Hosszú percekig mindketten hallgattak. Az Almási fiú megpróbálta feldolgozni magában a hallottakat, a barátja pedig valahova a távolba nézett, s jól látszott rajta: képzeletben most a múltban barangol.
Végül Ákos törte meg a csendet:
– Aztán mondd csak, mióta tart ez a dolog?
– Lassan negyedik éve – felelte Imre. – Azon a karácsonyi vacsorán kezdődött, amire többek között engem is meghívtatok.
– Emlékszem arra az estére – bólintott Ákos. – De mégis, mi történt köztetek?
– Olyan banális a dolog, hogy szinte el sem merem mondani – motyogta Imre zavartan, és most először az este folyamán skarlátvörös színt öltött az arca.
– No, azért csak meséld el – biztatta Ákos. – Tudhatod: nem az az ember vagyok, aki bármiért kinevetne téged.
Imre nagyot sóhajtott, majd kényszeredetten kibökte:
– Egyszerre nyúltunk a sótartóért.
Aztán elhallgatott, és a barátja arcát leste. Ákos várta a folytatást, de mivel az nem jött, nagyokat pislogva megérdeklődte:
– Ennyi…?
– Ennyi – vallotta be Imre. – Mondtam, hogy nem egy nagy sztori.
– Ákos töprengett egy sort, aztán némi mókázással próbálta feloldani barátja zavarát:
– Hát, mit mondjak… valóban nem kifejezetten drámai történet. Meg se próbálj belőle Shakespeare módjára színdarabot írni.
A vicc hatott, Imre végre felszabadultan fölnevetett:
– Pedig milyen jó cím lenne! Gondolj csak bele: Sótartó, vagy amit akartok!
Ezek után már kánonban kacagtak, de olyan hangosan, hogy a vendéglő tulajdonosa gyanakodni kezdett, vajon sikerült-e az összes alkoholtartalmat kiforralnia a borból.
Imre most már legyőzte minden gátlását, és nekifogott az elbeszélésnek:
– Szóval, egyszerre nyúltunk a sótartóért. Ő is megragadta, én is. Azt hiszem, egy pillanatra a kezünk is összeért. Aztán egymásra mosolyogtunk. Tudom, hogy nagyon úgy hangzik, mintha valami bakfislányoknak szóló, rózsaszín könyvecskéből olvasnék fel, de abban a másodpercben mintha valami furcsa áramütés futott volna végig rajtam.
Attól a naptól kezdve sokáig csakis ő járt a fejemben. Hiába ellenkeztem a saját érzéseimmel, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Akadtak olyan napok, amikor szinte egyetlen perc sem telhetett el úgy, hogy ne Dórira gondoltam volna. Állandóan csak az a banális jelenet lebegett előttem, sótartóstul, és ha behunytam a szemem, mindig Dóri mosolyát láttam magam előtt. Arról ábrándoztam, hogy talán ő is ugyanúgy érez, ahogy én, és alig vártam, hogy újból találkozhassunk.
Imre ezen a ponton elhallgatott, és lehajtotta a fejét. Talán érezte, hogy túlságosan magukkal ragadták az emlékek? Talán szégyellte, hogy ennyire az érzelmei hatása alá került? Csak a jó Isten a megmondhatója.
Mindenesetre Ákos, ahogy egy testi-lelki jóbaráthoz illik, érzékelte, hogy Imre megint csak elbizonytalanodott, ezért aztán így szólt:
– Egy fontos momentumot, azt hiszem, mind ez idáig elfelejtettél megemlíteni.
Imre végre felemelte a fejét.
– Aztán mi lenne az? – fürkészte kíváncsian az Almási fiú arcát.
Ákos kortyolt egyet a forralt borból, aztán megtörölte a szája szélét, köhintett egyet, és a legteljesebb érdeklődéssel a hangjában megkérdezte:
– Mondd csak, végül is melyikőtöké lett a sótartó?
Imrének hosszú másodperceken keresztül nem esett le a tantusz, miszerint ugratás esete forog fenn, de amikor végre megértette, olyan felszabadult hahotázásba fogott, hogy a tulajdonos a pult mögött erősen fontolóra vette az idő előtti zárórát.
– Na jól van, most már fordítsuk komolyra a szót – javasolta Ákos. – Még a végén tényleg az marad meg benned, hogy minden ígéretem ellenére kinevettelek.
– De hiszen már megtetted – kacsintott Imre.
– Nézd, számomra ez eléggé mellbevágó közlemény volt, kell egy kis idő, hogy megemésszem – magyarázta Ákos, mire a barátja arca elkomorult:
– Talán úgy gondolod, hogy nem lettem volna megfelelő party a húgod számára?
– Ugyan, hova gondolsz? – csattant fel az Almási fiú őszinte megütközéssel. – Nálad remekebb fickót keresve sem találni.
– Hát akkor…?
– Nézd, az én lelki szemeim előtt te nem úgy szerepelsz, mint a jövendőbeli sógorom, hanem mint az az ember, aki ezer éve a legjobb barátom. Egyszerűen csak arról van szó, hogy új és szokatlan számomra az a gondolat, hogy épp a húgomba szerettél bele. Arról nem is beszélve, hogy fel nem tudom fogni, hogy a csudába nem vettem én észre ebből az egészből a világon semmit sem – vakargatta a fejét Ákos.
Imre ismét csak töprengve meredt maga elé, majd így szólt:
– Nos, végül is nem volt mit észrevenni, hiszen nem is történt semmi a világon.
– Úgy érted, semmilyen módon nem jelezted felé az érzelmeidet?
– Sokáig nem. Egyszerűen nem mertem. Nehogy azt hidd, hogy számomra nem volt különös és szokatlan ez az egész. Elvégre éveken át úgy jártam hozzátok, mint a család barátja, és persze a te legjobb barátod. Nekem is furcsa lett volna, ha minden átmenet nélkül Dóri udvarlójának szerepébe lépek elő. Viszont, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább megbarátkoztam a gondolattal, és úgy éreztem, nincs ebben semmi különös vagy kivetnivaló. Azt gondoltam, a következő találkozás sok mindenre választ fog adni…
– Mihez képest következő?
– Hát a sótartóhoz – mosolyodott el Imre.
– Ja vagy úgy! – bólintott Ákos, és mivel eszébe jutott az iménti viccelődés összes poénja, a szájához emelte a forralt boros poharat, hogy el ne nevesse magát újra.
– Szóval – folytatta Imre –, kellő izgatottsággal vártam a január végét, amikor végre újra találkozhatok Dórival, ám csalódottan tapasztaltam, hogy semmi jelét nem adja annak, hogy bármire is emlékezne, vagy hogy számára ugyanazt jelentette volna a karácsony este, mint számomra. De azért nem akartam feladni, mielőtt bármi is elkezdődhetett volna. Igyekeztem jelezni felé, hogy bennem sok minden megváltozott az utolsó találkozásunk óta.
– Például? – kérdezett közbe türelmetlenül Ákos, mert kíváncsi volt barátja azon oldalára, amiből ez idáig még nem sokat ismerhetett, nevezetesen, hogy milyen módszereket részesít előnyben az udvarlás során.
– Elkezdtem tőle könyveket kölcsönkérni – mesélte Imre. – Mivel ilyesmit azelőtt sosem csináltam, szerintem tudnia kellett, hogy nem pusztán egy-egy íróról vagy regényről alkotott véleménye vagy az ajánlói érdekelnek, hanem ő maga is. Hogy miért pont azokat a könyveket szereti, amiket, kik a kedvenc szerzői, és így tovább.
Barátja szavai nyomán ezúttal Ákos révedt a múltba:
– Hmmm… kezd derengeni valami. Tényleg volt egy időszak, amikor néha szabályos olvasószakkört alakítottatok ki a nappaliban.
– Így igaz – bólintott Imre. – Csakhogy teljesen fölöslegesen – tette hozzá szomorúan. – Az ugyan örömteli fejleményként értékelhető, hogy az irodalmi jártasságom jelentős fejlődést mutatott azokban az időkben, ámde úgy festett a helyzet, hogy Dóri nem akar tudomást venni a könyveken, ajánlókon és fülszövegeken túli körülményekről.
– Erre te…?
– Erre én gondoltam egy merészet, és színházba hívtam.
– Jó ötlet – ismerte el Ákos. – Dóri mindig is rajongott a színházért.
– Az ötlet lehet, hogy jó volt, de a sors sajnos közbelépett – jegyezte meg mély sóhajjal Imre.
