Amikor Imre visszarepült Írországba, Ákos egyik napról a másikra mély apátiába zuhant. Beteget jelentett a munkahelyén, és otthon is szinte csak lézengett. Alig került elő, amikor valamilyen közös családi program zajlott, általában minden eseményből kivonta magát.
– Már megint alszik – jegyezte meg aggodalmas fejcsóválással kísérve Julika egy szombat délutánon, amikor a vacsorát ment előkészíteni a konyhába.
– Szombat délután bárki szunyókálhat egy kicsit, nincs ebben semmi különös – vetette oda szinte foghegyről Károly, miközben fel sem nézett az újságjából az ebédlőasztal mellett ülve.
Egy édesanyát kevés dologgal lehet jobban kihozni a sodrából, mint amikor az elsőszülött fiáról a saját apja nyilatkozik ilyen hányaveti módon. Gondoskodott róla, hogy hitvese kizökkenjen az éppen olvasott írásból, akármilyen cikk is legyen az.
– Te jó ég! – kapta fel a fejét a családfő az edénycsörömpölésre. – Mi ütött beléd, drágám? Sohasem hallottalak még ilyen hangosan törölgetni!
– Ez nem törölgetés volt, ha nem tűnt volna fel – sziszegte Julika, és olyan vádló tekintettel meredt a férjére, hogy az még pillanatokig sem volt elviselhető. – Vedd úgy, hogy képletesen megkondítottam a vészharangot.
Almási Károly lemondóan hajtogatta össze az újságját, és békítőleg így szólt:
– Jaj, ne kerítsünk már ekkora feneket az egésznek, édes szívem! Még hogy vészharang! Na, jól is néznénk ki!… – Hanyag mozdulattal a kredenc sarkába hajította az újságot, lemondva róla, hogy a közeljövőben olvashassa kedvenc rovatait, majd így folytatta: – Elutazott a legjobb barátja. Már megint. Hosszú időre. Meg kell értenünk Ákost. Mi ez, ha nem gyász? – tette fel költőinek szánt kérdését, de a felesége azonnal reagált az erőteljes kifejezésre:
– Gyász? Ja vagy úgy? És kit gyászol? – Azzal úgy lecsapta a vágódeszkát a férje elé a konyhaasztalra, hogy ha lett volna a helyiségben alvó családtag, az bizonyosan felriadt volna rá. – Megmondom én neked, hogy mi a helyzet. A fiunk saját magát gyászolja. Imre most összekötötte az életét azzal a kis fruskával, Ákos pedig arra gondol, hogy már elmúlt huszonhét éves, de még mindig nem sikerült a házasság kötelékébe lépnie. Céltalannak érzi az életét.
– De hát hányszor sürgettük már, hogy házasodjon össze a kedvesével! – mutatott rá a családfő, majd megjegyezte: – Igazán nem mi tehetünk róla, szívem, hogy ők ketten speciális helyzetben vannak. Sokkal megértőbbnek kell lennünk velük szemben.
Julika nem így gondolta, sőt, kilátásba helyezte, hogy felhívja Medveczky professzort, Ákos főnökét, és személyesen fog tanácsot kérni tőle a fia ügyében. Ekkor azonban különös dolog történt. Megcsörrent a nappaliban a telefon, és maga Medveczky professzor jelentkezett a vonal túlvégén:
– Hol van az ifjú Almási? – érdeklődött a maga kedélyeskedő modorában. – Már egy fél órája itt kellene lennie!
– De hiszen ma szombat van! – felelte Julika, a professzor azonban nem tágított:
– Csoportterápiás gyakorlatot hirdettem meg az elvált és depressziós betegeink számára. Az ifjú Almásinak kellett volna a prezentációs anyagot szállítania. Mi van vele?
Julika azonnal a fia szobája felé iramodott, és izgatott hangon kérlelni kezdte, hogy jöjjön a telefonhoz, Ákos azonban semmiféle hajlandóságot nem mutatott erre. Kijelentette, hogy egyáltalán nem is készült el a prezentációs anyaggal, ehhez képest pedig sem a depressziós elváltak, sem a túlóra jellegű összejövetel nem érdekli, de ugyanilyen módon nyilatkozott a csoportterápiáról, sőt, magáról Medveczky professzorról is.
Julika leforrázva ment vissza a nappaliba, és amikor felemelte a telefonkagylót, remegő hangon így szólt bele:
– Professzor úr, közbe kell lépnie. Azt hiszem, a fiam olyan fokú apátiában szenved, amiből már csak egy erőteljes ráhatás tudja kimozdítani. Maga a főnöke és egyben mentora is. Magára tán még hallgat. Kérem, segítsen neki!
Medveczky professzor, ahogy ez már a bohém agglegényeknél szokás, hirtelen haragra gerjedt, és szinte fenyegető hangon ígérte meg, hogy estére tiszteletét teszi a családnál, de abban az ifjú Almásinak nem sok köszönete lesz.
A családfő kissé megszeppenve fogadta a hírt:
– Mégis, mit tervez az ősz szakállú mester, a pszichológusok doyenje? Kilakoltatást?
Julika már kész volt a csípős válasszal, ekkor azonban feltűnt az ajtóban Ákos.
– Elég rossz bőrben vagy. Főzzek egy kávét, kisfiam? – kérdezte Julika, de elsőszülöttje csak ásítozott, és egy mukkot sem szólt. Mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
– A jövő héten idegenben játszik a csapatunk, de sok a sérült – ismertette a labdarúgó bajnokság esélyeit a családfő az újságja mögül, Ákos azonban erre is egykedvűen reagált, sőt, leginkább nem reagált semmivel, csak levetette magát a konyhaasztal mellé, és úgy festett, mint aki legszívesebben ráborulna az asztalra, és még durmolna egy csöppet.
– Nem lesz ez így jó – csóválta a fejét Julika, majd gyengéden végigsimított nagyfia haján. – Mondd el, mi bánt, hátha tudunk segíteni. Régebben minden bajoddal hozzánk fordultál.
Ákos ugyan kinyitotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de aztán csak sóhajtott és legyintett egyet, majd valóban rákönyökölt az asztalra, és behunyta a szemét. Csak akkor élénkült meg valamelyest, amikor az édesanyja tájékoztatta, hogy estére Medveczky professzort várják vendégségbe.
– Meghívtátok vacsorára? – kérdezte elhűlve.
– Nem vacsorára hívtuk, hanem hozzád – felelte Julika.
– Na de hát miért?
– Hogyhogy miért? – tette le az újságot a családfő. – Ő a főnököd. Rád bízott egy feladatot, amit te nemhogy nem végeztél el, de a közelébe se szagoltál. Fiam, a mai válságos időkben nem lehet így hozzáállni a dolgokhoz! Mi lesz, ha lapátra kerülsz? Honnan szerzel magadnak új munkahelyet? – tette fel a költőinek számító kérdést, amihez a hitvese nyomban csatlakozott:
– Márpedig ha nincs munkád, családalapításra sem vállalkozhatsz – jegyezte meg nem minden célzatosság nélkül, s szavai nyomán Ákosnak újra csak legörbült a szája széle.
A háta mögött a szülei sokatmondó pillantást váltottak, majd tapintatosan hallgattak egy darabig. Végül aztán Károly visszafordította a szót Medveczky professzorra:
– Való igaz, hogy néha nehezen elviselhető a kisöreg modora, de a maga módján nagyon is kedvel téged, és biztos vagyok benne, hogy minden tudását latba fogja vetni, csak hogy segíthessen neked kimászni a gödörből. Szeretném, fiam, ha nem zárkóznál el a segítsége elől, sőt, együttműködnél vele. Nem lenne szerencsés elveszítened a jóindulatát, mert gyakorlatilag akár a jövőd is ezen állhat vagy bukhat.
Szerfölött nehéz olyasvalakinek a lelkére beszélni, akiből alig-alig lehet egyetlen szót is kipréselni. Ilyenkor az ember arra van kárhoztatva, hogy a másik apró gesztusaiból, mozdulataiból, arckifejezéséből következtessen az illető állapotára. Az Almási szülők is sejtették, mi megy végbe a fiuk lelkében, de nem voltak biztosak benne, hogy meg tudják ragadni a probléma gyökerét, abban a tekintetben pedig pláne tanácstalanok voltak, hogy vajon mi módon tudnának segíteni a fiukon. Nem csoda hát, hogy alig várták Ákos főnökének esti érkezését.
– Nos, merre találom az ifjú táppénzcsalót? – forgatta körbe a fejét röviddel érkezése után Medveczky professzor, és mivel Ákos épp akkor vánszorgott elő a szobájából, lendületesen odalépett hozzá, megveregette az arcát, majd lehúzta az alsó szemhéját, és mélyen a tanítványa s egyben beosztottja szemébe nézett:
– Látom, amit látok – jegyezte meg valamivel csöndesebben –, a továbbiakban azonban a fülemre kívánok hagyatkozni. Tehát: mi a gond, kedves fiatal barátom? – tette fel a kérdést, de egyúttal át is karolta Ákos vállát, és szinte betuszkolta a szobájába, hogy ott négyszemközt beszélhessenek.
