– Hát maga mit keres itt ilyen korán? – kérdezte Dóri, miközben megpróbálta elnyomni az ásítozást.
– Természetesen magához jöttem – felelte Áron. – Igaz, hogy korán van, de ma is erős napsütés várható, így hát azt gondoltam, idejében meglepem magát ezzel a csekélységgel – nyújtotta át a szalmakalapot, amit Dóri egyelőre gyanakodva méregetett.
– A fazonját tekintve ez egy női darab – osztotta meg kollégájával a megfigyelését. – Tehát kijelenthetjük, hogy nem a saját szalmakalapját bocsátotta a rendelkezésemre. Azt sem feltételezem, hogy az éjszaka során sajátkezűleg fonta volna ezt a csinos kis holmit. És mivel ez itt a szűkebb pátriám, azt is biztosan tudom, hogy a gúti erdőben nem üzemel éjjel-nappal nyitva tartó kalapszalon…
Áron közbevágott:
– Úgy látom, magában valahol mélyen egy rendőrnyomozó lakik – szólt mosolyogva, aztán elismerően csettintett: – Ilyen kristálytiszta logika, ilyen penge észjárás ezen a korai órán! Fogadja őszinte elismerésemet.
Dórinál is felváltotta a fürkésző tekintetet egy mosolygós grimasz:
– Na hallja, nem nagy dolog, az ember agya ébredés után a legfrissebb… No de a végső konklúzió felett ne sikkadjunk el. Úgy gondolom, az előbbi okfejtésem végén teljesen jogos a kíváncsiságom: Mondja csak, honnan szerezte ezt a szalmakalapot?
– Tudja, a tábortűznél szóba került többek között az időjárás is, aztán pedig többen érdeklődtek a maga holléte felől, így hát elmeséltem, hogy rosszul érzi magát, sőt, még az is meglehet, hogy enyhe napszúrást kapott. Azt is hozzátettem, mennyire sajnálkozott afelett, hogy otthon felejtette a szalmakalapját. Ekkor megszólalt Újlaki kollegina, és közölte, hogy neki két szalmakalapja is van, az egyikről szívesen lemond a maga kedvéért a táborozás idejére. Természetesen kapva kaptam az alkalmon. Nos, valahogy így történt.
Dórit meglehetősen elgondolkodtatták a hallottak, de a további okfejtést már csak magában végezte el, esze ágában sem volt hangosan töprengeni.
Szóval Áron ennyire a szívén viseli az ő egészségi állapotát? Ez kedves és szívet melengető érzés. A csúfolódó és incselkedő „belépő” után nem is hitte volna róla az ember lánya, hogy ilyen figyelmes és együttérző is tud lenni.
No de hogy már mindenki tőle érdeklődik, ha Almási Dóra holléte kerül szóba, az bizony szerfölött elgondolkodtató, és mi tagadás, kissé feszélyező és idegesítő körülmény. Ugyan miért könyvelte el őket néhány röpke nap után mindenki egy párnak? Meg vannak húzatva a tisztelt kollégák? Miért nem kérdezik például Sacit? Kézenfekvő lenne, nem igaz? Elvégre vele lakik egyazon bungalóban, nem Brassai tanító úrral.
Dórinak, fiatal kora ellenére, már volt annyi ismerete az emberekről és a nagybetűs életről, hogy jól körülhatárolható véleménye legyen a kialakult helyzetről: most, hogy voltaképpen semmi közük egymáshoz Áronnal, mindenki azon drukkol, sőt, mesterkedik, hogy összeboronálja őket. De ha netán ez sikerülne nekik, onnantól megjelenne az irigység, a pletykák, az intrikák, és talán még inkább vigyáznia kellene minden egyes mondatára, mozdulatára, sőt, egy-egy pillantására is, ha Brassai tanító úr környezetében tartózkodik, nehogy táptalajt adjon a pusmogásnak.
Komoly dilemma előtt állt a ma esti tábortüzet illetően, és meglehetősen bosszúsan gondolt arra: ide ő végül is azért jött el, hogy jól érezze magát, végre egy kicsit gyerekek közelében tevékenykedhessen, tanítónak érezhesse magát, nem pedig azért, hogy patikamérlegen méricskélje minden szavát vagy gesztusát, nehogy félreértésekre adjon okot. De végül úgy döntött: nem fog begubózni, elvégre sem titkolni-, sem szégyellnivalója nincs senki előtt. Elindult hát a tábor közepén lobogó tűz irányába, a következő pillanatban azonban a földbe gyökerezett a lába. Halk zeneszó kíséretében Áront és Sacit látta szorosan összefonódva lassút táncolni…
Nyomban sarkon fordult, és visszament a bungalóba. Most azonban nem dobta el magát az ágyán, hanem fel-alá járkált, s közben csak úgy zakatoltak a gondolatok az agyában.
„No, ha eddig is volt okom tépelődni, akkor mit szóljak ezek után? Gyártottam még egy tépelődni valót magamnak, mintha semmi másért nem is jelentkeztem volna ebbe a táborba, mint hogy esténként legyen min töprenkednem, és olyan dolgokon rágódjak, amikről pedig leginkább hallani sem akarok…
Jóságos ég! Hogy a csudába viselkedhettem ilyen ostobán? Miért kellett hanyatt-homlok elrohannom? Szép nyugodtan oda kellett volna sétálnom a tábortűzhöz, és letelepedni a többiek közé, mintha mi sem történt volna. Ennél egyértelműbben nem is jelezhettem volna, mennyire meghökkentett a látvány… Hát meg vagyok én húzatva?…
Vajon észrevették egyáltalán a többiek, hogy feléjük közelítek?… Végül is elég sötét volt, és… Jaj, mit áltatom itt magam? Ha én láttam a többieket, akkor nyilván ők is láttak engem, alapvető fizikai törvényszerűség!… Azaz mégsem, elvégre ők a tűz körül helyezkedtek el, a tűz pedig, ugyebár, fényt bocsát ki, ez az egyik legjellemzőbb tulajdonsága… Ó, bárcsak ne vettek volna észre! Micsoda blama!”
Legszívesebben a falba verte volna a fejét, ha nem lett volna tisztában vele, hogy ennek a műveletnek vannak bizonyos kellemetlen egészségügyi tünetei. Aztán azon tépelődött, vajon nem az lenne-e a legokosabb megoldás, ha szépen visszasétálna a többiek közé, mintha csak azért fordult volna vissza az imént, mert eszébe jutott, hogy valamit a bungalóban felejtett.
De már nem volt szükség rá, hogy meghozza az ezzel kapcsolatos döntést. Hirtelen vihar támadt, és olyan felhőszakadás lepte meg a tábort, amilyet leginkább katasztrófafilmeken lehet látni. Egy perc sem telt bele, Saci esett be az ajtón a legnagyobb égzengés közepette, bőrig ázva, mint egy kismacska, és mindjárt az első mondataival akaratlanul is megválaszolta Dóri dilemmáját:
– Na, te is a legjobbkor fordultál vissza, Almási! Tán csak nem érezted meg a vihart? Ha igen, akkor pályát tévesztettél, és meteorológusnak kellett volna menned.
„Szóval lebuktam” – gondolta Dóri, s most leginkább dühöt érzett.
– Igen, képzeld, visszafordultam – csattant fel –, mert nem volt kedvemre való a látvány, ami elém tárult!
Saci egy pillanatra abbahagyta a haja törölgetését, és őszinte érdeklődéssel fordult barátnője felé:
– Csak nem arra célzol, hogy táncolni mertem a lovagoddal?
– Ne nevezd a lovagomnak, már kértelek.
– Ha nem a lovagod, akkor meg mit zavar, hogy velem táncolt?
– Azt te táncnak nevezed? Kis híja volt, hogy egymásba nem olvadtatok.
– Tudod, Almásikám – mosolyodott el halványan Saci –, ha két ember úgynevezett lassút táncol, akkor óhatatlanul egymáshoz kell érniük. A nő átkarolja a férfi vállát, a férfi pedig a nő derekát. Én nem találok ebben semmi kivetnivalót. Annak persze örülök, hogy ennyire vigyázol az erkölcseimre, de meggyőződésem, hogy semmi rosszat nem tettem. Viszont te igazán magadba nézhetnél, és feltehetnéd magadnak azt a kérdést, hogy ha saját bevallásod szerint ennyire hidegen hagy Brassai tanító úr személye, akkor vajon miért is rontottál nekem úgy, mint egy fúria, csak azért, mert táncolni merészeltem vele? – tette hozzá kacsintva, és pajkosan megveregette barátnője arcát.
Dóri elcsöndesedett, leült az ágyára, és ahogy pontról pontra végiggondolta a történteket, illetve Saci szavait, be kellett látnia, hogy barátnőjének bizony mindenben igaza van. Nagyot sóhajtott, aztán elnézést kért Sacitól, aki ezek után meglepő kijelentést tett:
– Sejtettem, hogy be fog jönni a ravasz tervem, és végre kiugrathatom a nyulat a bokorból.
Dóri csodálkozva kapta fel a fejét:
– Hát ezt meg hogy érted? Csak nem akartál szánt szándékkal féltékennyé tenni? – kérdezte a barátnőjétől nekihevülten.
