Eljött a február, a farsangi mulatságok évadja. Ákos egy szép szombati napon telefont ragadott, és így kapacitálta a barátját:
– Mit terveztél ma estére, Imruskám?
– Semmi különösebb tervem nem volt…
– Remek! Akkor nyilván ráérsz.
– Tulajdonképpen igen.
– Ez esetben velem fogsz jönni egy felejthetetlen farsangi mulatságba.
– Felejthetetlen?… Hát még ott sem vagyunk! Honnan a pitliből tudod, hogy felejthetetlen lesz? Te valamiféle időutazó vagy, Ákoskám?
– Majd mi teszünk róla, hogy felejthetetlen legyen!
– Na ne! Ha valami botrányt akarsz csinálni, amire mindenki, még évek múltán is emlékezik, akkor ne számíts rám!
– Jaj, ne légy már ennyire földhözragadt! Jössz vagy nem jössz?… Figyelmeztetlek, hogy csak egyetlen választ fogadok el!
– Egyetlen választ szándékoztam adni – felelte Imre. – Olyan nincs, hogy megyek is, meg nem is. Az Mátyás király meséje.
– Tudod jól, hogy miről beszélek – hangsúlyozta Ákos. – Jönnöd kell, és kész!
Imre nagyon is érezte, hogy a barátja miféle választ vár el tőle. Túl régóta ismerte már ahhoz, hogy tudja: amikor ilyen levakarhatatlan kullancs modort vesz fel, akkor fölösleges és eredménytelen hadakozni ellene, végül úgyis ő győz.
Nem volt mese, Imre puccba vágta magát, és elindult a találkozási ponthoz. Amikor odaért, Ákos már toporogva várta, aztán megigazította a gallérját, láthatatlan szöszöket sepert le a kabátjáról, végül pedig széles mosollyal hátba vágta, így gondolván végleges formába önteni barátja öltözékét.
– Tökéletes – nyilatkoztatta ki az Almási fiú, és akképp vélekedvén, miszerint ez a kijelentése talán nem volt egészen egyértelmű, szótagolva is megismételte a nem túl bonyolult jellemzést: Tö-ké-le-tes!
– Hová megyünk és mire készüljek föl? – kérdezte kissé elfogódottan Imre, mire a következő válasz érkezett:
– Azonnal megtudod!
Imre ugyan nem tudta, hová mennek, és mire kell felkészülnie, de kellemes nosztalgia ébredt benne a régi idők iránt. Annak idején sem lehetett tudni, hogy ha Ákos a fejébe vesz valamit, akkor hol kötnek ki, és ott mire kell felkészülni. Így hát zsebre vágta a kezét, és egykedvűen lépegetett a barátja mellett.
Végül egy művelődési ház mellett álltak meg, ahol Ákos sokat sejtetően intett neki, hogy csak menjen utána, egyet se féljen.
Imre sem egyet, sem kettőt nem félt, mert már abban a férfikorban volt, amikor a félelem nem a pozitív egész számok halmazára korlátozódik, mindenesetre követte barátját a ruhatárba, végül pedig azon kapta magát, hogy ott áll a táncparkett szélén.
– Jó a zenekar – jegyezte meg Ákos.
– Határozottan – hagyta jóvá Imre.
– Az a szőke lány téged néz – tudósított kisvártatva Ákos.
– Inkább mögém – vélekedett Imre.
– Tájékoztatlak, hogy mögötted csak a fal van, a falat bámulni pedig értelmetlen – szögezte le Ákos. – Azt otthon is meg tudja valósítani az ember. Így tehát az a bájos kis szőkeség minden kétséget kizáróan téged néz.
– Tegyük fel, hogy igen – egyezett bele Imre. – Mi következik ebből?
Ákos szinte felvillanyozódott:
– Hát csak az, hogy most szépen odamész hozzá, és a magad ellenállhatatlanul udvarias modorában felkéred táncolni!
Imre nem osztotta barátja lelkesedését:
– Nem bonyolult terv, viszont figyelmen kívül hagy bizonyos körülményeket – jegyezte meg, majd tárgyilagosan kifejtette:
– Úgy látom, hogy az ifjú hölgynek már van táncpartnere – jegyezte meg kissé szomorkásan Imre.
Valóban, a szőke lányt épp most kérte fel egy jóképű fiú. Ákos hosszasan szemügyre vette a párt, majd így biztatta Imrét:
– Csak nyugalom, barátom. Azt a fiút ismerem. Kálmánnak hívják, évfolyamtársam volt az egyetemen.
– Na és akkor mi van? – kérdezte értetlenül Imre, mert nem látta be, ugyan miért ne képezné akadályát a szőke lányhoz való közeledésnek az a tény, hogy a párját Kálmánnak hívják.
– Az a helyzet, hogy Kálmán nős – magyarázta Ákos. – Az a kis szőke ott pedig nem a felesége, merthogy őt is ismerem.
– Szóval ismered a szőke lányt…
– Nem a szőke lányt ismerem, te ütődött, hanem Gizust, Kálmán nejét. Aki mellesleg fekete hajú. A szőke lány tehát nem lehet Kálmán felesége.
– Hát, ez egyre szebb lesz… – vakargatta a fejét rosszat sejtve Imre, de mire észbe kaphatott volna, a barátja karon ragadta, és elkezdte vonszolni a lány és a fiú asztala felé, akik hamar megunták a táncot, és visszaültek a frissítőik mellé.
– Szép jó estét! – köszönt rájuk harsányan Ákos, mire Kálmán felismerte, és nyomban felpattant a székéről, hogy kezet rázzon rég nem látott évfolyamtársával.
A kölcsönös bemutatkozás során kiderült, hogy a szöszke lány Kálmán húga, és Szilviának hívják. Szerencsére a két hajdani évfolyamtárs olyannyira belemerült az egyetemi évek emlékeinek felemlegetésébe, hogy eközben Imre zavartalan beszélgetésbe elegyedhetett Szilviával.
– Látom, hamar meguntad a táncot – jegyezte meg Imre.
– Túlságosan hangos nekem ez a zene – vallotta be a szöszke lány.
– Ezt nem értem. Itt az asztaloknál talán nem ugyanolyan hangos, mint a táncparketten?
– De igen, viszont ülve jóval könnyebben viselem, mintha még ropni is kéne rá – mosolyodott el Szilvia. – Egyébként, ha már ennél a témánál tartunk, a komoly zenét sokkal jobban kedvelem.
– Én mindenféle muzsikát szeretek, ami jó – felelte Imre, majd megkérdezte: – Ezek szerint szívesebben tartózkodnál most egy koncerthelyiségben, mint ebben a kissé füstös mulatóban?
– Eltaláltad – bólintott a lány, de sietve hozzátette: – Persze azért a zenés-táncos rendezvényeket sem vetem meg, viszont ezekből is a különlegeseket kedvelem, mégpedig a jelmezbálokat.
Imre beismerte, hogy utoljára kisiskolás korában volt szerencséje jelmezbálon részt venni, mire Szilvia kacagva kijavította:
– Én nem jelmezversenyre gondoltam, hanem olyasféle bálokra, ahol senki sem tudhatja, ki rejtőzik egy-egy jelmez vagy maszk alatt.
– Hidd el, amikor másodikos koromban hirdetőoszlopnak öltöztem, a saját tanító nénim sem ismert fel – bizonygatta Imre, amivel ismét csak sikerült megnevettetnie a lányt, s ettől a pillanattól kezdve különös bizsergés járta át a szíve táját.
A kedélyes párbeszéd még hosszan folytatódott, már csak azért is, mert időközben Ákos és Kálmán eltávozott a büfébe, s úgy látszott, igen hosszú sor kígyózhatott a pultnál, mert sehogyan sem akaródzott visszatérniük. Vagy csak a tapintat tartotta távol őket? Nem tudhatjuk, mindenesetre az bizonyos, hogy Szilvia és Imre e percben még csak haloványan sem észlelték a hiányukat, mert fontos megbeszélnivalójuk támadt. Sőt, fogadást is kötöttek!
Kiderült ugyanis, hogy a lány egy hét múlva hivatalos lesz egy jelmezbálba, amire ez úton meginvitálta Imrét is. A fogadás tárgyát pedig az képezte, hogy aki hamarabb ismeri föl a másikat a jelmeze mögött, az kérhet tőle valamit, s a kívánságot tilos lesz visszautasítani.
Imre pontosan tudta már, hogy ha ő nyer, akkor randevút fog kérni. Lázasan járt az agya, miféle jelmezt kellene kitalálnia, aminek segítségével a kétszemélyes versengés toronymagas esélyesévé léphet elő.
