Másnap Dóri és Áron a nyakukba vették a várost, hogy kiderítsék Homonyik tanár úr lakcímét, ahol is Áron szállt volna meg, ha el nem kerülik egymást a vasútállomáson. Az első útjuk Sacihoz, Dóri barátnőjéhez vezetett. Saci örömmel üdvözölte az erdélyi kollégát, akit már jól ismert a nyári táborból, aztán, amikor meghallotta, mi járatban vannak a fiatalok, gyorsan támadt is egy ötlete:
– Felhívom Gizust, úgy tudom, ő mindenkinek felírta a címét, amikor véget ért a tábor. – Azzal már tárcsázott is, de kisvártatva lemondóan jelentette: – Sajnos nincs meg neki a Homonyikék címe, mindössze arra emlékszik, hogy valahol a Fényes udvari lakótelep környékén laknak.
– Kezdetnek ez is megteszi – mondta Dóri, aztán, immár hármasban, elindultak a Fényes udvar felé. Odaérvén egy darabig tanácstalanul álldogáltak a háztömbök között, mígnem Sacinak támadt egy ötlete, és megszólított egy tízéves forma kisfiút, aki a pajtásával a játszótéren labdázgatott:
– Mondd csak, nem ismered véletlenül Homonyikékat?
A kissrác hunyorgott egy sort, majd visszakérdezett:
– Aztán mit kapok, ha ismerem őket?
– Ejha! Nem nézel te túl sok bűnügyi filmet, öcskös? – vonta fel a szemöldökét Saci.
Áron viszont benyúlt a hátizsákjába, és elővett egy nagy doboz csokoládét:
– Ez a tied lehet, kis barátom, ha meg tudod mondani a címet.
A fiú kikapta a dobozt Áron kezéből, majd elhadarta:
– Tizenkettes lépcsőház, hetedik emelet. Biztosan tudom, tudniillik én vagyok a Homonyikék fia – tette hozzá vigyorogva, mire Áron is hahotázni kezdett:
– Hát akkor a legjobb helyre került az ajándék, ugyanis ezt egyébként is neked szántam.
Négyesben mentek hát fel Homonyikékhoz, de Dóri és Saci nem sokáig maradt. Nosztalgiáztak egy keveset a nyári táborról Homonyik tanár úr társaságában, de aztán a két barátnő hazaindult, s útközben természetesen Áronról folyt a szó közöttük, elsősorban Saci kíváncsiságának köszönhetően:
– Mondd csak, tulajdonképpen mi van most köztetek? – faggatózott már a liftben, amikor kettesben maradtak.
– Semmi különös – felelte Dóri. – Levelezgetünk, barátkozunk, ismerkedünk. Igazából ennyi.
– De azt azért ugye sejted, hogy Áron a látszat ellenére még csak véletlenül sem Homonyik kollégához jött látogatóba, hanem hozzád? – tette fel provokatív kérdését Saci, majd barátnője reakcióját látván így folytatta: – Bizony, bizony! Hiába mereszted így rám a szemed, te magad is tudod, hogy ez az igazság. Ha Homonyik tanár úr történetesen Veszprémben vagy Pécsett lakna, Áronnak esze ágában sem lenne nála tölteni a szabadságát. Udvariasan visszamondta volna a meghívást, és passz. De így, hogy a közeledben lehet…
– Már megint túl sokat kombinálsz – jegyezte meg feddőleg Dóri, nem is sejtve, hogy barátnője igazából még bele sem lendült a kombinálgatásba, de erre sem kellett sokat várni:
– Le merem fogadni, hogy a telefonjának ellopása csak egy mese – adta elő sajátságos elméletét Saci. – Ez csupán ürügy volt arra, hogy felkereshessen téged az otthonodban.
– Ez butaság. Áronnak nincs szüksége efféle praktikákra. Ő egy egyenes ember. Ha találkozni akar velem, megteszi nyíltan.
– No, csak várd ki a végét! Még nem fejeztem be. Mondd csak, Almási, te voltaképpen tudtál róla, hogy itt fog tölteni egy hetet?
– Nem említette egyik levelében sem, hogy ide szándékozik utazni.
– Na látod! – rikoltotta Saci egészen belemelegedve. – És neked még mindig nem áll össze a kép? Váratlanul és titokban megérkezik, aztán előveszi az egyetlen érvet, aminek okán becsengethet hozzátok: nincs hova mennie. Tudta, hogy ez az egyetlen módszer, amivel kikerülheti az összes buktatót, és találkozhat veled. Ha előre jelzi, hogy jön, te esetleg visszautasítod, netán kéreted magad és nyavalyogsz, mint azt tetted egész nyáron, ott, a táborban. Így viszont esélyt sem kaptál rá, hogy ellenvéleményt fejts ki a találkozásotokkal kapcsolatban. Ráadásul tegnap este pontosan letesztelhette a reakciódat, azaz: hogyan is viselkedsz, amikor váratlan vendégként elébed áll valaki, akinek elvileg több száz kilométerrel keletebbre kellene tartózkodnia?
– Te teljesen megőrültél – közölte elmegyógyászati diagnózisát Dóri a barátnőjével. – Ha az olvasmányaid között kevesebb rózsaszín füzetecske szerepelne, most nem gondolnám rólad, hogy az agyadra mentek a valóságtól elrugaszkodott, romantikus történetek, amikkel nap nap után tömöd a saját fejedet.
Sacit egy pillanatra sem zökkentették ki ezek a szavak. Hirtelen megállt az utca közepén, megragadta barátnője karját, majd a szemébe nézett, és szinte hipnotikus modorban a következőt mondta:
– Egyetlen egy pontja sincs az elméletemnek, amivel vitatkozhatnál. Lehet, hogy szerinted ez egy valóságtól elrugaszkodott felvetés, de igazából semmi okod nincs rá, hogy mindenféle mérlegelés nélkül elvesd.
– Tévedsz. Számtalan okom lenne rá, csak nem akarlak megbántani – nevette el magát Dóri.
– Valóban? Akkor válaszolj nekem egy kérdésre – ütötte tovább avasat Saci: – Most, hogy sikeresen kinyomoztad Áron szállásadójának címét, a magad részéről lezártnak tekinted az ügyet, vagy azért még szeretnél összefutni vele, amíg itt tartózkodik?
– Holnapra megbeszéltünk egy randev… izé… egy találkozót – vallotta be az Almási lány, mire a barátnője szinte diadalittasan harsogta:
– Háhá! Na ugye? Még mindig azt mondod, hogy Áron a kollégájához jött, nem pedig hozzád?
412
Dóri hirtelen megmerevedett, és elkezdte fürkészően végigmérni a barátnőjét. Még soha nem történt meg vele, hogy a nyílt utcán veszett volna össze valakivel, aki ennyire kedves volt a szívének… De aztán megint azon kapta magát, hogy az idő szinte jelentéktelen tényezőjévé válik minden történéseknek. Már nem számít sem a külvilág, sem semmi más, csak az a belső hang, amelyik egyfolytában azt darálja: igen, holnap ran-de-vúd lesz! És te is akarod! Sőt! Te intézted, hogy így legyen. Hogy ilyen látszata legyen. Itt már rég nem kollegiális viszonyról van szó, valld be magadnak, nem kedves nyári emlékekről, vagy ha azokról is, hát nézz bele gyorsan a tükörbe, és valljál színt, legalább saját magad előtt!
Mivel tükör nem volt a közelben, jobb híján továbbmentek, és bár Saci továbbra is magyarázott valamit a szerelmi játszmákról és a kifürkészhetetlen sors-utakról, beszéde egyre inkább motyogásba ment át, legalábbis az Almási lány számára, és amikor bekanyarodott a huszonhetes az autóbuszöbölbe, Sarolta már csak egész csendesen jegyezte meg: Én tudtam, az első perctől.
Dóri számára olyan volt ez az éj, mintha valamiféle serkentő pirulákat szedett volna be. Egyszerűen nem jött álom a szemére. Csak bámulta a szoba plafonján kúszó árnyakat, s minden egyes alkalomkor, amikor egy autó hajtott el a házuk előtt, követte a szemével a halovány fénycsóvát, és azt kérdezgette magától: most mégis, mi a csuda történik velem?
Áron érkezése kapcsán hol fellelkesült magában, hol valóságos csapásnak érezte, hogy most aztán napokig kísérgetheti a fiatalembert, mint valami házigazda és vendéglátó, még ha kimondatlanul volt is az. Viszont amikor arra gondolt, hogy ez a szeretetreméltó férfiú kisvártatva elutazik, és talán megint hónapokat kell várni, hogy újra láthassa, hát valami olyan keserűséggel, soha nem tapasztalt fájdalommal, és már jó előre bespájzolt hiányérzettel telt meg a lelke, hogy abból minden lehetett: hatalmas sóhajok, kitakarózás, betakarózás, forgolódás, csak éppen nyugodt alvás nem.
Másnap nyúzottan ébredt, és bár keveset aludt, nem maradt túl sok ideje, hogy felkészítse magát a találkozásra. A külsőségekkel hamar sikerült megbirkóznia, hála Huginak, aki rányitott a fürdőszobában, és mindenféle praktikát alkalmazni kezdeményezett, amit csak egy gyorsan serkenő kamaszlány indokoltnak tart a nővére érdekében, akinek most köztudottan fontos randevúja ígérkezik.
– Ne pislogj! – utasította Hugi olyan tónusban, hogy annak idején a seregben sem lehetett másképp, és közben igyekezett rutinosan mozgatni a szemöldökceruzát, de közben azért be nem állt a szája, és mindenféle kérdésekkel halmozta el a nővérét, akitől egyébiránt most a korrekt válaszadás állt a legtávolabb.
– Ez most akkor egy randi?… Szeretnél szép lenni előtte?… Akarod, hogy őzikeszemeket fessek neked?… Megtennéd, hogy nem forgatod ilyen ijesztően a szemeidet?…
A legelviselhetetlenebb egyébként az volt, amikor Hugi minden átmenet nélkül átváltott tanácsadó üzemmódba, és a következő monológot intézte a nővéréhez, a tizenöt évesek minden bölcsességét felvonultatva:
– Ne láthassa rajtad, hogy zavarban vagy. Próbáld természetesen viselni magad. Ő is izgul, nyugodj bele, a vak is látja, hogy halálosan szerelmes beléd. Úgyhogy te vagy nyerő pozícióban, ha akarod, a kisujjad köré csavarhatod…
Azonban egyszer végre befejeződött a fürdőszobai kínzás, és innen már csak uszkve háromnegyed óra volt, mire Dóri ki tudta választani, mit viseljen a kabátja alatt, melyik az a ruha, ami kellőképpen jól áll neki, és amit a partnere egyébként sem fog soha látni, tekintettel a hosszan elnyúló téli hidegre.
Végül azonban nem volt menekvés. Az óra kíméletlenül lepörgette a perceket, így hát elérkezett a fél hét, amikor is, mint egy holdkóros, kiindult a kapuhoz, hiába is tanácsolta azt a húga, hogy az udvarlókat bizony jó alaposan meg kell várakoztatni, mert hiszen ez ősi szabály.
Dóri már nem látott senki mást, csak egy bajuszos fiatalembert, akit mintha furcsa fény vett volna körbe a kertkapuban.
