Az őszi iskolai szünet egyik ködös, nyirkos kora délutánján csak az ikrek tartózkodtak az Almási házban. Gergő a barátaival lófrált, Ákos és Dóri ügyet intézett, a háziasszony bevásárolt, Károly pedig meglátogatta az egyik barátját. A családfő tért haza leghamarabb, és amikor belépett a nappaliba, a döbbenettől földbe gyökerezett a lába.
– Mi folyik itt? – kérdezte felindultan az ikrektől.
Hugi és Öcsi tudniillik a tévé előtt, a szőnyegen ültek, és hol egymás kezéből kapkodták ki a telefonkagylót, hol meg vadul tárcsáztak. Mindeközben pedig a képernyőn egy jól felismerhető betelefonálós rejtvényműsor volt látható.
Az ikrek kissé összerezzentek az édesapjuk hangjának hallatán. Látszott rajtuk: nagy elmélyültségükben azt sem vették észre, hogy valaki hazaérkezett.
– Mit műveltek, drága csemetéim? – tette fel újból a kérdést a családfő, és ezúttal végre úgy tűnt, lesz is, aki meg akarja válaszolni:
– Rejtvényt fejtünk – felelte tárgyilagosan Hugi. – Kitaláltuk a feladványt, és most szeretnénk bejelentkezni a játékba.
– De sehogy sem sikerül – panaszolta Öcsi. – Állandóan azt mondja valami női hang, hogy nem vagyunk jogosultak rá, vagy mi…
– Szent egek! – rogyott le a fotelbe Almási Károly. – És mióta próbálkoztok már ezzel?
Az ikrek összenéztek, aztán kibökték:
– Talán egy fél órája. Legfeljebb háromnegyed…
– Hála legyen az Úrnak, amiért megengedte, hogy annak idején letiltassam az emelt díjas hívásokat a telefontársaságnál! – sóhajtott fel az édesapjuk.
– Szóval ezért nem sikerült hát! – húzta föl a szemöldökét Öcsi. – De hát miért kellett letiltatni?
Almási Károly, ha lehet, csodálkozóbb szemeket meresztett, mint amikor néhány perce hazaérkezett:
– Édes gyermekeim! Hát komolyan nem értitek? Van fogalmatok róla, mibe került volna, ha fél órán keresztül hívogatjátok ezt a számot? A telefonszámlánk több lett volna, mint az egész havi rezsi!
– Jaj, apa, nem érted te ezt – korholta Hugi a mindentudók bennfentes és ártatlan mosolyával az arcán. – Csak egyetlen hívás lett volna az egész, mert, mint említettem, megfejtettük a rejtvényt, és a helyes megoldást mondtuk volna be. Nem találgatni akartunk. Tehát mindössze háromszáz forintba került volna az egész. Annyit pedig tán még kibír a családi kassza.
– Így bizony! – bólogatott egyetértően Öcsi is. – Ugyebár fizetni csak akkor kell, ha a túloldalon felveszik a kagylót, tehát létrejön a kapcsolat. Márpedig, ha mi adásba kerülünk, akkor meg is mondjuk a jó megfejtést, ebben biztos lehetsz – tette hozzá magabiztosan.
A képernyőn eközben a játékvezető ideges modorban sürgette a kedves nézőket, hogy mihamarabb telefonáljanak, és olvassák össze a mellékelt ábrán látható betűket, s ennek segítségével nyerjék meg a felajánlott tízezer forintot. Sőt, felhívta a figyelmet a bónusz nyereményre is, ami nem kevesebbet, mint egymillió forintot tett ki, s ehhez mindössze arra volt szükség, hogy az ő dobása után mindhárom dobókocka a hatoson álljon meg. Ezen magyarázata alatt pedig mindenféle csengő-bongó hangok szűrődtek ki a háttérből, sőt, nemcsak kiszűrődtek, hanem egy idő után olyan idegesítő hangerőre és hangtartományba emelkedtek, ami már-már súrolta az elviselhetetlenség határát. Nem is csoda, hogy Almási Károly mindenekelőtt a következő kéréssel fordult a csemetéihez:
– Könyörgöm, halkítsátok le ezt az átkozott készüléket, mielőtt széthasad a fejem! – tapogatta a halántékát, és csak a viszonylagos csönd beállta után kezdett bele a magyarázatba: – No, figyeljetek ide, drága gyermekeim! Nem vitatom, hogy a képernyőn látható betűkből hamar össze tudtátok rakni a PINGVIN szót. Ha ebben kételkednék, akkor visszaíratnálak titeket az első osztályba. Nem ezzel van a probléma. Sokkal inkább azzal, hogy kis híján egy intézményesített csalás áldozatai lettetek.
Az ikrek elképedve néztek egymásra.
– Csalás? – ámultak el az ikrek. – Hogy érted ezt, apa?
– No, vegyük csak elő a józan paraszti eszünket, az általában segíteni szokott – javasolta a családfő. – Szerintetek nehéz-e az a rejtvény, ami jelenleg látható a képernyőn?
Az ikrek odapillantottak, és másodpercek alatt összeolvasták a piramis alakban elhelyezett betűket.
– Margitsziget – bökte ki a megfejtést Öcsi, majd büszkén hozzátette: – Ez gyerekjáték volt.
– Rendben – nyugtázta az édesapjuk. – Megállapíthatjuk tehát, hogy a rejtvény igencsak könnyű. Mint látjuk, egy nyolcadik osztályos tanuló is pillanatok alatt megfejtheti. Nos, akkor most próbáljuk megsaccolni, hány ember nézheti velünk egy időben ezt a műsort.
– Talán tízezren? – találgatott Hugi.
– Á, szerintem akár egymillióan is! – vélekedett Öcsi.
– Ismereteim szerint valahol a kettő közötti nagyságrend lesz a helyes – mondta a családfő. – Állapodjunk meg abban, hogy jelenleg körülbelül százezer nézője lehet a műsornak. Na már most: ebből a százezerből szerintetek hány olyan néző akad, aki nemcsak megfejtette a rejtvényt, de most vadul tárcsáz is, valahogy úgy, ahogy ti tettétek az imént?
– Biztos vannak pár százan – tippelt Hugi.
– Szerintem meg több ezren is – tromfolt Öcsi.
A családfő arcára hamiskás mosoly ült ki:
– Nos, ha csak azt vesszük, hogy néhány százan telefonálnak, akkor is feltűnhet nekünk valami. Nézzetek csak a képernyőre! Nektek nem gyanús semmi?
