– No, mi a baj? – kérdezte megenyhülve Dóri. – Csak nem történt valami a húgával? Talán éppen megbetegedett, amikor magának ide kellett utaznia?
– Nem erről van szó – felelte csöndesen Áron, és egy pillanatra hátat fordított a lánynak, mert szégyellte volna előtte a szemét törölgetni.
Dóri tapintatosan visszatért a rajzlapok kiszögezéséhez, azután viszont, amikor Áron újra megszólalt, figyelmesen végighallgatta a történetét:
– Tudja, ilyenkor nyáron, táborozás alkalmával mindig eszembe jut egy hajdani emlék. Sok-sok évvel ezelőtt történt. Én még zsenge kamaszfiúcska voltam, a húgom, Annuska pedig alig tízéves lehetett. Táborozni voltunk egy horgásztó partján az iskolával. A húgom nem sokkal azelőtt fejezett be egy úszótanfolyamot, már ha azt annak lehet nevezni. Egy nyugdíjas edző foglalkozott velük pár órácskát, ami legfeljebb az alapok elsajátításához volt elegendő. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy mindvégig egy hatvancentis gyermekmedencében gyakoroltak. Ennek ellenére a húgom szentül meg volt győződve róla, hogy ő már tud úszni. Majdnem baj is lett belőle, ugyanis nagy bátran, jobban mondva: vakmerően bemerészkedett a mély vízbe. Szerencsére csak néhány másodpercig kapkodott levegő után, mert ott voltam nem messze tőle, és a partra húztam. Akkor történt… Akkor történt az, amit máig sem tudtam megbocsátani magamnak. Megütöttem a testvéremet.
– A fenekére csapott…? – faggatózott óvatosan Dóri. – Netán… pofonvágta?
– Nincs mit szépíteni rajta… ökölbe szorított kézzel ütöttem meg a fejét – sóhajtott nagyot Áron. – Azt hiszem, én ezerszer jobban meg voltam rémülve, mint ő, és azt akartam, vésse végre az eszébe, hogy nem tud úszni. Hirtelen elfogott a rettegés, hogy mi lesz vele, ha én nem vagyok mellette, hogy kimentsem. Azt akartam, hogy örökre emlékezzen erre az esetre… Közben ő már rég elfelejtette, én vagyok az, aki a mai napig is hordozom a lelkemben annak a délutánnak az emlékét.
– Ha már a húga is megbocsátott, akkor igazán kár a mai napig ostoroznia magát – mondta Dóri, és közben Áron vállára tette a kezét. – Lehetséges, hogy ha áttételesen is, de valamikor később éppenséggel a húga életét mentette meg az a bizonyos ütés. Én a maga helyében megpróbálnék soha többé nem gondolni rá.
– Hej, nem olyan könnyű dolog az – hajtotta le a fejét a fiatalember. – Tudja, nálunk sosem volt ilyesmi szokásban. Akkor sem ütöttek meg minket a szüleink, ha a legcudarabbul viselkedtünk – magyarázta, majd fölnézett, és megkérdezte: – Maga ütötte már meg valamelyik testvérét?
– Nem – csóválta meg a fejét Dóri. – A mi családunkban sem volt divatban ilyesmi. Bár úgy emlékszem, egyszer apám nagyon közel állt hozzá, hogy meglegyintsen. Legalábbis én akkor úgy éreztem.
– El sem tudom képzelni, mit követhetett el, hogy ennyire felidegesítette az édesapját – incselkedett Áron, próbálva kizökkenni a szomorkás hangulatból.
– Tudja, ez valamikor a kamaszkorom hajnalán történt – mesélte az Almási lány. – Mit szépítsük, buggyant bakfis voltam akkortájt. Példának okáért egy olyan rocksztárért rajongtam, aki iránt nagyon nem lett volna szabad. Ne firtassuk most, hogy miért… Végül is a bátyám szerelte le apám haragját, végtelenül okos, ravasz és diplomatikus módon. Egyszerűen a hóna alá csapott, és elvitt a szóban forgó énekes dedikálására. Szerencsére igen sokan voltak a rendezvényen, és amint álltam a sorban, szép fokozatosan kinyílt a szemem. Elég volt hallanom, miről beszélgetnek a hozzám hasonló fruskák előttem meg mögöttem, és egyszer csak elhűlve kérdeztem magamtól: Te jóságos ég! Kikkel tartozom én egy táborba? Én is ilyen sajnálatraméltó kis ütődött vagyok? Biztos, hogy ez kell nekem?… Egyszer csak fogtam magam, kiálltam a sorból, és elindultam hazafelé, a bajsza alatt somolygó bátyám kíséretében. A híres-nevezetes rocksztár lemezét pedig, amit eredetileg dedikáltatni vittem magammal, úgy bevágtam az első utamba kerülő hulladékgyűjtőbe, hogy csak úgy füstölt.
– Egyre szimpatikusabb nekem a maga családja – jegyezte meg mosolyogva Áron, aztán hirtelen témát váltott: – Ugye, ott lesz a ma esti tábortűznél?
– Nocsak! Ma este is tábortűz lesz? – kérdezte meglepődve Dóri.
– Az bizony! – bólintott Áron. – Elvégre táborozunk, nem igaz? Gyönyörű, csillagfényes este ígérkezik, Komlósi tanár úr megígérte, hogy ma végre behangolja a gitárját, és mintha egy tangóharmonikát is láttam volna valakinél. Egyszóval, azt hiszem, remek hangulat vár ránk a tábor közepén. Magának is ott a helye, Dórika.
– Nem is tudom… – simított végig a haján az Almási lány –, meglehetősen kifárasztott ez a mai délután, meg aztán, úgy érzem, kicsit sokat voltam a napon, és sajnos otthon felejtettem a szalmakalapomat. Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább alaposan kialszom magam.
A fiatalember kissé elkedvetlenedett, de megpróbált úrrá lenni az érzelmein.
– Hát jó, ahogy gondolja – nyugtázta az elhangzottakat, aztán jó pihenést kívánt, és magára hagyta a kolléganőjét.
Dóri visszavonult a bungalóba, amit egyelőre üresen talált, de most az egyszer nem is bánta, hogy Saci barátnője nincs jelen. Szeretett volna kicsit egyedül maradni a gondolataival. Hanyatt dőlt az ágyára, karjait összefűzte a feje alatt, tekintetét a plafonra függesztette, aztán megpróbált rájönni, mi a csuda történik vele. Mi ez az egyre gyakoribb elgyengülés, ha Brassai tanító úr társaságában tartózkodik? És főleg: mi ez az áramütésszerű valami már megint? Merthogy amikor vigasztalólag a kollégája vállára tette a kezét, újból az az elektromos kisüléshez hasonlatos érzés bizsergette meg, mint az első estén, szalonnasütés közben.
Hosszas töprengés után arra jutott, hogy mindez nem lehet egyéb, mint a kollegiális együttérzés és az anyai ösztönök furcsa egyvelege, amit semmi más nem váltott ki, mint Áron elbeszélése arról a fájó gyerekkori emlékről. Így bizony. Ennyi, és nem több. Egyszerűen szolidárisan viselkedett egy elanyátlanodott fiatalemberrel. De hát nincs abban semmi, sőt! Akkor kellene igazán magába néznie, ha nem indította volna meg Áron története. Nem, nem, ebben az egészben semmiféle szerepe nincs annak, hogy éppen Áronról volt szó. Ha a pocakos fizikatanár, vagy éppen a bozontos szakállú, nyugdíj előtt álló tornatanár kolléga mesélte volna el ezt a szívbemarkoló esetet, ő ugyanúgy reagált volna. Ez tiszta sor.
Idáig jutott az elmélkedésben, amikor Saci viharzott be a helyiségbe, és egy vakkantásszerű köszönés után vadul turkálni kezdett a ruhái között.
– Találnom kéne valami göncöt, ami kellőképpen kényelmes egy tábortűzhöz, de azért táncolni is lehet benne, ha úgy adódik – magyarázta. – Remek kis muri készülődik odakinn, lassan egy komplett zenekar áll össze, az énektanárnő buzgólkodása nyomán. – Aztán hátrapillantott:
– Na mi az, Almási? Te nem készülődsz?
– Azt hiszem, a mai estét kihagyom – felelte Dóri, és a barátnőjének is elrebegte a magyarázatot az otthon felejtett szalmakalapról, a fáradtságról és a fejfájásról.
– Kár – húzta el a száját Saci. – Pedig, ahogy elnéztem, a lovagod is nagyon készül.
– Miféle lovagom? – csattant fel Dóri.
– Na vajon?… – nevette el magát Saci, aztán incselkedve megkérdezte: – Mondd csak, még mindig magázódtok?
– Természetesen – felelte Dóri. – Jómagam, mint nő, nem kínáltam fel a tegeződést, és Brassai tanító úr láthatóan tisztában van az alapvető udvariassági formulákkal, így hát meg sem próbálkozik a bizalmaskodóbb hangvétellel – ecsetelte a tényállást, de közben nem bírta kiverni a fejéből azt a momentumot, amikor Áron Dórikának szólította, és be kellett vallania magának, hogy ez különös, jóleső érzéssel töltötte el.
Észre sem vette, amikor Saci elhagyta a helyiséget, de csöppet sem bánkódott azon, hogy újra egyedül maradt. Átadta magát a merengésnek, és kisvártatva álomba is szenderült.
Amikor másnap reggel kilépett a bungaló ajtaján, kis híján fellökte Áront, aki ott álldogált a küszöbön, egy helyre kis szalmakalapot szorongatva a kezében.
