jelentőségteljes arccal a bátyja.
– Tavasz lévén ezt jómagam csekély mértékben tartom meglepőnek – jegyezte meg óvatosan a családfő. – Nem lehetne, hogy valamivel bővebben is kifejtsd a tényállást, és közhelyszerű szólásmondások helyett a konkrétumokra térj?
Ákos szélesen elmosolyodott, és a következő pillanatban valóban szakított a közhelyszerű szólásmondásokkal, de a konkrétumok kifejtése helyett a találós kérdésekre tért át:
– Ma Éviéknél jártam. Szerintetek mi lehet az a bizonyos nagy újság?
– A New York Times – vetette oda gunyorosan Gergő. – Az valóban egy nagy újság. Akkora, hogy egy-egy példányával hajléktalanok szoktak takarózni, amikor a Central Park egyik padján nyugovóra térnek.
– Látom, még mindig mániákus rajongója vagy az amerikai filmeknek – vágott vissza Ákos.
Ekkor Hugi elérkezettnek látta az időt, hogy továbbgördítse az eseményeket, és mivel kedvelte a barkochbát, örömmel kapcsolódott be a kérdezz-felelek játékba:
– Megint megkérted Évi kezét?
– Langyos, langyos! – harsogta kipirultan Ákos.
– És összeszámoltad már, hogy ez hanyadjára történt meg az elmúlt évek során? – érdeklődött rosszmájúan Gergő, majd vihogva megtippelte a megfejtést: – Megvan! Ákos kereken huszonötödjére kapott kosarat, ezt a kedves jubileumot ünnepeljük most.
Julika szigorú pillantást vetett középső fiára, majd keményen rendre utasította. Utána azonban elsőszülöttjéhez fordult, és kérlelő hangon így szólt:
– Ákos, ne csigázd tovább a kíváncsiságunkat. Mindannyian látjuk, hogy örömteli események történtek veled, és mindannyian szeretnénk veled örülni.
Az anyai szó hatott, Ákos végre hajlandó volt kibökni, miben is áll a nagy újság lényege:
– Évi igent mondott. Hozzám jön feleségül.
A következő pillanatokban harsány örömujjongás verte föl az Almási-ház szolid csöndjét. Mindannyian gratuláltak Ákosnak, a családfő pedig előkeresett egy üveg pezsgőt, ami még szilveszterről maradt meg. Az egyszerű vacsora ilyeténképpen pezsgős vacsorává alakult.
Amikor elcsöndesedett a ház, és mindenki nyugovóra tért, a szülők is bevonultak a hálószobájukba. Most, hogy kettesben maradtak, Julika nyomban észrevette hitvese arcán a gondterheltség régóta ismert vonásait.
– Bánt valami, szívem? – puhatolózott óvatosan, és Almási Károly bizony nem is rejtette véka alá, mi nyomja a lelkét:
– Minek is tagadnám. Bizony bánt. Mégpedig a rút anyagiak. Merthogy egy esküvő manapság nem kis költségekkel jár, az viszont nyilván előtted sem titok, hogy momentán nem áll úgy a családi kasszánk, ami alapján…
Julika a tenyerét gyöngéden a hitvese szájára helyezte:
– Ma ne beszéljünk erről. Ezek legyenek az öröm és megkönnyebbülés percei. A nehézségekkel ráérünk holnaptól is foglalkozni.
Ám az az igazság, hogy még ő is sokáig töprengett a probléma fölött, s csak hosszas forgolódások után nyomta el az álom.
Almási Károly másnap délután látogatást tett Hajdúéknál. Mint leendő nászurával, szeretett volna elbeszélgetni Hajdú Endrével. A házigazda udvariasan fogadta. Bevezette a nappaliba, aztán hellyel és itallal kínálta:
– Egy kávét? Netán valami erősebbet?
– Köszönöm, kocsival vagyok – szabadkozott Károly –, kávét pedig már rég nem ihatok, a vérnyomásom miatt.
– Koffeinmentessel is tudok szolgálni – ajánlotta a házigazda, de a vendég elhárította a kínálást:
– Nagyon kedves tőled, de könnyebben ellen tudok állni a kísértésnek, ha sem a kávé ízével, sem a szertartásával nem próbálkozom többé. Azt javaslom, térjünk inkább a lényegre, hiszen elég sok megbeszélnivalónk van az új és örömteli fejleményekkel kapcsolatosan.
– Parancsolj velem, kérlek – ereszkedett bele egy fotelba Hajdú Endre.
Károly nagyot sóhajtott, és azt gondolta, jobb lesz mindjárt túlesni a nehezén:
– Elsősorban arra lennék kíváncsi – mondta –, hogy a magatok részéről milyen jellegű esküvőt terveztek. Például hány fő lesz jelen a ti családotok részéről, mi lenne a helyszín, és így tovább… Merthogy ilyesmiről Ákos még nem mesélt nekünk otthon.
– Nos, nem rejtem véka alá – jött a válasz –, hogy az egyetlen leányom esküvőjét szeretném nagyon emlékezetessé tenni. A család legtávolabbi tagjait, ezenkívül minden szóba jöhető kedves ismerősünket meghívjuk, és azt remélem, mindenki, aki ott lesz, még sokáig emlékezni fog Évi életének legszebb napjára.
– Ez természetesen érthető – bólintott Károly –, jómagam is azt szeretném, ha a fiatalok nagyon szép élményként élnék meg ezt a régen várt napot. Meg kell azonban mondanom őszintén, hogy az esemény anyagi vonatkozásait tekintve felmerültek nálunk bizonyos gondok. Mint tudod, a mi családunk…
– Ne is folytasd, kérlek – vágott közbe Hajdú Endre. – Az esküvő minden költségét én fogom állni.
Almási Károly az imént úgy érezte, az lesz a beszélgetés legkínosabb pontja, amikor az anyagiakkal kell előhozakodnia, de rá kellett jönnie, hogy a leendő nászura bejelentése nyomán, ha lehet, még kellemetlenebbül érzi magát.
– Nézd, Endre, az ajánlatod rendkívül nagylelkű, de megértheted, hogy nem fogadhatom el. Nem ilyen céllal jöttem most ide. Azt szerettem volna elmondani, hogy a költségek megosztása terén természetesen a fele-fele alapot tekintjük irányadónak a magunk részéről, de az a helyzet, hogy a feltételezésünk szerint ez akkora pénz lesz, amit nem tudunk ilyen gyorsan és egy összegben előteremteni. Meghánytuk-vetettük a dolgot a feleségemmel, és arra jutottunk, sajnos nem tudjuk vállalni egy esetleges banki kölcsön későbbi kamatait. Túl nagy megterhelést jelentene egy olyan családi kassza számára, amelyből három tanuló gyereket kell eltartani. Azt viszont tudjuk vállalni, hogy a költségek ötven százalékából hiányzó összeget rövid határidőn belül, részletekben törlesztjük számodra.
Hajdú Endre felemelkedett a fotelből, töltött magának egy italt, aztán felhajtotta, és hosszú másodpercekig révetegen bámult ki a nappali ablakán.
– Rendkívül korrekt a hozzáállásotok – jegyezte meg, miközben egy pillanatra sem nézett beszélgetőpartnerére –, de én ezt már eldöntöttem. Minden költséget jómagam fogok állni, és úgy vélem, erről több szót ejteni felesleges.
Aztán még egy darabig álldogált az üres pohárral a kezében, és a tekintete valahová messze révedt. Almási Károlynak úgy tűnt, a házigazda már rég nem a saját kertjét szemléli az ablaküvegen át, hanem valahol nagyon messze jár gondolatban.
Nem szólt egy szót sem. Hajdú Endre valami félelmetesen lehengerlő és ellentmondást nem tűrő módon tudta kinyilatkoztatni az elképzeléseit, döntéseit, ha a helyzet úgy kívánta. És valóban az ő akarata szerint alakult a beszélgetés, amelynek hátralévő részében már szó sem esett holmi esküvői költségekről.
