Útban hazafelé különös közjáték történt. Dóri megpróbált átlépni egy, a járdaszegély mentén összegyűlt víztócsát, de hirtelen megbillent, és hogy el ne essen, jobb híján megragadta Áron kezét. A fiatalember örömmel nyugtázta az eseményt, s úgy tett, mint aki soha többé nem is szándékozik elengedni az Almási lány kezét, de aztán valami furcsa feszélyezettség telepedett közéjük, a beszélgetés is elakadt, míg végül Dóri elővette a zsebkendőjét, és mivel az orrfújáshoz mindkét kezére szüksége volt, véget vetett a kéz a kézben való sétálgatásnak.
A zavaruk azonban csak lassan múlt el, és szinte már az Almási-ház kapujához értek, amikor újra bele tudtak melegedni a beszélgetésbe.
– Köszönöm ezt a szép estét, Áron – mosolyodott el Dóri. – Jó éjt!
– Már búcsúzik is? – fancsalodott el a bajuszos fiatalember képe. – Pedig most akartam elmesélni, hogy…
– Hagyjunk holnapra is témát – szólt biztatólag az Almási lány, mire kollégája nyomban felderült:
– Szóval holnap is találkozhatunk?
– Természetesen. Csak nem képzeli, hogy lenne szívem hagyni magát egyedül kóvályogni a városban? Szüksége lesz idegenvezetőre, és amennyiben nem tévedek, ha Homonyik tanár úr és köztem kellene választania, habozás nélkül döntene mellettem.
– Még szép! – ismerte el Áron, talán túlontúl harsányan is, így aztán kissé elpirulva és jóval halkabban hozzátette: – Mármint úgy értem, hogy…
– Tudom jól, hogy érti – bólintott az Almási lány. – Holnap délelőtt felhívom, és megbeszéljük a részleteket.
Amikor Dóri megtért a családi fészekbe, Hugit találta a nappaliban.
– Na, milyen volt a randi? – érdeklődött a cserfes kamaszlány, de nővére nyomban letorkolta:
– Te csak koncentrálj a tanulnivalódra! Rögtön levetkőzöm, és kikérdezlek.
Hugi azt kívánta, bárcsak mihamarabb találna végre munkát a testvére, és nem rajta gyakorolná folyton pedagógusi hivatását, de aztán mélyet sóhajtva bevallotta önmaga előtt, hogy nagyon is jól jön neki Dóri segítsége a tanulásban.
Nemsokára elkezdte felmondani neki a történelemleckét, mégpedig oly módon, hogy abban a legszigorúbb vizsgáztató sem lelhetett volna kifogásolnivalót. Folyékonyan beszélt Bem apó erdélyi hadjáratáról, ám Dóri egy idő után azon kapta magát, hogy képtelen odafigyelni kishúga szavaira, tőle akár Napóleont, Hannibált és Nagy Sándort is belekeverhetné a mondandójába, az sem igen jutna el a tudatáig, mert hiszen a gondolatai most egész máshol jártak. Amikor Hugi először ejtette ki az Erdély szót, kisvártatva már csak távoli, monoton zümmögésnek hatott a hangja, Dóri pedig gondolatban letelepedett a Küküllő partjára.
– Jól van, ötös – mondta Dóri, Hugi pedig a boldog felszabadulás érzésével indult el aludni, könyveivel a hóna alatt.
Az idősebbik Almási lányt ez a fajta boldog felszabadulás egyelőre nem töltötte el. Csak kacérkodott vele. De azért még hosszan bámulta a plafont ágyba bújás után, és amikor már végképp úgy érezte, hogy követhetetlenek a sorok abban a könyvben, amit épp most próbál kiolvasni, lekapcsolta a kislámpát, és átadta magát az ábrándozásnak. Visszaidézett minden elbeszélést, amit Áron szájából hallott az elmúlt napokban, aztán elképzelte magát abban a szerepben, amit ez a hipotetikus színjáték testálna rá… Utána pedig már csak azon csodálkozott, hogy egyre kevesebbszer jutnak eszébe olyan szavak, mint „hipotetikus” meg „szerepjáték”, sokkal inkább úgy érezte magát, mint aki egy valószerűtlenül színes álmot lát, főszerepben saját énjével, és már egyre kevésbé ellenkezik az a belső hang, amelyik maradásra biztatja.
Másnap reggel felhívta a barátnőjét, és azonnali találkozót kért. Saci mentegetőzött egy ideig, mint akinek éppen sok dolga van, de aztán megérezte Dóri hangjából, hogy ez nem az a perc, amikor üres kifogásokkal ki lehet bújni fontos feladatok alól.
A presszóban, ahol találkoztak, ezzel nyomban szembesülhetett. Dóri azonnali és egyértelmű válaszokat várt tőle, és közben olyan idegesen kavarta a kávéját, mint aki legszívesebben összegyűrné a fémkanalat.
– Te idefigyelj, Almási! – fakadt ki Saci egy negyedórás beszélgetés után. – Szereted ezt a fiút?
Dóri hosszan gondolkodott a válasz előtt, aztán így felelt:
– Nem tudom. Még saját magam előtt sem mertem számot adni ezzel az érzéssel.
– Nemsokára hazautazik – utalt a közeljövőre Saci. – Sajnálod?
– Igen, sajnálom – jött a válasz.
– Szeretnéd, ha örökre itt maradna?
– Szeretném.
– Jól érzed magad, ha vele vagy?
– Még soha, senki mással nem éreztem ilyen jól magam.
– Amikor ránézel, mi jut eszedbe?
Ha azt Dóri megfogalmazhatta volna! De hirtelen semmi nem jutott eszébe, csak az, hogy Áronra vigyázni kell valakinek, és arra ő lehet a legalkalmasabb személy, meg hát nincs máshol jobb helye, mint amikor ő mellette van; végül pedig már nem is azon gondolkodott, hogy milyen lesz, ha folyton csak hazavágyik, hanem azon, hogy milyen lesz, ha nem is akar hazajönni többé, mert úgy megszeret ott.
Saci döntése meglehetősen sarkos volt, amikor hazafelé buszoztak:
– Ha szereted, akkor ott kell élned vele, ahol ő lakik. A világ másik felére is el kellene menned érte.
Dóri azonban úgy gondolta, a családja nem fogja ilyen hidegfejűen fogadni a bejelentését. Ám, ha őbenne már megszületett, ideje volt a többiek elé tárni a döntését.
A családfő rezignáltan vette tudomásul a fejleményeket:
– Tudtam én, hogy így lesz. Valahogy nyár óta éreztem, hogy itt fogsz hagyni minket. – Azzal a kandalló tüzébe bámult, és úgy tett, mint akinek a továbbiakról is biztos tudomása van, valami jósnő segítségével.
– Megértelek, kicsim – borult nagylánya nyakába Julika –, de azért gondold végig! Itt hagyni mindent…
– De hát csak egy évről van szó! – jajdult fel Dóri szava. – Ez csak egy egyszerű próbálkozás, pénzkeresés és világlátás! Arról nem is beszélve, hogy az általatok is szeretett és dicsőített föld megismerése szerepel a mérleg másik serpenyőjében.
Almási Károly belebámult a tűzbe, majd nagy sokára kibökte:
– Nem akarsz te onnan hazajönni, nagylányom. Ismerlek jól. Megtalálod a hitedet, a természetet, a magyarságot, végül meg az igaz szerelmet… Nem lesz emberfia, aki onnan hazavontat hétökrös szekérrel.
Dóri csalódottan roskadt le a fotelbe, és keserűen megjegyezte:
– Eddig azt hittem, a család azért van, hogy mindenben támogassa az embert. Ti pedig mintha szándékosan akarnátok megnehezíteni a dolgomat.
Ákos úgy érezte, itt lenne az ideje, hogy kissé lenyugodjanak a kedélyek, ezért előállt a javaslatával:
– Szerintem egyelőre jegeljük ezt a témát. Dóri elmesélte, mik az elképzelései, mindenki elmondta, ami az eszébe jutott, mostantól egy darabig csendesen emésztgessük magunkban a hallottakat, elvégre messze még a nyár, rengeteg idő van addig, hogy alaposan kibeszéljük a dolgot, remélhetőleg valamivel higgadtabb fejjel.
