Vasárnapi ebédek #338

Egy fülledt nyári délutánon, mint már oly sokszor az eltelt évek folyamán, újra csak döntőbírónak kérték fel édesapjukat az ikrek.

– Aztán miről lenne szó? – érdeklődött a családfő, miután legifjabb gyermekei nagy hanggal becsörtettek a nappaliba, és a fotelben szendergő édesanyjukat is felverve, harsányan előadták óhajukat.

– Arról, hogy honnan ered az Óperenciás tenger elnevezése – bökte ki Hugi.

– Hűha! – mosolyodott el Julika álmosan nyújtózkodva. – Mit ne mondjak, ahhoz képest, hogy szeptemberben a tizedik iskolai évfolyamotokat fogjátok megkezdeni, kicsivel komolyabb témára számítottam.

– Nono! – emelte fel mutatóujját a hitvese. – Nem olyan biztos, hogy ez a mesebelinek látszó kérdés valóban óvodásoknak vagy kisiskolásoknak való. – Aztán visszafordult a gyermekeihez: – No és melyikőtöknek mi volt a tippje?

– Azt majd csak akkor mondjuk el, ha elárulod a megfejtést – jelentették ki egybehangzóan az ikrek.

– Most már engem is kíváncsivá tettetek – egyenesedett föl az édesanyjuk, s láthatóan a maradék álom is kiment a szeméből.

– Nem csodálom – bólintott Károly –, tudniillik a kérdés szorosan kapcsolódik a történelemhez, mégpedig a magyar történelem legfényesebb lapjaihoz… Mondjátok csak, csemetéim: tudjátok, hogy mikor volt a pozsonyi csata?

A számonkérés nyomán az ikrek azonnal versenybe fogtak, melyikük tud laposabban pislogni.

– Még nem tanultuk – bökte ki félszegen Hugi, de rögtön ráébredt, hogy meglehetősen valószerűtlen dolgot állít.

– Már csak amiatt is hallanotok kellett volna róla, mert két esztendeje ünnepeltük a csata ezeregyszázadik évfordulóját – mondta a családfő, majd rezignáltan hozzátette: – Már ha azt egyáltalán ünneplésnek lehet nevezni… Szóval, nem biztos, hogy egyedül a ti hibátok, ha semmit sem tudtok arról a csatáról, melynek végeztével Árpád apánk is életét vesztette a súlyos sebesülések okán.

– Árpád fejedelemről van szó? – kérdezte kissé zavartan Öcsi.

– Milyen más Árpádról tudsz még, akit apánknak nevezünk mi, magyarok? – kérdezett vissza Károly. – De persze nemcsak ettől volt jelentős a pozsonyi diadal, hanem inkább attól, hogy gyakorlatilag a honfoglalás betetőzéseként biztosította megmaradásunkat a Kárpát-medencében.

Noha mind a mai napig úgy tanítják, hogy a besenyőktől 895-ben súlyos vereséget szenvedve keltünk át a Kárpátok hágóin, hogy megkezdjük a honfoglalást, nincs okunk a szégyenkezésre. Már 899-ben győzedelmes hadjáratot vezettek a magyarok taljánföldre, ahol tönkreverték Berengár itáliai király hadát. Az Itáliából való hazatérést követte a morva területek teljes meghódítása, melyeket fél évszázadon keresztül még bolgár segítséggel sem bírt bekebelezni a Keleti Frank Birodalom.

A pozsonyi csata 907. július negyedike és hatodika közé tehetően zajlott, a mai Pozsony alatt. A honfoglalás után a magyar fennhatóság területe nyugat felé megközelítette az Enns folyó vidékét, ezért akart a Keleti Frank Királyság döntő csapást mérni a magyarokra, hogy megsemmisítse vagy legalábbis jelentősen visszaszorítsa őket a korábbi frank területekről, Morvaország és Pannónia területéről.

907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében. Bécs persze akkor még nem létezett semmilyen formában. A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg, mint mondtam, elsődlegesen azzal a céllal, hogy a magyarok kiirtassanak. Ezt a nemtelen célt hatalmas katonai erő koncentrálásával szándékozták megvalósítani. Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen, mintegy százezer főnyi létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni.

– És a magyaroknak mennyi katonájuk volt? – kérdezte izgatottan Hugi.

– Nagyjából negyvenezer fő – jött a meglehetősen vészjóslóan hangzó válasz.

– Az két és félszeres túlerő – számolta ki gyorsan fejben Öcsi.

– Az bizony annyi – bólintott az édesapja. – No de ezt nem úgy kell elképzelnetek, mintha a százezer fős ellenséges sereg folyamatosan egy tömbben mozgott volna. Három oszlopban nyomultak előre a Duna vonala mentén. A déli parton egy nagyjából negyvenezres szárny, a Dunán hajókon egy körülbelül tíz-tizenkétezres egység a hadtáppal, a maradék pedig, ami tulajdonképpen a sereg főerejét képezte, a Duna északi partján haladt előre.

Árpád, a törzsszövetség fejedelme jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. Egész Európára kiterjedt a felderítő hálózata. Így hát idejében felállíthatta a negyvenezres magyar sereget, amit régi sztyeppei hadszervezési szokás szerint négy részre osztott. Az egyenként tízezer fős lovas egységek neve tümen, azaz mai szóval tömény volt. Az elsőt ő maga vezette,a többit pedig fiaira bízta: Tarhosra, Üllőre és Jutasra, de természetesen az egész hadműveletet Árpád irányította.

A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdőnél észlelték, és nyomban útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi csapatok a riasztást követően elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a magyar főerők beérkezéséig.

Először is a Dunán úszó hajóhad sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel gyakorlatilag száz százalékos veszteséget okoztunk nekik, mégpedig látványos tűzijáték és víziparádé keretében. Minden hajó és technikai felszerelés elpusztult, és az ellenséges katonák is csak elenyésző számban menekültek meg.

Ezután az elsáncolt déli szárny felőrlése következett. Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban. De ez a rövid, heves roham az ellenséges tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor lassúbb, de biztosabb módszerhez folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban, véletlenszerűen rohanták meg az ellenséget, aztán villámgyorsan visszaszáguldottak a táborukba, s eközben mind támadáskor, mind pedig visszavonuláskor szakadatlanul nyilazták az ellenséget. Csakhamar fel is őrölték az ellenállásukat, a déli sereg gyakorlatilag megsemmisült.

A csata utáni éjjel Árpád elrendelte az átkelést a Dunán, amit teljes csendben kellett megvalósítani. Úgy bizony! El tudjátok ezt képzelni? Nagyjából harmincötezer lovassal, éjszaka, gyakorlatilag az ellenség orra előtt, a lehető legnagyobb csendben kellett átkelni a folyón, nehogy odalegyen a meglepetés ereje. Hihetetlen teljesítmény szükségeltetett hozzá, mind egyénileg, mind közösségileg.

A megvalósítás olyannyira sikerült, hogy az ellenség katonái hajnalban arra a látványra ébredtek, mintha csak a felkelő napból záporozna rájuk több tízezer nyílvessző. Hiába voltak még mindig túlerőben, kétnapos öldöklő ütközetben szinte mind egy szálig odavesztek a Pozsony környéki síkságon. A néhány ezer fős túlélő csoport menekülés közben próbált ugyan rendeződni, de a magyar könnyűlovasság üldözésben is igen nagy hatékonyságot mutatott. Meglepően kevés bajor katona jutott el Ennsburg váráig. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre ekkor rátört a királyi őrség és a tartalék, de a mieink színlelt visszavonulással csőbe húzták a német üldözőket. Az üldözöttek hirtelen megfordultak, majd a környező erdőkből kizúduló erősítéssel kiegészülve immár három irányból gázolta le az ellenséget a magyar lovasság.

– De mi köze mindennek az Óperenciás tengerhez? – figyelmeztette türelmetlenül édesapját a megbeszélés kiindulópontjára Hugi.

– A csata következményeként a nyugati magyar határ hosszú időre az Enns folyó lett. Ober Enns, nos, innen ered meséink Óperenciás tengerének visszatérő motívuma – felelte a családfő, olyan diadalmas arccal, mintha maga is részt vett volna az ütközetben.

Végszóra Ákos is hazaérkezett, s nyomban érdeklődve vetette bele magát a beszélgetésbe. Később aztán elkomorulva csóválta a fejét:

– Szomorú dolog, hogy lassan egy évtizednyi tanulás van a hátatok mögött, de fogalmatok sincs a pozsonyi csata jelentőségéről – mondta, az ikreknek címezve szavait.

– Jó, hát akkor világítsd meg az elménket – vágott vissza sértődötten Hugi.

– Nem kell mindjárt durcáskodni – intette higgadtságra a bátyja. – Nemcsak ti vagytok ebben a hibásak, hanem az oktatási rendszer, de még a szüleitek, sőt, én magam is, a bátyátok. Meg ez az egész, különös magyar néplélek, turáni átokostul meg sírva vigadásostul.

Öcsi homlokráncolva vakargatta a füle tövét:

– Hajjaj! Egyre kevésbé értem, miről van szó. Ha így haladunk tovább, Ákos, akkor nem igazán fogod fáklyaként bevilágítani az elménket.

Az elsőszülött fiúnak hirtelen elakadt a szava, s különös szeretettel nézett az öccsére. Aztán megjegyezte:

– Nahát, újabban egyre többször veszem észre, milyen kifinomult kezd lenni a humorod…

– Úgy ám! – helyeselt huncutul mosolyogva a családfő is. – Nem hiába vagyok én az apja!

Hugi – talán abbéli sértődöttségében, hogy az ő humorát egyelőre senki sem dicsérte – indítványozta, hogy talán térjenek vissza a pozsonyi csata témájára, mielőtt végleg kihunyna az a fáklya, ami az elméjük megvilágítására lenne hivatott, mert a végén itt fognak állni teljes sötétségben. A megjegyzését követő hahota aztán leolvasztotta az arcáról a durcás vonásokat, s miután alaposan kikacagták magukat, Ákos végre visszatérhetett a történelmi témához. Rövid kérdésekkel kezdte megértetni, mire is célzott az imént:

– Tudjátok-e, hogy Szigetvár mellett szobra áll Szulejmám szultánnak?

Az ikrek a fejüket csóválták.

– És azt tudjátok-e, hogy a Muhi pusztán kurgán-halom áll, ami a tatárjárást idézi fe a látogatókban?

– Azt még láttuk is – felelte Öcsi. – A tavalyi osztálykirándulás során jártunk arra.

– Nos, a sort hosszan folytathatnám – vette vissza a szót Ákos. – Nálunk a millennium óta alig állítanak emlékművet a győztes magyarokra emlékezve, ahol viszont vesztettünk, ott számtalan emlék hirdeti, hogy nekünk Mohács kell. Szigetvár mellett szobrot avatnak Szulejmánnak, aki Mohácstól Szigetvárig, 40 éven át vezetett ellenünk győztes hadjáratokat. Kurgán-halmot emelnek Muhi-pusztán a tatárjárás emlékére, ágyús emlékművet raknak az 1809. évi győri csata helyszínére, és obeliszkeket állítanak a román hadsereg 1919-es hatvani bevonulásának elismeréseként. Viszont állítom, hogy ha kimennék az utcára, és megkérdeznék száz embert, kilencvenkilencnek halvány fogalma sem lenne róla, mi fán terem az a pozsonyi csata, mikor volt, kik vívták, mi a jelentősége. Pedig nemrégiben ünnepelhettük az ezeregyszázadik évfordulóját. A csapból is ennek a hírnek kellett volna folynia.

– Teljesen egyetértek veled, nagyfiam – folytatta a családfő. – Megint a hozzáállással van a baj. Más országokban külön kutatócsoportok, intézetek és szakértők foglalkoznak az események hátterének feltárásával, befogadáskultúrájával és a győzelmeket megörökítő emlékművek felállításával, melyekre külön forrásokat különítenek el. 1896-ban országra szóló építkezések és ünnepségek hirdették a honszerzés és nemzettudatunk fontosságát, a Feszty-körképtől kezdve a Hősök teréig, a budapesti belváros gyakorlatilag a mai napig ebből él. 1996-ban szinte semmi maradandó nem készült Árpád magyarjainak tiszteletére. 2000-ben, az államalapítás millenniumán szintén nem. 2007-ben pedig még azt is elfelejtettük, hogy 1100 évvel korábban, egy győztes csata miatt fejezhettük be a honfoglalást. 907 azonban nemcsak a honszerzés befejező dátuma, hanem Árpád nagyfejedelem halálának hagyományos évszáma is, akinek a dinasztiája kilenc szentet és boldogot adott Európának. Árpád emlékét sem ápoljuk méltón, még a sírjának helyét sem ismerjük, pedig neki köszönhetjük hazánkat, Magyarországot, ami bár csonkán, de még 1100 év múltán is áll.