Az ikrek hosszasan bámulták a tévét, de egyelőre a teljes tanácstalanság ült ki az arcukra. Hugi nem is bírta sokáig, kíváncsian rákérdezett:
– Minek kellene feltűnnie, apa?
– Gyermekeim, amint az imént megállapítottuk, jelenleg minimum néhány száz ember tárcsázza a műsor telefonszámát, és mindenáron be akarja mondani a jó megfejtést, a felkínált tízezer forintos nyereményért. Megmagyaráznátok nekem, miért nem látjuk ennek a legkisebb jelét sem a képernyőn? Ez a műsorvezető már hosszú percek óta úgy tesz, mintha az első betelefonálóra várna, és eközben olyan izgatottságot mímel, hogy az alakításáért akár Oscar-díjat is kaphatna. Hát nem elgondolkodtató?
Az ikrek tátott szájjal bámulták a tévékészüléket, és nagyon úgy festettek, mint akiknek kezd végre lehullni a hályog a szeméről.
– De hát mi ebben a pláne, apa? – kérdezték végül.
Almási Károly hátradőlt a fotelben, és belekezdett a magyarázatba:
– Nézzük a matematika oldaláról a dolgot. Mégpedig az üzleti matematika oldaláról. Az a társaság, amelyik ezt a rejtvényműsort készíti, bizonyára komoly számításokat végzett előzőleg, hogy milyen kiadásokkal és bevételekkel kell majd számolnia. A kiadási oldalon nyilván rengeteg tétel szerepel: a munkatársak fizetése, a stúdió bérleti díja, a nyeremények összege, a járulékos költségek, meg az ördög tudja, még mi minden. A bevételi oldalon pedig csupán a betelefonálóktól származó háromszáz forintos díjak sorakoznak. Azokból viszont jó sokat össze kell gyűjteni, hogy az egyenleg nullszaldós legyen, a nyereségről nem is beszélve. Márpedig ez a társaság nyilván nem abból a humanitárius célból jött létre, hogy ingyen szórakoztassa az embereket a rejtvényekkel, pláne nem azért, hogy nyeremény formájában szétosztogassa köztük a vagyonát. Ez kőkemény üzlet, amiben az elsődleges szempont a minél nagyobb nyereség elérése. Nos, ha az első betelefonálót mindjárt adásba engednék, és a jó megfejtésért rögtön oda is adnák neki a nyereményt, akkor ugyebár háromszáz forintos bevétel állna szemben egy tízezer forintos kiadással, és akkor az imént felsorolt egyéb költségeket még nem is említettem. Mindezek tükrében könnyen beláthatjuk tehát, hogy rengeteg betelefonáló háromszáz forintjára van szükség ahhoz, hogy azt a tízezer forintos nyereményt odaadhassák valakinek.
– Hát ez elképesztő! – fakadt ki Öcsi, és már korántsem büszkeség, mint inkább röstellkedés volt leolvasható az arcáról.
– Csak azt nem értem, hogy akkor mi történik azzal a sok betelefonálóval? – töprengett hangosan Hugi.
Időközben hazaért Ákos, és miután értesült a történtekről, ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Olyannyira, hogy az ikrek utolsó kérdését már ő válaszolta meg:
– Erről konkrét információval tudok nektek szolgálni, az egyik ismerősöm ugyanis a múltkor felhívott egy ilyen tévés nyereményjátékot. Azt közölte vele egy géphang, hogy rendkívül sajnálja, de kilencedikként telefonált, és csak minden tizedik játékost tudnak adásba kapcsolni. Ezek után pedig felszólította, hogy telefonáljon újra, hátha akkor nagyobb szerencséje lesz.
– És mit csinált az ismerősöd? Újra tárcsázott? – kérdezte Öcsi.
Ákos kissé elmosolyodva csóválta meg a fejét:
– Esze ágában sem volt. Úgy értékelte, az a háromszáz forint megfelelő tanulópénz volt ahhoz, hogy soha többé ne próbálkozzon ilyen szélhámosokkal.
Ekkor a családfő, aki folyamatosan a képernyőt figyelte, szólt a csemetéinek:
– Odanézzetek! Itt az új feladvány.
Az ikrek megint csak egy szempillantás alatt megfejtették a néhány betűs szókígyót, de aztán rálegyintettek a műsorvezetőre:
– Kár a gőzért, úgysem fogunk telefonálni.
– Ettől még megfigyelhetjük, hogyan zajlanak az események – mondta az édesapjuk. – Nem lesz minden tanulság nélkül való.
A műsorvezető szájbarágósan elkezdte magyarázni a rejtvény mibenlétét, majd tettetett türelmetlenséggel szólította fel a nézőket, hogy ragadjanak telefont, és hívják fel mihamarabb a műsort. A nyomaték kedvéért még egy visszaszámlálót is működésbe hozott, és persze megint csak elindult a háttérben egy jellegzetes, idegesítő zenei aláfestés, ami azt az érzetet keltette a hallgatóságban, hogy aki most nem telefonál, az később már hiába is próbálkozna.
– Tényleg nagyon átlátszó, ha jobban belegondol az ember – jelentette ki Öcsi.
– Egyenesen szánalmas – tette hozzá Hugi, de az édesapjuk leintette őket:
– No, azért ne legyen ilyen nagy mellényetek, gyermekeim. Egy fél órácskával ezelőtt még olyan lelkesen tárcsáztátok a műsor telefonszámát, hogy rossz volt nézni.
Az ikrek kissé elpirultak, aztán igyekeztek másfelé irányítani a témát:
– Egyáltalán hogy engedhető meg, hogy ilyen átverős adások bekerüljenek a tévébe? – tette fel a módfelett indokolt kérdést Öcsi, mire Ákos megjegyezte:
– Úgy hallottam, épp mostanában figyelmeztette a Versenyhivatal ezeket a cégeket, hogy pontosabban tájékoztassák a nagyközönséget a játékszabályokról.
Almási Károly nem üdvözölte kitörő lelkesedéssel a bejelentést:
– Ugyan már, nagyfiam! Most mondd meg, kiírnak a képernyőre még egy apróbetűs mondatot, és részükről el is van intézve a dolog. A nyugdíjasok el sem bírják olvasni. – Aztán a legkisebb csemetéihez fordult: – Jegyezzétek meg, gyermekeim, egy életre: az igazság mindig az apróbetűs részben lakozik. Ha bármikor is alá kell majdan írnotok egy szerződést, minden esetben alapos vizsgálatnak kell alávetnetek a különböző záradékokat és mellékleteket, így talán elkerülhetitek, hogy átverjenek vagy csőbe húzzanak titeket. Jobb lenne persze, ha azok a szervek gondoskodnának a gyanútlan és kiszolgáltatott állampolgárok megvédéséről, akiknek elvileg ez lenne a feladatuk. Ennél már csak az lenne kívánatosabb, ha csak elvétve akadnának olyanok, akik az emberi hiszékenységre, hovatovább a butaságra alapozzák az anyagi biztonságukat. De hogyan is várhatnánk el, hogy a társadalmi vagy gazdasági élet kisebb jelentőségű szereplői tisztességesek legyenek, amikor nálunk a legmagasabb állami szintre emeltetett a hazugság és az átverés?
– Nem valami biztató, amit mondasz, apa – csóválta meg szomorúan a fejét Öcsi, mire a családfő csöndesen így szólt:
– Csak reménykedni tudunk, hogy egyszer eljön egy igazabb világ. Mert, legalábbis én így hiszem, az igazságnak az a legfőbb jellemzője, hogy előbb vagy utóbb, de mindig győzedelmeskednie kell.
