Másnap Ákos felhívta az egyik barátját, aki szabad idejében amatőr bűvészkedéssel foglalkozott, és leginkább a kártyatrükkök terén képezte magát.
– Olivérkém, nagy baj van az öcsémmel, a segítségedre lenne szükségem.
– Nocsak! Mi történt?
– Teljesen rákapott a kártyára.
Az amatőr bűvész elsőre félreértette a helyzetet, és lelkesülten így válaszolt:
– No, hát ezt örömmel hallom! Csak küldd el hozzám, majd megmutatok neki kezdetben pár egyszerű trükköt, aztán meglátjuk, mi lesz belőle.
– Nem erről van szó – sóhajtott Ákos. – Ha a bűvészkedésre vetette volna rá magát, a fejem sem fájna. Az a helyzet, hogy újabban pókerezni szokott az interneten, és láthatóan nagyon tetszik neki a dolog. Félek tőle, hogy hamarosan a rabjává fog válni.
Olivér, ha lehet, még kevésbé értette, miért kereste meg őt a barátja:
– No de Ákos! Te vagy a szakember. Hivatásszerűen foglalkozol a szerencsejátékok rabjaival. Hogy lehet az, hogy hozzám fordulsz segítségért, aki egy egyszerű bűvész vagyok, és mit sem konyítok a szenvedélybetegségekhez?
– Figyelj ide, Olikám! Azonnal meg fogod érteni. Tudod, az az ötletem támadt, hogy a drágalátos öcsémet valami igazán komoly leckében kéne részesíteni.
Az amatőr bűvész, aki egyébiránt jó kedélyű, jó humorú fiatalember volt, most felkuncogott a vonal túlvégén:
– Ha arra célzol, hogy fűrészeljem ketté a fivéredet a színpadon, hát sajnálattal kell közölnöm: olyan produkciók terén nem vagyok otthon. Nekem leginkább a kártya a munkaeszközöm.
– Pontosan ezért hívtalak! – mondta Ákos, aztán néhány szóban vázolta a tervét. Nem volt könnyű meggyőznie a barátját, de végül sikerült. Olivér mindössze pár napot kért, hogy megtegye a szükséges előkészületeket.
– Kapsz egy egész hetet – ígérte meg az Almási fiú. – Már csak azért is, mert túl feltűnő lenne, ha most hirtelen előállnék az ötletemmel Gergő előtt. Nekem is szükségem lesz pár napra, hogy hitelesen játszhassam el a szerepemet.
– Azt még nem is kérdeztem: milyen helyszínre gondoltál? – érdeklődött Olivér.
– Megvan még az a víkendházatok az Egressy majornál?
– Igen.
– No, hát az pont megfelelő lesz.
– Ne legyél már ilyen kegyetlen, Ákoskám! Úgy látom, rég jártál arrafelé. Az már túl van a Vekeri-tavon is, nem emlékszel? Legalább húsz kilométerre van a várostól!
– Nagyon helyes! – szögezte le elszántan Ákos. – Megmondtam: az öcsémnek egy életre szóló leckét kell kapnia!
Nos, miután minden apró részletben megállapodtak, Ákos elégedetten tette le a telefont.
Az elkövetkező napokban, ha rajta is kapta az öccsét, amint a számítógép előtt ülve a lapjárást böngészte, nem szólt egy árva szót sem. Ez először meglepte Gergőt, de valamelyest meg is könnyebbült tőle. „Végre belátta a bátyókám, hogy nem csinálok semmi rosszat, és hogy csak ő dramatizálta túl a helyzetet” – nyugtatgatta magát.
Akkor viszont már egyenesen megdöbbent, amikor Ákos hébe-hóba megállt mögötte, a monitorra függesztette a tekintetét, sőt, néha még érdeklődött is a parti állása és a játékszabályok iránt. Gergő ilyenkor lelkes magyarázatba fogott, s az ébersége napról-napra lankadt. Egészen addig, mígnem egy szép napon így szólt hozzá a bátyja:
– Úgy látom, valóban van érzéked ehhez a játékhoz, és mintha most kifejezetten szerencsés periódusban lennél.
– Hát igen… lehet mondani… – motyogta zavartan az öccse.
– Nem szeretnéd élesben is kipróbálni a képességeidet?
Gergőnek az álla is leesett a kérdés hallatán.
– Mégis, hogy érted ezt?
– Lehet, hogy el tudnám intézni, hogy igazi, hús-vér partnerekkel pókerezz – jegyezte meg titokzatosan Ákos.
Gergőt annyira elragadta az eme fantasztikus lehetőség fölötti ábrándozás, hogy minden gyanú elaludt a lelkében.
– Hát akkor csak intézd! – rikoltotta felvillanyozva.
Amikor Gergő Debrecen belvárosában beült leendő játékostársai mellé az autóba, szinte a gyomra is remegett az izgalomtól. Végre hús-vér emberekkel pókerezhet majd! Néha lopva az utastársai arcát fürkészte, és már jó előre megpróbálta kitalálni, melyiküknek mi lehet az erőssége és a gyenge pontja, melyiküknek van a leginkább úgynevezett pókerarca.
Hatalmas várakozással tekintett a délután elébe, de aztán rájött, hogy a többiek valószínűleg ugyanilyen szempontok alapján vizslatják őt, így hát megpróbálta visszafogni a lelkesedését, és onnantól kezdve egykedvű arckifejezéssel bámult kifelé az ablakon, amíg meg nem érkeztek a parti színhelyéül szolgáló víkendházhoz.
Ott a sofőr elbúcsúzott tőlük, aztán szó szerint elporzott az autóval, ők pedig magukra maradtak, négy fiatalember, a civilizációtól távol, egy ligetes vidék kellős közepén.
– No, talán fáradjunk beljebb – invitálta Olivér a házba a társaságot, és az ajtón belépve Gergő konstatálta, hogy odabenn már minden készen áll a kártyapartihoz. Ovális asztal állt a szoba közepén, négy székkel, amott egy kerekes zsúrkocsi üdítőkkel, illetve a dohányosok számára hamutálakkal.
Bámészkodásából az zökkentette ki, hogy a házigazda megkocogtatta a vállát:
– Nézz csak ide, öcsi! Ez itt egy originál kártyapakli – mutogatta Olivér a sértetlen celofánba csomagolt készletet. – Itt és most fogjuk felbontani, nehogy bárkinek is megforduljon a fejében, hogy cinkelt lapokkal folyik a parti.
– Világos – bólintott Gergő, úgy téve, mint aki réges-rég tisztában van az efféle rendszabályokkal.
Lassacskán szép sorban helyet foglaltak az asztalnál. Gergő jobbján Olivér ült, vele szemben Janó, aki a bűvész egyik tanítványa volt, balján pedig Géza, aki egy amatőr színjátszókör tagjaként imádott rosszfiúkat alakítani, mert úgy érezte, a Gonosz szerepében bontakoztathatja ki leginkább a képességeit.
Mindezen életrajzi adatokat természetesen nem kötötték Gergő orrára a bemutatkozásnál, így hát az Almási fiú meg volt róla győződve, hogy három lelkes pókerjátékossal ül egy asztalnál.
Miután tisztázták a játékszabályokat, Géza cigarettára gyújtott, és rekedtes hangon így szólt:
– Nos, uraim, indulhat a parti!
Gergő jólesően megborzongott eme szavak hallatán. Az iménti leöcsizéshez képest kétségtelenül elegánsabban hangzott az „uraim” megszólítás. E percben igazi profinak érezte magát, bízott az internetes játék során szerzett tapasztalataiban, és nagy várakozással tekintett az elkövetkező események elé.
Titkos reményeiben egyelőre nem is kellett csalódnia. Az első leosztásokat Olivér úgy intézte, hogy az esetek nagy részében az Almási fiúnál legyenek a nyerő lapok. Géza és Janó pedig kellően manipulatív hangulati aláfestéssel operált:
– Micsoda szerencsés fickó vagy te, kispajtás! – hördült fel időnként Janó.
– Meg kell hagyni, nincs rossz viszonyban Fortunával a fiatalúr – csatlakozott a megállapításhoz Géza, cigarettával a szája sarkában, egy olasz maffiózó modorában.
Gergő egyre inkább megrészegedett a kezdeti sikerektől. Az elkövetkező partik során egyre nagyobb tétekben kezdett játszani, egyre meredekebb összegeket emelt. Egyelőre volt miből, hiszen jóval több ezres és ötszázas bankjegy hevert előtte az asztalon, mint amennyivel a helyszínre érkezett.
Ám egy idő után kezdett elpártolni tőle a szerencse. Most már olyan partikat is elvesztett, amikbe a legmagabiztosabban szállt be, és fájdalmasan kellett végignéznie, amint a lapok felfedése után valamelyik játékostársa maga elé húzza a kasszát az asztal közepéről.
Egy órányi játék után pedig megborzongva konstatálta, hogy az induló tőkéjének több mint fele már odavándorolt Janó, Géza és Olivér elé…
