A szalonnasütés után Dóri és Saci visszavonultak a bungalójukba. Miután lefeküdtek, Saci egyszer csak így szólt a sötétben:
– Helyes fiú ez az Áron.
– Valóban úgy tartod? – kérdezett vissza Dóri, és hallhatóan igencsak bosszantotta barátnője témafelvetése.
– De úgy ám! Te talán nem?
– Nekem kifejezetten ellenszenves.
– Jaj, menj már, Almási! Nem tegnap óta ismerlek. Engem akarsz átverni? Valld be, igenis tetszik neked ez a bajuszos legény.
– Már te is kezded az incselkedést? Mi a csuda van ebben a táborban, hogy mindenkinek elmegy az esze? Tán a kútban van valami varázsital?
– Azt nem hinném, elvégre te is ittál belőle. Bár lehet, hogy nálad később hat – mondta nevetve Saci.
– Na jó, téma lezárva. Engem nem érdekel ez az Áron, és punktum – jelentette ki Dóri ellentmondást nem tűrően, aztán a fal felé fordult, és a fejére húzta a takarót.
Másnap benépesült a tábor, megérkeztek a gyerekek. Délre mindannyian elfoglalták a helyüket, aztán bevonultak az étkezdébe. Természetesen a tanári kar is ekkor fogyasztotta el az ebédjét.
Kétféle menü közül lehetett választani, az egyik spenót volt tükörtojással, a másik répafőzelék.
– Ez aztán a szerencsés párosítás, mindjárt az első napon! – dohogott sorban állás közben Saci. – A gyerekek az egyiket jobban utálják, mint a másikat.
Dóri a répafőzelék mellett döntött, s e percben egy már jól ismert hang szólalt meg a háta mögött:
– Nem akarna jó példával elől járni a gyerekek számára? Miért nem a spenótot választja?
Az Almási lány bosszankodva fordult hátra:
– Már megint maga az, Áron? Elhatározta, hogy nem a gyerkőcöket fogja itt megnevelni, hanem elsősorban engem?
A bajuszos fiatalember elmosolyodott:
– Úgy véli, hogy maga még nevelhető?
– Ez ügyben a szüleimmel kellene konzultálnia. Akarja, hogy megadjam az otthoni telefonszámunkat? – tette fel a kérdést Dóri, de nem várt rá választ, inkább visszatért a menü témaköréhez: – Aztán mi baja a répafőzelékkel, mondja? Az talán nem épp olyan egészséges, mint a spenót?
– Én mindenesetre a spenótot választom – jelentette ki somolyogva Áron.
– Hát csak tegye, szív joga. A spenót úgyis jobban megy az arcszínéhez – mondta incselkedve Dóri. – Mellesleg furcsa logika mentén jár a maga agya! Ha minden gyerek a spenótot választaná, akkor mi lenne ezzel a tengernyi répafőzelékkel?
Az Almási lány ebéd után bosszankodva konstatálta, hogy délután épp Brassai Áron tanár úrral kell közösen rajzfoglalkozást tartania a gyerekeknek. Mindenféle összeesküvés-elméletek megfordultak a fejében, s így morgolódott magában: „Azt hittem, ez itt egy gyermektábor, nem pedig társkereső szolgálat magányos tanítók számára.”
Amíg kiosztotta a rajzlapokat és a színes ceruzákat a gyerekek körében, Brassai tanár úr meghatározta a témát a kis nebulók számára, ami nem volt más, mint egy jól ismert Szent László-legenda:
– A Tordai-hasadék egyik eredetlegendája szerint Szent Lászlót üldözte az ellenség, amely a legendákban különböző népek: tatárok, kunok, törökök alakjában ölt testet – magyarázta a bajuszos fiatalember. – Amikor úgy látszott, hogy az ellenség már-már eléri a menekülő királyt, László Istenhez fohászkodott. Ennek nyomán a szikla meghasadt, létrehozva a Tordai-hasadékot, amelyen át az ellenség már nem tudta tovább üldözni. Maga László azonban sikeresen átugratott a lovával az éppen keletkező szakadékon, mégpedig úgy, hogy a lova patájával éppen a sziklapárkány szélére lépett. A ló patkójának nyoma ma is kivehető az úgynevezett Patkóskő peremén. A patkónyom átmérője azonban gigászi méretű.
Dóri kénytelen-kelletlen elismerte magában, hogy Áron kifejezetten érdekesen magyaráz, s a hangja is kellemesebben csengőnek tűnt most, mint amikor a szalonnasütés rejtelmeire próbálta kioktatni.
Egy másik, szintén a Tordai hasadékhoz fűződő eredetlegenda az ellenség közé szórt aranypénzek kővé változtatását meséli el – folytatta Brassai tanító úr. – Eszerint László király az üldözés drámai pillanatában a tarsolyából aranypénzt szórt üldözői elé. A kapzsi ellenség az aranyat meglátva felhagyott a hajszával, leszállt a lováról, hogy a pénzt felszedhesse, és csak utána folytatta az üldözést. Ekkor Szent László fohászára az ellenség tarsolyában lévő arany mind kővé változott, melynek súlya miatt a lovasok már nem tudtak László nyomában maradni. Ugyanennek a legendának olyan változata is van, mely szerint az arany kővé változása után következett be a csodálatos sziklarepesztés. A Szent László mögött keletkezett sziklahasadékon az üldöző ellenség a kővé vált arany súlya miatt nem volt képes átugratni, így aztán mindnyájan a szakadékba zuhantak.
Az elbeszélés végeztével a gyerekek hozzáfogtak a rajzoláshoz, sőt, olyan is akadt köztük, aki már a tanító első mondatai után ceruzát ragadott, mert mindjárt az első legenda megihlette. Dóri és Áron a nebulók közt sétálva rajzolási tanácsokat osztogattak, sűrűn alkalmazva a dicséret és a borzas kobakok megsimogatásának nemes eszközeit.
A foglalkozás végeztével a két tanító a kollégákra bízta a gyerekeket, aztán az összegyűjtött rajzokkal a hónuk alatt elindultak a tábor központi épülete felé, hogy feldíszítsék a faliújságot az apróságok alkotásaival. Ezen tevékenység közben Dóri csakhamar érdekes megállapítást tett:
– Azt hiszem, a maga leírása nagy hatással volt a gyerekekre. Figyelje csak meg, a többségük mennyivel daliásabb termetűnek ábrázolja Szent László királyt, mint az ellenséges lovasság tagjait!
– Tudja, hogy ezek voltak az első kedves szavai hozzám? – mosolyodott el Áron, de egy pillanatra sem hagyott fel a rajzszögeléssel.
– Eszem ágában sem volt kedvesnek lenni magához, én pusztán szakmai jellegű ténymegállapítást közöltem – tiltakozott Dóri. – Különben pedig, ha úgy érzi, nem vagyok túláradó modorú, hát magának köszönje. Nyilván ismeri a mondást: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Megküzdött érte, hogy pokróc legyek magával, hát most örüljön a sikerének – tette hozzá, de a szavai korántsem barátságtalanul, mint inkább az incselkedés hangján csengtek.
Néhány percig csöndben folyt tovább a rajzok szemléje, aztán megint csak Dóri szólalt meg, ezúttal kifejezetten álmélkodva:
– Nahát! Ez a rajz szakasztott olyan, mintha a kishúgom rajzolta volna! Komolyan mondom, ha nem itt lennénk, és valaki váratlanul az orrom elé tolná ezt a rajzlapot, meg is esküdnék rá, hogy Zsófikám alkotása szerepel rajta.
– Nem is tudtam, hogy testvére is van – jegyezte meg Áron.
– De még mennyire, hogy van! Négy is! – mondta büszkén Dóri. – Egész pontosan egy bátyám, két öcsém és egy húgom van, utóbbi jutott eszembe éppen.
– Olyan korú, mint a mi nebulóink? – érdeklődött Áron.
– Jaj, dehogyis! A mi Zsófink az ősszel már gimnáziumba megy.
– Akkor viszont nem értem, hogyan juthatott eszébe erről a rajzról épp a kishúga.
– Tudja, én minden rajzot megőriztem, amiket a kisebb testvéreim különböző ünnepek alkalmával készítettek nekem – magyarázta az Almási lány. – Néha előveszem, megnézegetem ezeket a kedves emlékeket, így hát pontosan emlékszem rá, hogyan rajzolt kisiskolás korában Hugi, Öcsi vagy éppenséggel Gergő.
– Ez nagyon rokonszenves dolog – ismerte el Áron. – Irigylem is kicsit érte, mert nekem csak egy testvérem van, pedig mindig szerettem volna nagycsaládban élni. De hát, sajnos nem adatott meg.
– Idősebb vagy fiatalabb magánál? – kérdezte Dóri.
– Anna, a húgom három évvel fiatalabb nálam – felelte az erdélyi fiatalember, és közben mintha fátyolossá vált volna a tekintete…
