Egy ködös januári délutánon Hugi az édesanyjával cipőboltba igyekezett. Almásiék kisebbik lányának ugyanis tönkrement a csizmája, és mivel a tél még hosszúnak ígérkezett, halaszthatatlanná vált egy pár új lábbeli beszerzése.
– Nem is bánom, hogy így történt – gondolkodott hangosan Julika a bolt felé menet. – Most biztosan olcsóbban kapunk a lábadra valamit, mintha őszre halasztanánk a dolgot.
– Hát az meg hogy lehet? – kérdezte Hugi. – A várható áremelésekre gondolsz?
– Nem éppen – felelte az édesanyja. – Tudod, ilyenkor általában szezonvégi kiárusítást rendeznek a boltok. Amit nem tudtak eladni a karácsonyi forgalomban, azt most leértékelve próbálják minél hamarabb rásózni a vevőkre, pontosan azért, mert az emberek általában ősszel szerzik be a téli cipőt, csizmát, nem pedig január közepén.
A kislány egyelőre nem értette a dolgot:
– Na de miért nem rakják félre őszig a megmaradt készletet? Így biztosan alaposan ráfizetnek a nagy leszázalékolásra.
– Nem úgy van az, gyermekem. A szállítókat ki kell fizetni, a raktározás sincs ingyen, arról nem is beszélve, hogy jövő télen talán egész más lesz a divat, és akkor esetleg végképp a nyakukon maradhat az áru – magyarázta anya. – A leértékeléssel tehát mindenki jól jár.
Rövidesen megérkeztek a cipőboltba, amelynek kirakatában öles betűk hirdették a leárazási akciót. Ennek ellenére egyetlen vevő sem tartózkodott az üzletben, csupán két eladó árválkodott a pult mögött.
– Nemsokára bezárnak, nyilván azért kong a bolt az ürességtől – találgatott Hugi. – Na, így legalább nyugodtan válogathatok.
Ekkor újra kinyílt az üzlet ajtaja, és egy tíz-tizenkét éves forma kisfiú lépett be rajta. Kopott, szegényes, de tiszta ruhát viselt, s dacára a kinti sárnak, a cipője is frissen pucolt volt, bár egy suszter bizonyára azt is hozzátette volna, hogy bizony egy talpalás alaposan ráférne azokra a kissé félretaposott lábbelikre. A fiúcska lassan végigsétált a polcok előtt, s csillogó szemmel bámulta a szebbnél szebb cipőket.
– Hát te mi járatban vagy, öcsi? – szólt rá az egyik eladó barátságtalanul. – Tán elhagytad a szüleidet? Vagy talán ők téged?
– Cipőt venni jöttem – felelte önérzetesen az ifjonc. – Nagy fiú vagyok már, egyedül is el szoktak engedni anyukámék.
A két eladó ekkor összesúgott a pult mögött. A barátságtalan arcú fiatalabb hölgy azon a véleményen volt, hogy ezt a kis gengsztert haladéktalanul el kell távolítani a helyiségből, a kontyot viselő idősebbik viszont odament a kisfiúhoz, és kedvesen mosolyogva így szólt:
– Segíthetek a választásban? Mondd csak, milyen fazonú cipőt szeretnél? Magas szárút? Béleltet?
– Egyáltalán tudod, hogy hányas lábad van? – rikoltott ki a zord kedélyű fiatalasszony a pénztárgép mögül.
– Tudom hát! – vágta rá a kisfiú, s határozott mozdulattal leemelt egy divatos sportcipőt a polcról. – Ezt szeretném felpróbálni, ha szabad – mondta immár kicsit halkabban és félénkebben.
– Hát persze, hogy szabad – nyugtatta meg a kontyos néni, és előzékenyen egy cipőkanalat nyomott a kezébe.
A kisfiú felvette a cipőt, majd elsétált a tükörig, s kedvtelve nézegette magát a szemrevaló lábbeliben.
– Nagyon jól áll – jelentette ki az idősebbik eladó. – Látom, neked is tetszik. Nem lenne jobb mégis, ha egy bélelt fazont választanál? Az a sportcipő nem valami meleg viselet, szabadon hagyja az egész bokádat, könnyen megfázhatsz benne télvíz idején.
– Igaza lehet a néninek – bólintott egyetértően a gyerek. – Akkor hát felpróbálnék egy bakancsot is. Meg tetszik engedni?
Közben Hugi, aki kezdettől fogva gyanakodva szemlélte a jelenetet, odasúgta az édesanyjának:
– Te anya! Szerintem ennek a kissrácnak egyáltalán nincs is pénze…
A kontyos eladó leemelt egy pár bakancsot az egyik polcról, odavitte a kisfiúhoz, és segített neki felhúzni. Azaz csak segített volna, de egyelőre cipőkanál segítségével sem sikerült a művelet.
– No várj csak – fújtatott nagyot, miközben felemelkedett a guggolásból –, úgy látom, egy számmal nagyobbra lesz szükséged. Maradj itt, mindjárt hozom.
Azzal besietett a pult mögé, és elkezdett matatni a cipős dobozok között, kolléganője rosszalló pillantásaitól kísérve.
Mivel Julika és Hugi jóval közelebb ültek a pulthoz, mint a kisfiú, szórul-szóra fültanúi lehettek, miről vitatkozik a két eladó.
– Meddig akarod még szórakoztatni ezt a kissrácot? – kérdezte a fiatalabbik.
A kolléganője keze hirtelen megállt a cipős dobozok között.
– Hogy érted azt, hogy szórakoztatni?
– Hát csak úgy, ahogy mondom. A vak is látja, hogy egy fillér sincs a csibész kölöknél, te meg pattogsz itt neki, Manyikám, mintha valami trónörökös lenne. Végigmérted már egyáltalán? Nem tűnt fel, hogy a bolondját járatja veled?
A kontyos asszony először is a kolléganőjét mérte végig, aztán így szólt:
– Nem hinném, hogy különbséget kellene tennünk vevő és vevő között. Nekünk az a dolgunk, hogy kiszolgáljuk őket, úgyhogy…
– Jaj, Manyikám, ne tedd már itt a naivát! Pontosan tudod, hogy a kölyöknek üres a zsebe. Tessékeld ki szépen, úgyis nemsoká zárjuk a boltot.
– Nézd, Eszter! Valóban sejtem, hogy ennek a kis emberkének körülbelül mennyi pénz csöröghet a zsebében. És azt is tudom, hogy talán soha életében nem volt még a lábán semmiféle márkás cipő vagy drága bakancs. Lehet, hogy egyhamar nem is lesz. De láttam, hogyan csillogott a szeme, amikor két percre belebújhatott egy efféle finom darabba – mutatott az egyik edzőcipőre. – Nem fogom kizavarni, nem fogom megkérdezni, hogy mennyi pénz van nála, és semmi egyéb módon nem fogom megszégyeníteni. Te mondtad, hogy úgyis mindjárt zárunk. Akkor pedig, légy szíves, vegyél erőt magadon, és próbáld meg kibírni a látványt, hogy ez a jobb sorsra érdemes szegény kis ördögfióka legalább öt percre olyan gyereknek érezhesse magát, mint bármelyik pajtása.
Azzal a hóna alá csapott egy cipős dobozt, és visszaindult ifjú védencéhez.
A kisfiú felpróbálta a bakancsot, boldogan mosolyogva illegette magát benne kicsinykét, majd levette, és visszahúzta a saját, félretaposott lábbelijét. Aztán elkezdte tapogatni a kabátja zsebeit, és pironkodva megjegyezte:
– Sajnos otthon felejtettem a pénztárcámat, néni kérem. Lehetne róla szó, hogy félretegyék nekem ezt a bakancsot? Holnap beugranék érte.
A kontyos eladónő egyetlen szóval sem árulta el, hogy mennyi igazságtartalmat tulajdonít az elhangzottaknak. Mosolyogva bólintott, aztán kikísérte a kisfiút az ajtóig.
Otthon Julika és Hugi felváltva mesélték el a többieknek, mit tapasztaltak nemrég a cipőboltban.
– Érdekes ez a történet – szólalt meg végül a családfő. – Kicsit emlékeztet engem arra, ami egyszer Lázár Ervinnel, nagy meseírónkkal esett meg.
– Miért, mi történt vele? – érdeklődtek az ikrek.
– Nos, Lázár Ervin egy alkalommal betévedt egy cipőboltba. Nézelődött egy darabig, de nem vásárolt semmit. Amikor el akarta hagyni a helyiséget, hogy – hogy nem, az úgynevezett tolvajkapuban megszólalt a riasztó. A biztonsági őr nem ismerte fel a kissé kopottas ruhában betérő öregemberben a nemzet Kossuth-díjas íróját. Azt hitte, lúdtalpbetétet akart kilopni a cipőjében, úgyhogy mindenki szeme láttára lehúzatta vele. Szegény Lázár Ervin nem fedte fel a kilétét, engedelmesen tűrte a procedúrát, aztán szinte menekülésszerűen és megszégyenülten távozott a cipőboltból.
Sűrű csönd telepedett az Almási ház nappalijára, amit aztán Gergő epés megjegyzése tört meg:
– Nesze neked, Dömdödöm.
