Saci elnevette magát:
– Nézd, azt nem állítom, hogy napok óta terveztem ezt a jelenetet, és konspiráltam az összes szereplővel a zenészektől kezdve Brassai tanító úrig, hogy mindenki jó időben legyen jó helyen, de egyet mondhatok: amikor Áron fölkért táncolni, azt kívántam, bárcsak mihamarabb egy lassú szám következne. Amikor a zenészek lassút kezdtek játszani, azt kívántam, bárcsak Áron ne kísérne vissza a helyemre. Amikor pedig Áron nem kísért vissza a helyemre, hanem folytattuk a táncot, azt kívántam, bárcsak megjelennél most, és tanúja lehetnél a jelenetnek. Nos, azt hiszem, ma este a szerencse lánya voltam, mert mindhárom kívánságom teljesült.
– Irigyellek – jegyezte meg Dóri kissé epésen –, de elmondanád végre, mi volt a célod ezzel az egésszel? Miféle „ugrassuk ki a nyulat a bokorból” című tervről beszéltél az imént?
– Nézd, ahogy én megfigyeltem, te az első perctől fogva helytelenül állsz hozzá ehhez a témához. Hogy ne mondjam: görcsölve és állandóan a látszattal törődve. Közben pedig saját magadat is félre akarod vezetni annak kapcsán, hogy akkor most hogyan is viszonyulsz te Áronhoz: szimpatikus avagy nem? Örülsz, amikor egymás mellé osztanak be titeket, avagy nem? Valóban bosszant, ha a mi asztalunkhoz telepszik le az étkezőben, vagy csak úgy teszel? És még sorolhatnám… Szóval, azt akartam elérni, hogy ülj le egy csendes sarokba, beszélgess el magaddal őszintén, vess számot ezzel-azzal, utána pedig cselekedj aszerint, és ne foglalkozz senki más véleményével.
Dóri egyre jobban ingatta a fejét, a monológ végén pedig nagyot sóhajtva így szólt:
– Azt gondolom, minket azért szerződtettek, hogy a gyerekekkel foglalkozzunk, nem pedig…
– Jaj, hagyd már ezt a mellébeszélést! – vágott közbe Saci. – Itt most nem erről van szó. Te is és Áron is az első naptól kezdve közmegelégedésre tevékenykedtek, épp ma hallottam a táborvezetőtől, mennyire el van ragadtatva a hozzáállásotoktól. Ne tegyél tehát úgy, mintha éppen fegyelmi eljárás előtt állnátok, amiért a rajzfoglalkozás megtartása helyett az erdőben andalogtatok Áronnal.
– Na, már csak az hiányozna! Így is túl sokat pusmognak rólunk a többiek.
– Nem az a baj, kedves barátném. Sokkal inkább az, hogy te foglalkozol a kelleténél jóval többet mások véleményével. Idefigyelj! Mindketten fiatalok, függetlenek vagytok. Ugyan, kinek mi köze hozzá, hogy a szabad időtökben barátkoztok-e egymással, avagy sem. És ha netán vonzódtok egymáshoz, hát ahhoz sincs senkinek a világon semmi köze. Ám ha valaki erről akar pusmogni, hát csak tegye. Amíg rendesen ellátjátok a rátok bízott feladatokat, addig szó nem érheti a ház elejét. A pletykálkodókról meg egyszerűen tudomást sem kell venni.
– Utálom, ha pletykálnak rólam – vonta össze a szemöldökét Dóri, mire a barátnője elnéző mosollyal pillantott rá:
– Hej, milyen egy naiva vagy te, Almási! A pletykás emberek nemcsak akkor pletykálnak, ha ilyesmire valaki okot ad nekik, hanem egyfolytában, merthogy erre éreznek késztetést. Tehát a fejed tetejére is állhatsz most már, akkor is beszédtéma leszel egyeseknél, Áronnal egyetemben, a ma esti produkciód után meg pláne. De csak nem akarod emiatt elrontani ezt a néhány hetedet, te ütődött? – kopogtatta meg a halántékát Saci. – Én azt tanácsolom: emeld fel a fejed büszkén, ne a pletykálkodókkal törődj, hanem a kis lurkókkal, ne kerüld Áront, hacsak nincs rá különösebb, belső indíttatásból fakadó okod, és ha netán közben rád talál a szerelem, hát üsse kő…
Dóri válasz nélkül hagyta eme utolsó mondatokat. Esőkabátot húzott, aztán kinézett az ajtón:
– Mintha kicsit visszább vett volna a vihar. Gyere, járjunk körbe, hátha valamelyik bungalóban síró gyerekre bukkanunk, aki fél, és nem tud elaludni.
