Ahogy közeledett a jelmezbál időpontja, Imre egyre nagyobb gondban volt a megfelelő öltözék kiválasztása terén. Ki mástól is kérhetett volna tanácsot, mint a legjobb barátjától?
– Nos, a hirdetőoszlop már kiesett, ugyebár – fejtegette mosolyogva Ákos -, hiszen elárultad Szilvinek, hogy másodikos korodban hirdetőoszlopnak öltöztél. Rögtön beugrana neki.
– És mi van akkor, ha pont ez lenne a csavar a történetben? – morfondírozott Imre. – Azt gondolná, mivel már meséltem neki erről, nem követem el azt a hibát, hogy ilyen nyilvánvaló támpontot adok számára.
– Felejtsük el ezt a hirdetőoszlopos vonalat – legyintett Ákos, majd hanyagul átvetette a lábait a fotel karfáján, és olyan pózba vágta magát az Almási-ház nappalijának kellős közepén, mint valami világhírű filmproducer. – Ez nem egy általános iskolai jelmezverseny, ahol csak fel kell vonulni a zsűri előtt, és kész! El tudod képzelni, milyen kényelmetlen dolog hirdetőoszlopként részt venni egy bálon? Hogy fogsz majd például táncolni Szilvivel, mint ormótlan nagy henger? És mi lesz veled a svédasztalnál? Majd feldobálod a falatokat, abban a reményben, hogy a henger tetején lévő résen át egyenesen a szádba esnek?
Imréből – pedig már jó előre izgult – most kitört a nevetés, mert kiválóan el tudta képzelni ezt az akrobatikus jelenetet.
– Az még hagyján – kontrázott rá vigyorogva -, de ha egy kis pezsgőt akarnék inni, kénytelen lennék magammal vinni egy hosszú slagot.
Ezúttal Ákos kezdett hahotázásba, mert őt is megfelelő képzelőerővel látta el a Mindenható.
– Szerintem az a fontos, hogy minél inkább elrejtsd minden testrészedet a lány elől – vélekedett Ákos, miután képesek voltak némi komolyságot erőltetni magukra. – Mert ha, teszem azt, huszárnak öltözöl, akkor ugyebár az arcod szabadon marad. Véleményem szerint kizárólag állatjelmezek jöhetnek szóba – vonta le a végső konklúziót, majd hozzátette: – Ám óva intenélek attól, hogy tevének öltözz, tudniillik én arab olajsejk leszek. Szilvinek bizonyára nem okozna nehézséget levonni a megfelelő következtetést.
Imre biztosította barátját, hogy esze ágában sem volt teveként megjelenni a bálban, és kétségbe vonta, hogy egyáltalán szerepelne ilyesfajta öltözék a jelmezkölcsönző készletében.
– Mi lenne, ha medvének öltöznél? – vetette fel az Almási fiú, de Imrének nem nyerte el a tetszését az ötlet:
– Borzasztó meleg lehet egy mackójelmez. Úgy leizzadnék alatta, mint valami versenyló.
– Nos, ez szerintem minden szóba jöhető állatjelmezről elmondható – mutatott rá Ákos. – Végül is nem öltözhetsz meztelen csigának.
Imre a szó hallatán is megborzongott, mert ha volt állat, amitől viszolygás fogta el, az elsősorban a meztelen csiga volt.
Aztán megint csak hangosan kezdett gondolkodni:
– Valami olyan állat kellene, amelyik sokkal inkább nőies, mint férfias. Hogy még csak tipp szintjén se merüljön fel Szilviben, hogy én lehetek a jelmez alatt.
Ákos erre a bejelentésre olyan harsány kacajban tört ki, hogy a dolgozószobájában elmélyülten jegyzetelő édesapja kis híján kettétört egy ceruzát ijedtében.
– Bocsáss meg – szabadkozott barátja előtt az Almási fiú, miután képes volt megszólalni -, megpróbáltalak elképzelni mint pillangót vagy szitakötőt, de sehogy sem sikerült.
Imre csak legyintett:
– Hagyd el, jóbarát, lassan olyan pánikban vagyok, hogy kizárólag a gyáva nyúl jelmezét értékelem jogosnak.
Ákos hirtelen felpattant a fotelből, és a kabátjáért indult:
– Na gyere, apafej! Hiába agyalunk itt kettesben, sokra nem megyünk vele. Látogassunk el a jelmezkölcsönzőbe, és nézzük meg, egyáltalán milyen a kínálat. Hátha ott majd támad valami jó ötletünk.
A jelmezkölcsönzőben a vártnál szegényesebb kínálattal szembesült a két jóbarát.
– Sajnálom – tárta szét a kezét a tulajdonos –, farsang évadja van, ilyenkor hatalmas a kereslet és a forgalom. Ha mondjuk augusztusban jönnének, az egész kollekció itt lógna a fogasokon. Nincs ember, aki a legnagyobb kánikula idején mondjuk egy szőrmés macijelmezbe akarna bújni – magyarázta, majd sajnálkozva mérte végig Imre termetét: – Pedig magának afféle átlagos konfekció-mérete van, bármelyik jelmezünk magára igazítható lenne.
Imrét az elszalasztott lehetőségek világa sosem érdekelte. Most is csak félig-meddig figyelt oda a tulajdonos szavaira, ugyanis az egyik jelmez felkeltette az érdeklődését:
– Idesüss! – szólt Ákosnak. – Mit szólnál ehhez a robot-öltözékhez?
A barátja egyelőre nem lelkesedett:
– Nem valami fantáziadús – jegyezte meg fitymálóan.
Imre azonban nem törődött a véleményével. Ő már látta lelki szemei előtt mindazon kiegészítőket, amikkel otthon, sajátkezűleg szándékozott feljavítani a jelmezt, majd rámutatott elgondolása nem elhanyagolható pontjára:
– Régóta töprengtem már azon, hogy mi legyen a hangommal. Végül is bárminek öltöztem volna, abban a pillanatban, amikor Szilvia megszólít, válaszolnom kell, és a hangom elárul, akár medveként, akár nyusziként. Viszont ha robot-hangon szólalok meg, nem fog rám ismerni.
– Ebben van valami – ismerte el Ákos, és be kellett vallania magának, hogy eleddig csak a jelmez külső megjelenése szerepelt szempontként az elképzeléseiben, a jelmez alatt megszólaló hang kérdésével nem számolt.
A jelmezbál napján az arab olajsejk, azaz Ákos elégedetten nézett végig robot barátján, aki az Almási ház nappalijában lényegült át a szeme láttára.
– Nem kenyerem a kincstári optimizmus, de azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy a Szilviával kötött fogadás toronymagas esélyese vagy – biztatta Imrét, amaz pedig így válaszolt:
– Több arab akcentust vigyél a beszédedbe. Ez a hajdúsági dialektus nem méltó egy magadfajta emirhez – mutatott rá.
A kölcsönös értékelésnek Almási Károly vetett véget, aki e percben dugta be a fejét a nappali ajtaján:
– Fiatalurak, az autó előállt. Tessenek beszállni, indulunk!
Aztán egész úton azon sajnálkozott, hogy most bezzeg egyetlen rendőr sem állítja meg.
– Hej, de megnézném az igazoltató közeg arcát! – kiáltott fel. – Ha megállítana, ezúttal biztosan nem az elakadásjelző háromszögem megléte érdekelné!
Aztán belekezdett egy anekdotába:
– Képzeljétek, úgy tíz évvel ezelőtt a szerkesztőségünk is rendezett egy farsangi jelmezbált. Be kell vallanom, néhány kolléga alaposan felöntött a garatra, és a külpolitikai rovatvezető is igen engedékenyen bánt a zenedoboz hangerejével, úgyhogy éjféltájban kihívták ránk a rendőrséget. Csakhogy a két közeg jó darabig egyáltalán nem volt képes intézkedni, mert bárkihez is szóltak, az elismerően megveregette a vállukat: „Nagyon jó a jelmezetek, srácok!” Beletelt negyed órába is, mire az első ember komolyan vette őket.
Ákos és Imre jót nevettek a történeten, utóbbi ráadásul mindezt robothangon adta elő.
– Nagyon jól adod – jegyezte meg elismerően Károly, aki időközben a szóban forgó fogadás tétjéről is értesült. – És ez a jelmezválasztás is telitalálat volt, Imikém. Sem a mozgásodról, sem a hangodról nem fog felismerni a kislány.
– Ugyan, apa! – legyintett az arab olajsejk – Egy olyan lányról van szó, akivel Imre eddig csupán egyszer találkozott. Kétlem, hogy egykönnyen felismerné a mozgását vagy a hangját.
– Nono! Te csak ne becsüld le a nők megfigyelőképességét! – emelte fel a mutatóujját Károly. – Ha valaki felkelti a figyelmüket, annak minden szavát és mozdulatát egykettőre bevésik az agyukba – vélekedett, és szavai nyomán a robotnak furcsa melegség öntötte el a szíve táját.
😀 😀 😀