– Csak nem arra céloz, hogy a fiatalember Anikótól távozott olyan sietősen? – kérdezte Dóri.
– Ezt természetesen nem tudhattam, de éltem a gyanúperrel, hogy ez a fickó lehet a vetélytársam – felelte Áron. – Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam, és a nyomába eredtem.
– Magyarán: követte az illetőt?
– Úgy bizony!
– Egy fréziacsokorral a kezében?
– Azzal.
Dóri elmosolyodott:
– Sajátságos helyzet… És lassan kezd romantikus kémtörténet jelleget ölteni.
– Nos, a virágcsokor túl szép és túl drága volt ahhoz, hogy csak úgy eldobjam – magyarázta Brassai tanító úr. – Bár az is igaz, hogy később az buktatott le. Mármint a követés során. Mert hát, hogy is mondjam, nem vagyok az a kimondott detektív típus, akkoriban sem volt szokásom mások követése, így hát nem voltam valami gyakorlott a feltűnésmentes kivitelezésben…
Dóri most már egyenesen felkacagott:
– Csak nem azt akarja mondani, hogy fától fáig szökdécselt, meg hirdetőoszlopok mögé bujkált, ahogy a burleszkfilmekben látni?
– Annyira azért tán nem voltam mulatságos, mindenesetre az egyik házsaroknál egyenesen beleütköztem a fickóba, mert mint kiderült, addigra neki már gyanús lettem, és amikor befordult a sarkon, nem haladt tovább, hanem várta, vajon utánafordulok-e én is.
– Kínos helyzet lehetett…
– Csakugyan az volt. Nyomban megérdeklődte, miért követem olyan elszántan a csokrommal. Tán csak nem valami virágügynök vagyok, aki így akarja rásózni az árut az utcán kiszemelt delikvensekre? Mert ha igen, akkor elkéstem, tudniillik ő éppen randevúról jön. Talán ha egy órácskával hamarabb lepem meg az ajánlatommal, akkor lehetett volna esélyem.
– Vicces férfiú lehetett…
– Az elején valóban annak tűnt, de mivel ilyen jó végszót adott, elmeséltem neki, mi járatban vagyok, és hogy éppen Anikóék háza előtt strázsáltam a fréziacsokorral. Nos, a lány nevének hallatán leolvadt a gúnyos mosoly az ábrázatáról, s lassacskán kezdett ráébredni, hogy egy cipőben járunk. Innentől kezdve, hogy úgy mondjam, bajtársias jellegű beszélgetés folyt közöttünk, amelynek végén mindketten kijelentettük, hogy Anikóról hallani sem akarunk többé, soha az életben.
– Nem is találkozott többet a lánnyal? – kérdezte Dóri.
– De igen, egy negyed órácskával később. Tudniillik fenékig akartam üríteni a méregpoharat – vallotta be Áron. – Roppantul kíváncsi lettem, vajon mit fog mondani, kivel töltötte az időt az elmúlt órában. Így aztán visszamentem a lépcsőházhoz, és felcsöngettem hozzá. Beengedett a kapun, aztán a lakásba is beinvitált, de én azt mondtam, egyelőre jó nekem itt a lépcsőházban is. Gyanakodva nézett rám ott, az ajtóban állva, de ez a gyanú nem lehetett túl erős. Nem sejtette, hogy mindent tudok, így aztán szemrebbenés nélkül hazudott bele az arcomba. Azt mondta, egész délután egyedül volt, és a kettőnk dolgán elmélkedett. Nos, ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy a vetélytársam nevét, akivel egy negyed órával korábban mutatkoztunk be egymásnak, kimondjam előtte… A hatás leírhatatlan volt. A lány elsápadt, és hosszú másodpercekig csak tátogott, majd miután képes volt megszólalni, valami mentegetőzésfélébe kezdett, de engem már nem érdekelt semmiféle újabb hazugság és magyarázat. Fogtam a csokrot, és ledobtam elébe a küszöbre.
– A túl szép és túl drága csokrot, amit az utcán nem volt szíve eldobni? – kérdezte együttérzően Dóri.
– Azt bizony. Amikor elborítja az embert a méreg és a csalódottság, akkor muszáj valami teátrális jelenetet produkálnia, hogy némileg helyrebillentse a lelki egyensúlyát – magyarázta Áron. – Aztán sarkon fordultam, és faképnél hagytam a lányt. Azóta nem találkoztam vele, nem is nagyon hallottam róla, de csöppet sem bánom, hogy épp időben kiderült, ki is ő valójában.
– Szerencsétlen eset – csóválta a fejét együttérzően Dóri, Brassai tanító úr azonban más véleményen volt:
– Én éppenséggel fordítva látom a dolgot – mondta nyugodt hangon. – Szerencsés vagyok, hogy idejében megtudtam, kivel is állok szemben, mielőtt még elmerülhettem volna a szerelem örvényében.
– Azért vallja be, Áron, hogy kellőképpen szíven ütötte ez a csalódás. Azért gondolom ezt – magyarázta Dóri –, mert sokáig csak úgy aposztrofálta az illetőt az elbeszélése során, hogy „a lány”. Egy darabig még a nevét sem óhajtotta a szájára venni. Pedig jó pár évvel ezelőtt történt az eset, ha jól veszem ki a szavaiból.
– Valóban nem tegnapi történet – ismerte el a fiatalember –, de nem gondolja, Dórika, hogy éppenséggel ezt a dolgot is fordítva látja? Lehet, hogy pont azért emlegettem Anikót „a lány”-ként, mert szinte már nem is valóságos személy számomra, hanem egy rossz emlék, aki néha még fel-felbukkan a múlt ködéből.
– Ezt nyilván maga tudja jobban. Én csak azt nem szeretném, ha megpróbálná magát valami érzéketlen férfiként beállítani, amikor én nagyon is jól tudom, hogy maga egy jólelkű, csupaszív fiatalember.
Mivel éppen egy útkereszteződéshez értek, megálltak a járda szélén, és szembefordultak egymással. A fenti szavakat tehát Dóri egyenesen Áron szemébe nézve mondta ki, és a szerelmes fiatalember hálás és átható pillantással viszonozta a gesztust. Az Almási lány ettől némileg zavarba is jött, s alig várta, hogy a lámpa zöldre váltson.
Egy darabig némán bandukoltak egymás mellett, aztán Dóri elérkezettnek látta az időt, hogy ő is előálljon a maga történetével:
– Nos, ami azt illeti, én sem voltam ez idáig szerencsésnek mondható a szerelemben. Először gimnazista koromban érintett meg valami efféle érzés, de hamar csalódás lett a vége. Kiderült ugyanis, hogy a fiúnak én csak egy hódítás lettem volna a sok közül, és csak azért foglalkozott velem, mert fogadott a barátaival, hogy engem is bármikor magába tud bolondítani, ha úgy tartja kedve.
Dóri ezen a ponton nagyot sóhajtott, aztán mély hallgatásba burkolózott, Áron pedig érezte, hogy nem lenne szerencsés a részleteket firtatni, így aztán máshová terelte a beszélgetést:
– Gimnazista koromban én egy színésznőbe voltam szerelmes. Minden filmjét hússzor is megnéztem a moziban, teleragasztgattam a posztereivel a szobám falát, sőt, még a tárcámban is hurcolásztam a dedikált fotóját – mesélte nevetve. – Az efféle kamaszos dolgoknak az a nagyon nagy előnyük, hogy gyakorlatilag anélkül múlnak el, hogy komolyabb csalódást okoznának az embernek.
– Nos, ez nem mindig van így – mondta az Almási lány. – Bakfis koromban jómagam is rajongtam egy elérhetetlen sztárért. Egy rockénekes volt, akinek rongyosra hallgattam a lemezeit, s ez bizony komoly aggodalmat okozott a családtagjaimnak.
– Ugyan miért?
– Ha idéznék magának pár sort a dalszövegekből, rögtön belátná, de eszemben sincs, mert azt hiszem, nem lennék képes pirulás nélkül megtenni. A mai eszemmel már fel nem foghatom, mi a búbánat vitt rá, hogy egyszer is meghallgassam azokat a dalokat. Talán a kor divatja ragadott magával, talán a kamaszos lázadás tört ki ebben a formában belőlem, nem tudom… Mindenesetre azóta is hálás vagyok a bátyámnak, hogy a lehető legempatikusabb, legtapintatosabb módon gyógyított ki a beteges rajongásból. Egyszerűen elcipelt ennek a bizonyos rockénekesnek a dedikálására, és ahogy ott álltam a sorban, és hallgattam a sok butácska bakfislány ostoba csivitelését, hirtelen rádöbbentem, hogy egy percig sem akarok tovább ebbe a rajongótáborba tartozni, és elszégyelltem magam, amiért egy percig is magával tudott ragadni ez a nemtelen és ártalmas rajongás… Villámcsapásszerű felismerés volt, olyasmi, mint amikor lidérces álomból ébred fel az ember… A következő pillanatban kiálltam a sorból, és Ákos már csak annyit látott, hogy a híres rocksztár addig féltve őrzött lemezét nemes egyszerűséggel bevágom a legközelebbi kukába.
