Az ősz vége különös izgalomban telt az Almási családban. Az izgalom oka pedig nem volt más, mint az, hogy meglepték magukat egy kandallóval.
Talán furcsállja a Kedves Olvasó, hogy a krónikás a „meglepték” szót használja, elvégre ilyesféle kifejezéseket hirtelen lefolyású, nem várt eseményekre szokás alkalmazni, nem pedig arra a hosszadalmas folyamatra, amely során egy család először is kiüríti az otthonául szolgáló ház nappalijának egyik sarkát, hogy helyet adjon a kőműveseknek, akik aztán napokon keresztül téglát hordanak, lyukat ütnek a falon, port és piszkot csinálnak, s mindezt azért, hogy végül teljes pompájában tündököljön a híres Becsei-féle kandalló a szoba sarkában, s pattogó tüze meghitt hangulatot kölcsönözzön a hosszú téli estéknek.
Nos, e sorok írója a „meglepetés” szót abbéli értelemben használta, miszerint Almásiéknak egyik nap még csak eszükbe sem jutott, hogy akár kandallójuk is lehetne, másnaptól viszont gyakorlatilag semmi más körül nem forogtak a gondolataik. Ez a bizonyos fordulónap pedig akkor következett be, amikor Becsei Lajos kályhásmester és kandallókészítő becsengetett az Almási-házba, s a szerkesztő urat kereste.
Nem voltak ismeretlenek egymás számára, hiszen Almási Károly pár héttel korábban készített riportot az idős mesterrel, amely riport másnap annak rendje és módja szerint meg is jelent a megyei napilap negyedik oldalán.
– Nagyon szép írás volt. Szavamra mondom, nagyon szép írás – simogatta a bajszát a kisöreg, amikor a nappaliban ülve egy pohárka jóféle bor mellett beszélgettek. – Be is kereteztettem azóta, és kint lóg a műhelyem falán, mindjárt a mesterlevelem mellett – tette hozzá.
– Számomra ez nagyon megtisztelő – jegyezte meg Almási Károly, mindenféle udvariaskodás nélkül. Valóban nem volt gyakori, hogy a riportalanyai egy-egy cikk megjelenése után felkeressék otthonában, és közöljék vele, milyen nagy becsben tartják az írását.
– Nagyon hangulatos ez a kis családi fészek, amiben laknak – jegyezte meg az ősz hajú vendég, miközben körbejártatta tekintetét a nappalin –, hanem mégiscsak hiányzik innen valami, amitől még hangulatosabb lehetne.
– Csak nem egy Becsei-féle kandallóra gondol? – kérdezte elmosolyodva a családfő, igazából viccesnek szánva a megjegyzését, ám a vendég úgy csapott le a szavaira, mint a vércse:
– De bizony, hogy arra! A szerkesztő úr már megint kitalálta a gondolataimat, akárcsak amikor az interjút készítette.
Na tessék! – gondolta Károlyunk. – Gyanútlanul beengedtem ezt a jóembert az otthonomba, erre nekilát a saját tevékenységét népszerűsíteni. Hát nem elég a redőnnyel, reluxával, biztonsági zárral, meg a jó ég tudja, mi mindennel házaló ügynököket távol tartani? Most már a saját riportalanyaim is úgy gondolják, feltétlenül rám kell sózniuk a terméküket, csak azért, mert egy háromhasábos írást jelentettem meg róluk az anyalapomban?
– Képzelje csak el, szerkesztő úr, milyen hangulatos lenne, ha mondjuk abban a sarokban most néhány fahasáb ropogna a tűzben! – szónokolt fellelkesülten a mester, plasztikusan lefestve a Becsei-féle kandallók semmivel össze nem hasonlítható előnyeit. Mindeközben a házigazda leginkább a bosszankodását próbálta leplezni, egészen addig, amíg a kisöreg elő nem állt a farbával:
– …és természetesen egy fillér munkadíjat sem kérnék. Csak az anyagköltséget kellene fizetni a szerkesztő úréknak.
– Hogy tetszik ezt érteni, bátyám? – kérdezte a családfő, és még a borospohár is megállt a kezében a meglepetéstől.
– Hát csak úgy, ahogy mondom – sodorintott egyet a bajszán az ősz mester. – Hálából azért, amiért azt a remek cikket megírta.
– Na de hát ez…
– No, csak jól gondolja meg a szerkesztő úr, mit válaszol! – emelte fel a mutatóujját a vendég, aztán egyes szám harmadik személyben kezdett beszélni önmagáról: – Becsei Lajos lassan negyvenöt éve van a szakmában, de ilyesmit eddig még csak egyetlen egyszer ajánlott fel valakinek.
– Nagyon kedves magától, igazán, és szerfölött megtisztelő is, de ezt akkor sem fogadhatom el – szabadkozott Almási Károly, és most már nagyon szégyellte magát, amiért az imént még mindenféle keresetlen szavakkal illette gondolatban az idős mestert. – Ha elfogadnám, úgy érezném magam, mintha…
– Jaj, ne is folytassa! – vágott közbe Becsei úr. – Elmeséljem magának, én hogyan éreztem magam? Elmeséljem, mit mondtak a szomszédaim, az ismerőseim, amikor megjelent a cikk? – tette fel kérdéseit, ám mint kiderült, ezeket csupán költői kérdéseknek szánta, mert egy hirtelen váltással így folytatta:
– De tudja mit? Hagyjuk most az érzelgősséget, úgysem olyan világot élünk. Nézzük a rút anyagiakat. Amióta a maga cikke megjelent rólam az újságban, az asszony nem győzi felkapkodni a telefont. Nem mondom, azelőtt sem voltam szűkében a megrendeléseknek, de az utóbbi időben két segédet is fel kellett vennem, mert egyszerűen már nem bírta a tempót a régi brigád. Van fogalma, mit jelent ez a mostani válság kellős közepén?
Almási Károlynak volt fogalma, de ezt egyelőre vonakodott megvallani a vendége előtt. Viszont azt vette észre, hogy egyre inkább elhatalmasodik rajta egy jól körülírható vágy, aminek a homlokterében egy igazi, hamisítatlan Becsei-féle kandalló állt. Ehhez az is hozzájárult, hogy időközben hazaérkezett Gergő, és a bejárati ajtó kinyílásával egy időben a kíméletlen novemberi szél úgy kavarodott be a nappaliba, mint valami nemkívánatos, részegen táncoló, botladozó vendég. A családfő akaratlanul is összehúzta a nyakán a kardigánját, és közben maga elé képzelte, amint a szoba sarkában vidáman pattog a tűz, ropognak a fahasábok, a családja pedig áhítattal üli körbe a kandallót.
Hát így esett, hogy végül rábólintott a megtisztelő ajánlatra. De előtte még volt egy kérdése:
– Nem hagy nyugodni, mester úr, amit az imént mondott. Mégpedig az, hogy negyvenöt hosszú év alatt, amit a szakmában töltött, én vagyok a második kuncsaft, akinél elengedi a munkadíjat…
– Hogy ki volt az első? – simította végig a bajuszát Becsei úr, aztán nagy komolyan így szólt: – Egy orvos. Ő segítette világra az egyetlen fiamat, 1971. Szentestéjén. Áldja meg az Isten a doktor urat haló poraiban is.
Azzal keresztet vetett, majd a fejébe csapta a kalapját, és elbúcsúzott a vendéglátóktól.
Amikor a vendég eltávozott, Almási Károly úgy mesélte el a szeretteinek a történteket, mintha valami csoda történt volna vele. A többiek először hitetlenkedve, aztán egyre csillogóbb szemekkel hallgatták az elbeszélést, ám akadt a családban, aki nem a szentimentalizmus, hanem inkább a praktikus megfontolások felől közelítette meg az eseményeket:
– Te apa! – rikoltotta Gergő. – Nem akarsz valami kompjúteres szakemberrel is ilyen bensőséges riportot készíteni? Ugyanis ráférne már egy alapos felújítás a számítógépemre.
– Én egy mosógép-kereskedőt ajánlanék a magam részéről – jegyezte meg nevetve Julika, aztán átölelte hitvesét, és a vállára hajtotta a fejét.
A vacsora elköltése után izgatott tervezgetésbe fogtak, és a következő délutánon lázas igyekezettel ürítették ki a nappalinak azon sarkát, amelyet a kandallónak szántak.
Amikor végeztek, körbeállták az üres szobasarkot, és elábrándozva révedtek maguk elé, lelki szemeikkel már az izzó fahasábokat látva.
– Mégiscsak hangulatosabb lesz itt egy kandalló, mint amikor Gergő tüzeskedett – vetette föl Ákos, utalva egy sok-sok évvel korábbi karácsonyra, amikor is a rosszcsont öccse nagy igyekezetében kis híján felgyújtotta a fenyőfát.
A Becsei-féle kandalló nemsokára teljes pompájában tündökölt a nappali sarkában, s csakugyan varázslatos hangulatot kölcsönzött a hosszú téli estéknek. Ám a legszebben és legmeghittebben december 24-én lobogott benne a tűz. Mintha a fahasábok is tudták volna, hogy Szenteste van, s azon az estén, az Almási család történetében először, a szeretet lángja immár a karácsonyfa gyertyáin és a kandallóban is ragyogott.
