Vacsora után az Almási család nőtagjai a konyhai teendőket végezték; mosogattak, törölgettek és elpakolták az edényeket. Eközben a Valentin napról beszélgettek, ki-ki vérmérséklete szerint. Hugi azt tartotta, szép és kedves dolog ilyenkor megajándékozni a szeretteinket, Dóri viszont amiatt dúlt-fúlt, hogy egy alapjában véve kedves és intim ünnepet hogyan próbálnak meg teljesen elüzletiesíteni a mindenféle rózsaszín portékával kalmárkodók.
– Tényleg, anya, honnan ered ez a Valentin nap, és miért szokás ilyenkor ajándékozni? – tört fel a kérdés Hugiból.
Julika kissé zavarba jött, de szerencsére, miközben próbált mindenféle információmorzsát összecsipegetni az emlékezetéből, megjelent a konyhában a családfő, és így szólt:
– Majd én felelek, ha megengeded, kislányom, mert azt hiszem, a családban most én vagyok leginkább képben ezen témát illetően – jelentette ki magabiztosan, majd meglepő fordulatot véve így folytatta: – Nos, tulajdonképpen nem is olyan egyszerű megválaszolni ezt a kérdést, hiszen szinte ahány forrás, annyiféle a magyarázat. Az egyik legenda szerint Valentin fiatal keresztényként élt a Római Birodalomban a keresztény vallás üldöztetése idején. Hitéért elfogták és börtönbe zárták, majd halálra verték 269. február 14-én. Amíg börtönben volt a legenda szerint üzeneteket küldött a barátainak: „Ne felejtsétek el Valentint!” és „Szeretlek benneteket!”
Egy másik legenda szerint Valentin Krisztus után 269-ben vagy 270-ben római pap volt, aki titokban párokat adott össze, ellenszegülve ezzel Claudius császár törvényének, amely átmenetileg megtiltotta a házasságkötéseket. Valentint ezért bebörtönözték. A börtönben barátságot kötött a börtönőr lányával. A legenda szerint imájával gyógyította meg a beteg lányt, és kivégzésének napján üzenetet küldött neki, amit így írt alá: „A Te Valentinod”.
Az viszont tény, hogy Szent Valentin napjának megünneplését Celacius pápa rendelte el 496-ban. Szent Valentint ma vértanúként tiszteli a katolikus egyház, hisz azért vesztette életét, mert nem tagadta meg az elébe járulóktól a házasság szentségét. Halála napján, február 14-én – amelyet egyben mennyei születésnapjának tartanak – az ő emlékére cserélnek szívet hívők és hitetlenek egyaránt. Igaz, csak papírszívet, de örök jelkép az is. S nemcsak a szerelmeseknek jár ki, hanem a jó barátoknak is. Mindenkinek, aki felé szeretettel fordulunk.
– Ezek szerint már ti is Valentin napoztatok fiatal korotokban? – kérdezte a szüleit Hugi.
– Nem, kislányom – csóválta meg a fejét az édesapja –, Február 14-ét a szerelmesek napjaként kis hazánkban csak 1990-től ünneplik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar néphitben nem volt ez a nap korábban is ünnep. Igaz, másféle. Nálunk ugyanis az ünnep keresztény jellege volt a meghatározó, hiszen az itáliai ókeresztény vértanú, Valentin legendáját nálunk is ismerték. Olyannyira, hogy még ősrégi időjóslás is tartozott Bálint napjához. Azt tartották, ha hideg, száraz idő van ezen a napon, akkor jó lesz az évi termés.
Hugi elképedve, vagy inkább őszinte csodálattal tekintett édesapjára:
– Azért az fantasztikus, hogy bármilyen témában kérdezlek, mindenre tudsz válaszolni – jelentette ki elismerően.
– Nos, kislányom, roppant hízelgő, hogy ilyen nagyra tartod a tudásomat – felelte a családfő –, és bizony erős a kísértés, hogy meghagyjalak ebben a hitedben, de be kell vallanom, ha akár egy órával ezelőtt is kérdeztél volna, a felét sem lettem volna képes elmondani neked, mint amit most elmeséltem. Tudniillik az a helyzet, hogy épp most fejeztem be egy cikket, ami a Valentin napról szól, így hát az elmúlt egy órában a könyveimet és lexikonjaimat bújtam, hogy minden információt összegyűjtsek a szóban forgó témáról. De azt mondom, már csak azért is megérte, hogy lássam a csodálat csillogását a szemedben – simogatta meg mosolyogva kisebbik lánya fejét.
A mosogatás és konyhai rendrakás után a nappaliban folytatódott a beszélgetés a Valentin napról. Legfőképp azért, mert Dóri egyszer csak bevágtatott a helyiségbe, papírlapot lobogtatva a kezében.
– Beletettétek a bogarat a fülembe, úgyhogy én is utánanéztem a Valentin nappal kapcsolatos tudnivalóknak az interneten, és mondhatom, igen érdekes dolgot találtam – mesélte lelkesen. – Gondoltátok volna, hogy Szent Valentin nemcsak a szerelmesek, hanem az epilepsziások védőszentje is?
A család tagjai ezt valóban csodálkozva vették tudomásul, de sejtették, hogy Dóri csakhamar beszámol ennek tágabb összefüggéseiről:
– Ugyebár mindannyian ismerjük a nyavalya szót – kezdte a nagylány. – Manapság ezt a fogalmat mindenféle bajra, betegségre alkalmazzuk, régen azonban ez nem így volt. A nyavalya szó elsősorban az epilepszia megnevezésére szolgált. Nos, maradt ránk egy másik Valentin-legenda is, ám ez egy németföldi püspökről szól, akitől elsősorban az epilepsziától szenvedők, azaz a nyavalyatörősök és a lelki betegek vártak segítséget. Az ő alakja később összeolvadt a vértanú Valentin történetével, s egyszerre ünnepelték meg mindkettőt. Gondolom, ezek után nem lesz meglepő számotokra, hogy február 14-én van az epilepsziával élők világnapja is.
– Nem meglepő – csóválta meg a fejét Gergő, majd somolyogva hozzátette: – Azt hiszem, az egész családban nekem van a legtöbb közöm Szent Valentinhoz.
– Aztán miért? – kérdezte a családfő. – Csak nem szerelmes vagy, fiam?
– Nem, apa – pirult el kissé Gergő –, de ha visszagondolok, hajdanán hányszor, de hányszor neveztél engem nyavalyásnak…!
Jóízű kacagás harsant fel a nappaliban, majd miután elült, a fiúk futballmérkőzéssel foglalták le magukat, a lányok pedig kivonultak a konyhába.
– De kár, hogy ti még nem tudtatok Valentin napozni fiatal korotokban, anya – jegyezte meg Hugi, de az édesanyján semmi nyoma nem volt, hogy efölött egy pillanatig is sajnálkozott volna:
– Ó, megvolt nekünk a magunk szórakozása süldő lány koromban, ilyenkor, farsang táján – mondta nevetve.
– A farsang az más – jelentette ki Hugi. – Én egészen konkrétan a szerelemre és a szerelmi praktikákra céloztam.
– Ha azt hiszed, hogy pont én, a falusi lány nem tud neked roppant érdekes népi praktikákról beszámolni, hát alaposan tévedsz, kislányom – telepedett az asztal mellé Julika, aztán a kávéját kortyolgatva a múltba révedt.
– Emlékszem például a kilenc almamag babonájára. Olyan almát kellett enni, amelyiknek kilenc magva volt. Azt a kilenc magot egy óvatlan pillanatban bele kellett tenni a kiválasztott fiú zsebébe, akkor aztán biztosnak volt tekinthető, hogy bele fog szeretni a praktikát végző lányba.
– Honnan lehet azt tudni kívülről, hogy melyik almának van kilenc magva? – értetlenkedett Hugi.
– Kívülről sehonnan, hacsak nincs röntgenszeme valakinek – mosolyodott el Dóri. – Gondolom, anya először felvágta az almát, és csak aztán kezdett hozzá a magok megszámolásához.
– Pontosan így történt – igazolta nagyobbik lánya feltételezését Julika.
Hugi, ha lehet, még jobban elámult, mint az imént:
– Anya! Csak nem mondod, hogy te is ilyen buta babonákban hittél!
– Hej, gyermekem, egy bakfislány sokféle praktikával megpróbálkozik, ha magára akarja irányítani egy kamaszfiú figyelmét! Ráadásul ez a kilenc almamagos eljárás nem is tűnt bonyolultnak. Legalábbis kezdetben. Viszont emlékszem, volt olyan este, hogy egy fél kiló almát is felvágtam, de egyikben sem pont kilenc magot találtam. No, semmi baj – gondoltam magamban, amikor már nem bírtam több almát megenni –, majd próbálkozunk másnap. De akkor sem jártam sikerrel. Édesanyám is kezdte furcsállni ezt a hirtelen támadt vonzódásomat az almához, de nem mertem neki elárulni, mi az oka. Mindenesetre, amint azt láttam, hogy almalevest vagy kompótot készül csinálni, azonnal ott teremtem, és segítettem a hámozásnál, szeletelésnél. Aztán végre szerencsével jártam. Meglett a kilenc almamag, amit másnap annak rendje és módja szerint bele is csempésztem a kiválasztott fiú kabátzsebébe.
– És mi történt? – kérdezte lélegzetvisszafojtva Hugi.
– Hogy mi? – kacagott fel Julika. – Még aznap délután Bartalos Editkét kísérte haza az a pernahajder… Viszont a fogaim egészségesek és szép fehérek lettek! – tette hozzá mosolyogva.
