Közeledett a nyár vége, és egyúttal a táborozásé is. Az első levelek már elsárgultak a fákon, s az egyik reggel olyan hűvös szél söpört végig a bungalók között, hogy még azok is megborzongtak a közelítő ősz első leheletétől, akik az elmúlt hetekben teljesen belefeledkeztek a nyár örömeibe.
Délelőtt aztán kisütött a nap, így hát Brassai tanító úr és kolleginája a már jól megszokott vidám hangulatban tarthatta meg az utolsó rajzfoglalkozások egyikét az erdei tisztáson. A feladat ezúttal az volt, hogy mindenki rajzolja le a saját családját. Ahogy Dóri a gyerekek között sétált, feltűnt neki az egyik kis lurkó, Andorka rajza.
– Mondd csak, Andorka – kérdezte tőle kíváncsian –, azt a két alakot miért rajzoltad olyan nagy távolságra a többiektől?
– Azért, mert ők a Szabó nagymamámék, akik távol élnek tőlünk – hangzott a válasz. – Szentgotthárdon laknak, és sajnos ritkán tudunk találkozni velük.
Végszóra Áron is megállt Andorka mögött, így ő is fültanúja volt, amint a kisfiú a ritkán együtt töltött közös családi ünnepekről mesél.
Dórit láthatóan mélyen elgondolkoztatták a hallottak.
– Látja, Áron, mi is így járnánk, ha összeházasodnánk – jegyezte meg később, amikor kettesben maradt a kollégájával.
Brassai tanító úr először azt hitte, valamiféle pajkos élcelődés veszi kezdetét ezzel a mondattal, de amint az Almási lány arcára nézett, már tudhatta, hogy Dóri ezúttal egészen komolyan beszél.
– Sejtem én, Áron, hogy magának is megfordult már ilyesmi a fejében. Emlékszik arra a napra, amikor megmutattam magának Debrecent? Estefelé, amikor a Zsuzsi vonattal a tábor felé utaztunk, megkérdezte tőlem, tudnék-e valaha is máshol élni. Merthogy pontosan érzékelhető, mennyire imádom a szülővárosomat. Én azt feleltem: nem tudom elképzelni, hogy máshol éljem le az életemet. Nekem Debrecen az otthonom, és ez már örökké így lesz. Láttam az arcán, mennyire elszomorítja a válaszom, hiába próbálta leplezni. És azt is tudom, miért. Maga is pontosan úgy érez és gondolkodik, ahogyan én. Szerelmese Erdélynek, a szülőföldjének és szűkebb pátriájának. Maga sem tudná elképzelni, hogy máshol keresse a boldogulását. Mi olyan emberek vagyunk, akiket már nem a Szózat kell tanítson a hazaszeretetre. Mi pontosan tudjuk, hogy ott kell élnünk s halnunk, ahol megszülettünk, mert úgy rendeltetett, hogy máshol sohase lehessünk boldogok.
A fiatalember úgy érezte, a monológ kezd túlságosan pátoszos irányt venni, és ez bizony csöppet sem kedvez az ő titkos vágyainak. Így aztán közbeszólt, mégpedig abból a célból, hogy kizökkentse némileg Dórit, és visszahúzza a gyakorlatiasabb valóság talajára:
– Bizonyára meg fogja lepni, de most én mondom azt, kedves kollegina, hogy talán nem kellene annyira előreszaladni az időben. Mert miről is van itt szó? Elhangzott egy meghívás a részemről, ami annyit jelent, hogy én is szívesen megmutatnám magának a szülőföldemet, viszonzásul, amiért olyan kedvesen kalauzolt végig Debrecen nevezetességei között. Maga ezt a meghívást láthatóan örömmel elfogadta. Akkor hát mire való most egyszeriben a Szózat mondanivalójáról filozofálni, és ennek okán mindjárt az unokák jövőjét tervezgetni?
– Tudja, Áron, én minden látszólagos bohémságom ellenére egy meglehetősen racionálisan és felelősségteljesen gondolkodó nő vagyok…
– Ezt egy percig sem kell bizonygatnia előttem…
– Amikor Andorka az előbb a nagyszüleiről beszélt, nekem a saját anyai nagyszüleim jutottak eszembe. Sohasem laktunk a közelükben. Ők a Mátraalján élnek. Amióta az eszemet tudom, mindig is ott laktak. És amióta az eszemet tudom, mindig is úgy éreztem, a Mátra vidéke bizony nagyon messze van tőlünk. Persze jó volt ott tölteni a nyarakat. Számunkra, született alföldi gyerekek számára sok izgalmat rejtett a hegyvidék, amire minden áldott nyáron újra és újra rácsodálkoztunk. De azért sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne, ha a nagymamámék itt laknának a szomszéd utcában, és bármikor átszaladhatnék hozzájuk. Látja, pedig a Mátraalja mindössze százegynéhány kilométerre van Debrecentől… Maga pontosan milyen messze is lakik?…
Brassai tanító úr jobb híján úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Valahogy nem akaródzott neki kimondani, mekkora is a távolság Debrecen és az ő szülőföldje között. Megpróbált inkább Dóri korábbi közleményébe kapaszkodni:
– Látja, milyen jó dolog volt, hogy alföldi gyerekekként nyaranta a hegyvidéken vakációzhattak! Még most is szívesen emlékszik vissza azokra a nyarakra. Nálunk pedig még magasabbak a hegyek, mint…
– Itt egyáltalán nem a hegyek magasságáról, mint inkább a földrajzi távolságokról van szó – vágott közbe az Almási lány. – Maga azért beszél könnyen, Áron, mert az egész családja, közeli s távoli rokonok mind egymás közelében laknak, és…
– Azért ez nem egészen így van. Él egy nagybátyám Kanadában – újságolta a fiatalember, és e percben olyan hálás szívvel gondolt a kanadai nagybácsira, mint talán még soha életében.
– Hát akkor? – vonta fel a szemöldökét Dóri. – Pontosan tudja, miről beszélek, csak úgy tesz, mint aki nem akarja megérteni.
– Nézze, azért ma már ezek a távolságok egyre szűkülnek. Fejlődik az infrastruktúra, autópályák épülnek, a határok eltűnőben vannak, és az egységesülő Európa…
– Félreértett, Áron. Nekem nem a határral van elsősorban problémám. Ugyanaz okozna dilemmát, ha maga történetesen a Dunántúlon lakna. Teljesen mindegy, hogy aki távol van, ahhoz keletre vagy nyugatra kell utaznom, hogy lássam.
Brassai tanító úr úgy érezte, épp itt az ideje, hogy a kérdést átcsoportosítsák a földrajz és kartográfia témaköréből valami sokkal kézzelfoghatóbb közelségbe, ezért így szólt:
– Nézze, Dórika, egy párszor már szóba került köztünk a magyarországi munkanélküliség helyzete, és maga mindannyiszor csalódottan jegyezte meg, hogy talán hiába szerezte meg a tanítói diplomáját, mert az elkövetkezőkben nagy valószínűséggel leépítés leépítést fog követni. Maga sem tartotta kizártnak, hogy átmenetileg másik városba kell költöznie munkát vállalni.
– Kimondta a kulcsszót, Áron: átmenetileg. Ha egy-két évről lenne szó, én a világ másik felén is boldogan foglalkoznék gyerekekkel. De akkor ott lenne a remény, hogy záros határidőn belül hazavet majd a sors, mert végre a szűkebb pátriámban is jobbra fordultak a dolgok. Házastársat azonban nem néhány évre választ az ember, az egy egész életre szóló döntés.
– Ezzel természetesen tisztában vagyok – vakargatta a fejét egyre elkeseredettebben Áron –, csak azt nem értem, egy egyszerű, ártatlan baráti meghívástól miért kell rögtön a komplett jövőtervezésig eljutni…
– Erre pontosan azért van szükség, mert az embernek élete nagy döntései előtt mindent alaposan át kell gondolnia és meg kell terveznie. Mégpedig idejekorán, nem pedig akkor, amikor például már mindenféle érzelmi kötődések is befolyásolhatják. Olyankor ugyanis már, hiába is akarna, nem tud elfogulatlan, racionális véleményt kialakítani az ember. Talán nem ad nekem igazat?
A fiatalember megint csak némaságba burkolózott. Szívesen elmondta volna, hogy az ő esetében már késő minden; ha akarna sem tudna elfogulatlan döntést hozni, érzelmi kötődésektől mentest meg pláne nem, mert olyan szerelmes, mint egy kiskamasz, ennek okán pedig minden racionalizmus, ami elvárható tőle, legfőképp abban merül ki, hogy szíve választottját mindig maga mellett akarja tudni. De nem szólt, mert tudta jól, hogy ez a beszélgetés ma már nem vehet olyan irányt, amilyet ő szeretett volna adni neki.
Kisvártatva magára hagyta hát a kolléganőjét, és nekivágott az erdőnek, azt remélve, egy magányos séta a madárdalos erdőben talán arra is jó lesz, hogy előcsalogasson a fejéből valami használható ötletet.
Mindhiába. Sem a kakukkszó, sem a harkály kopogása nem segítette hozzá jobbnál jobb tervek kovácsolásához. Végső elkeseredésében elhatározta, hogy egy idősebb, tapasztaltabb kollégájához fordul tanácsért.
