Néhány perc múlva benyitott egy nővér, és csöndesen így szólt:
– Ha szeretnének elbúcsúzni a hozzátartozójuktól, akkor ezt most megtehetik.
Julika rögtön fölemelkedett a székről, és a nővérke után indult. Legidősebb fiára támaszkodva lépkedett, mögöttük pedig a gyerekek haladtak, egymás kezét fogva, lehajtott fejjel.
Nemsokára egy zöld csempével borított helyiségben találták magukat. A nővér megállt az egyik ágy mellett, és elhúzta a függönyt, aztán az ajtó felé indult, hogy magukra hagyja a családtagokat a halottjukkal. De mielőtt kilépett volna a küszöbön, váratlan dolgok történtek.
Julika hirtelen elájult és összecsuklott, Ákos alig bírta megtartani, hogy ne zuhanjon hanyatt a padlóra. Gergő sietett a segítségére, és közben vizet kérve szólt a nővér után. Dóri és az ikrek pedig tágra nyílt szemmel, döbbenten meredtek az ágyra, amelyikben a halott feküdt. Az ötvenöt év körüli szakállas férfi nem volt azonos Almási Károllyal…
Pár perccel később egész csapatnyi orvos és nővér sürgölődött a helyiségben. Néhányuk Julika magához térítésével volt elfoglalva, a többiek pedig a feléjük záporozó kérdésekre próbáltak választ keresni, egyelőre sikertelenül.
– Ő nem a mi édesapánk! – jelentette ki vádló hangon Gergő.
– Megmondanák végre, hol a mi apukánk, és mi van vele? – harsogta Dóri, és a hangszínének leírásához nem lenne elégséges a „szemrehányó” kifejezés.
– Egyáltalán mi folyik ebben a kórházban? – csatlakozott a testvéreihez Ákos, alig bírván türtőztetni az indulatait.
Az osztályvezető főorvos, egy meglehetősen elcsigázott és meggyötört küllemű, szemüveges férfi remegő hangon kért bocsánatot a családtagoktól, s jól látszott rajta, hogy ha most egyedül tartózkodna a helyiségben az alárendeltjeivel, akkor azok nem tennék zsebre, amit nekik szán. A belső számonkérésnek azonban még nem jött el az ideje, most a legfontosabb kérdés tisztázásán volt a sor.
– Nagyon kérem önöket, fáradjanak vissza a váróhelyiségbe – esedezett a főorvos. – Egy perc múlva magam is ott leszek, és tájékoztatom önöket a családtagjuk állapotáról.
Mindannyiuk számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire újra nyílt az ajtó, és ígéretéhez híven megjelent benne a főorvos. Még be sem csukta maga után az ajtót, máris jelentette:
– Jó hírem van az önök számára. Almási Károly újraélesztése sikerült, túl van az életveszélyen, sikerült stabilizálni az állapotát.
Az Almási család tagjai szinte rohanvást igyekeztek az intenzív osztály felé, de mielőtt beléptek volna, megtorpantak. Julika volt az, aki hirtelen megállította a gyerekeit, és így szólt hozzájuk:
– Egyetlen szóval se áruljátok el apátoknak, mit éltünk át az elmúlt percekben. Más sem hiányozna, mint hogy őt is felizgassuk ezzel.
A gyerekek egyetértően bólogattak, aztán szép sorban bementek az édesanyjuk után a kórterembe, ahol végre megláthatták az édesapjukat.
– Ne haragudjatok, hogy így rátok ijesztettem – mentegetőzött Károly elhaló hangon, s közben furcsa félmosoly ült ki az arcára. Sápadt volt és megviselt, de most, hogy végre a szerettei állták körül az ágyat, nem pedig orvosok és nővérek, egyszerre visszaköltözött a régi tűz a szemébe.
– Bolondságokat beszélsz, szívem – szorította meg a kezét a hitvese, s közben ugyanaz járt a fejében, mint a gyermekeinek: Jaj, ha tudnád, drága Károlyom, hogy nem is te ijesztettél ránk igazán, hanem az a hanyag orvos!
– Azt mondta a főorvos úr – folytatta a családfő –, hogy mostantól extra egészséges életmódot kell folytatnom, mint valami élsportolónak. Főleg a táplálkozásra kell nagyon odafigyelnem. Hiába mondtam, hogy az elmúlt években leszoktam a cigarettáról, a kávéról, sőt, még talán a stresszről is, hajthatatlan maradt a diéta tekintetében.
– Majd konzultálok vele, hogy a jövőben milyen ételeket ehetsz, és miket nem – biztatta Julika. – Hazafelé menet beugrunk egy könyvesboltba, és veszünk egy kifejezetten szívbetegek étrendjére szakosodott szakácskönyvet. Mire hazaengednek, néhány fogást már mesterfokon fogok űzni, megígérem.
Károlynak szerfölött jólestek a felesége szavai, de szokásához híven most is a családjára gondolt elsősorban, és feljajdult:
– Igazán nem kívánhatom, hogy miattam kétfelé főzz. És azt sem kívánhatom, hogy a gyerekek is diétás kosztra térjenek át miattam.
– Pedig már én is éppen javasolni akartam – sietett az édesanyja segítségére Dóri –, hogy talán áttérhetnénk közösen az egészségesebb táplálkozásra. Rajtam is legalább öt kiló felesleg van… Hiába csóválod a fejed, apa! Képzeld el, nem jön rám a tavalyi fürdőruhám! Márpedig én nem vagyok hajlandó újat venni. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, belefogyok a régibe.
– Ez dicséretes dolog, csak hát, ismerve az akaraterődet, addigra elmúlik a strandszezon – jegyezte meg incselkedve Gergő, mire kapott egy közepes erejű barackot a fejére a nővérétől. Hugi pedig tettetett bosszankodással így szólt:
– A csudába, pedig már kezdtem reménykedni, hogy végre kihízod nekem azt a klassz kis fürdőruhádat.
– Az lesz a legjobb megoldás, ha felváltva jártok a strandra – terjesztette nővérei elé a javaslatát Öcsi.
Almási Károly szeretetteljesen tekintett végig a családján, s magában úgy értékelte: azzal, hogy a szívének legkedvesebb emberek egy kis hazai hangulatot csempésztek be a kórterembe, többet segítettek neki, mint a legmodernebb gyógyszerek. Nem is sejtette, hogy Julika és a gyerekek micsoda irtózatos feszültséget, micsoda elviselhetetlen lelkiállapotot próbálnak leplezni a látszólag könnyed viselkedésükkel, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy néhány perccel ezelőtt az ő halálhíre okán zokogott az egész családja.
Amikor magára hagyták a családfőt, Ákos megjegyezte:
– Remélem, apa esetében is beigazolódik a mondás, miszerint akinek a halálhírét költik, annak hosszú élete lesz ezen a földön.
– Na, azért ezt a dolgot mégsem lehet ennyivel elintézni – dörmögte Gergő, aki a kórteremből kilépve ledobta a kínkeservesen magára erőltetett álarcot, és valami elképesztő harag tükröződött a vonásain. – Hol lehet itt panaszt tenni? – forgatta a fejét, mintha csak a reklamációs osztály ajtaját keresné.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte félénken Öcsi.
– Hogy érted ezt, Öcsi? – kérdezett vissza elképedve Gergő. – Csak nem gondolod, hogy annyiban hagyjuk, ami történt?
– No, csak lassan a testtel – csitította nagyobbik öccsét Ákos. – Indulatból cselekedni még sosem vezetett semmi jóra.
Ha lehet, ez a mondat még indulatosabbá tette Gergőt:
– Mi a csuda ütött belétek? – háborgott kipirult arccal. – Azt akarjátok mondani, hogy most szépen hazasétálunk, mintha mi sem történt volna? – nézett számonkérően a fivéreire.
