– Mondd csak, kislányom, nem lenne itt az ideje elővenni a biológia tankönyvedet?
Eme kérdés a szünidő egyik utolsó hétvégéjén hangzott el az Almási ház konyhájában. A címzettje Hugi volt, a feladó pedig az édesanyja.
– Jaj, Anya! Ebben a kánikulában? – csattant fel a kislány.
– Úgy bizony, ebben a kánikulában – jött a válasz. – Ebben a nagy melegben nincs is jobb, mint behúzódni a hűvös szobába, hanyatt dőlni a díványon, és elővenni egy jó könyvet. Mondjuk a hetedik osztályos biológiát.
– Komolyan beszélsz? – hitetlenkedett Hugi. – Csakugyan arra akarsz kényszeríteni, hogy a vakáció legszebb napjait tanulással töltsem?
– Kislányom, aki olyan cudar eredményt produkált biológiából, mint te a tavalyi tanévben, annak jobb tanácsot nem tudok adni.
Hugi lassacskán kezdett ráébredni, hogy az édesanyja valóban komolyan mondja, amit mond. De még nem volt hajlandó megadni magát, tovább nyafogott:
– Nem mondom, egy jó könyvvel szívesen visszahúzódnék most a hűvös szobámba, de miért pont a biológiával? Tudod, hogy mennyire utálom.
Julika abbahagyta a mosogatást, elzárta a csapot, aztán megtörölte a kezét, és beinvitálta kisebbik lányát a nappaliba. Ott némi keresgélés után leemelt egy kötetet a könyvespolcról, és átnyújtotta csemetéjének:
– Tessék, akkor olvasd ezt, ha már a tankönyveidtől hideglelést kapsz. Bár megjegyzem, ebben a trópusi melegben egy kis hideglelés akár még kellemes is lehet – tette hozzá mosolyogva.
Hugi egyelőre egykedvűen lapozott bele a könyvbe, majd fanyalogva megállapította:
– De hiszen ez is biológia!
– Úgy van – bólintott az édesanyja. – Csakhogy ez nem tankönyv. Konrad Lorenz írta, aki az állatok viselkedésének egyik legismertebb kutatója volt a múlt században. Népszerűségét annak köszönhette, hogy egyszerű, mindenki számára érthető nyelven írta le megfigyeléseit, mégpedig szerfölött érdekes, elgondolkodtató és lebilincselő formában.
– Na, képzelem… – dünnyögte Hugi, mire az édesanyja a következő kérdést intézte hozzá:
– Mondd csak, mit válaszolnál például Konrad Lorenznek arra a kérdésére, hogy szerinted az őzbak vagy a farkas a gonoszabb, kegyetlenebb, vérengzőbb vadállat?
– Ez volna az a lebilincselő stílus ettől a Konradtól? – biggyesztette le a száját Hugi. – Hogy lehet ilyet kérdezni? Naná, hogy a farkas!
– Ahogy te tévedsz, kislányom! – szólt mosolyogva Julika. – A szerző megírja a könyvben egy amerikai felmérés eredményét, amely szerint az állatkertekben az őzbakok sokkal több szerencsétlenséget okoznak a látogatók körében, mint az oroszlánok és a tigrisek együttvéve. Mégpedig azért, mert az őzeket mindenki a szelídség mintaképének tartja. Holott az őzbak igen alattomosan támad. Lassan közelíti meg az embert, semmiféle támadó szándékot nem mutat, az ember pedig gyanútlan még akkor is, amikor az őzbak már az agancsával tapogatózik felé. Aztán egyszer csak irtózatos erővel lendül előre ez a hegyes fegyver, és az embernek szerencséje van, ha élve megmenekülhet a támadásból… Ezzel szemben farkasok párviadalát is leírja a szerző. A harc döntő pontján a vesztes fél behódol, és odakínálja a nyakát a győztesnek. A nyaki véna feltépése teljes biztonsággal vezetne a legyőzött állat halálához. Csakhogy ekkor érdekes dolog történik. A győztes fél ugyan továbbra is acsarog és a fogát csattogtatja, de valamiféle zsigeri gátlás következtében egyszerűen képtelen arra, hogy tovább folytassa a harcot, és kivégezze áldozatát. Működésbe lép egy belső mechanizmus, amely nem engedi meg számára, hogy a magát megadó, behódolási pózban megmerevedett ellenfelére rávesse magát.
– Hmmm, ez tényleg érdekesen hangzik – lapozott bele újra a könyvbe Hugi…
– Miről beszélgettek? – nyitott be a nappaliba Almási Károly.
– A lányodat épp most szeretném rávezetni a biológia nevű tantárgy szeretetére – felelte Julika, miközben felemelkedett a karosszékből, és a hitvese felé sietett, hogy átölelhesse.
– Na, ha most családi életet akartok élni, akkor én momentán lelépnék – motyogta Hugi, és megpróbált kislisszolni a nappaliból, de az édesapja elkapta a karját, történetesen azt, amelyikben az ominózus könyv volt, és maga felé fordította a borítóját:
– Konrad Lorenz – nyugtázta a családfő. – Remek olvasmány. Akivel nem szeretteti meg az állatvilágot, az nem is tud olvasni. Az gyakorlatilag funkcionális analfabéta – jelentette ki, pajkosan a kisebbik lányára kacsintva. – Csak nem az őzekről meg a farkasokról volt szó?
Hugi megadóan rogyott le a legközelebbi fotelbe:
– Utálatos, hogy mindenhez értesz, mindent tudsz, és mindenhez van valami hozzáfűznivalód – motyogta a kamaszlány. – Az nem érdekel, hogy tönkreteszitek a szünidőm utolsó heteit ezzel?
Az Almási szülők is leültek, de ők a kanapéra, és még mindig fogták egymás kezét.
– Nézd, kicsi lányom – szólt csöndesen somolyogva a családfő –, bevallom, amíg egy finom koffeinmentes kávét főztem magamnak, addig kihallgattam, miről beszélgettek. Illetve nem hallgattam ki, csak egyszerűen fültanúja voltam odakinn, akaratlanul is. Hidd el, anyukád a legjobbat akarja neked. Konrad Lorenz könyvei még azokhoz is közel viszik az állattant, akik azelőtt egy kiscica megsimogatásától is ódzkodtak volna… A téma pedig ismerős számomra, mert…
– Mármint, hogy miért nem támadnak egymásra a farkasok? – vágott közbe Hugi.
– Ez így nem pontos megfogalmazás – csóválta meg a fejét Károly. – A farkasok nagyon is egymásra támadnak, csak hát van az a pontja a küzdelemnek, amikor az egyik fél megadja magát, és olyasmit művel, amivel az ellenség számára voltaképpen megkönnyíti, hogy végezzen vele. Felkínálja a teste leggyengébb pontját. A valóságban azonban ezzel sokkal nehezebbé teszi az ellenfele dolgát, merthogy életbe lép az az úgynevezett könyörületességi mechanizmus, ami…
– Engem az emberi viselkedés szabályai sokkal jobban érdekelnek, nem baj? – szájalt a kamaszlány, de az édesapja nem hagyta magát kizökkenteni:
– Az udvariasságunk bizonyos gesztusai hasonlatosak az állatvilág behódolási mozdulatsoraihoz. Ha hiszed, ha nem, a meghajlás, a kalapemelés, a katonaságnál pedig a fegyverrel való tisztelgés motívumai mind-mind megtalálhatók egyes állatfajok gesztusai között. De ha már a farkasok behódolási viselkedésénél tartunk: az ókori görög harcosoknál nem volt éppenséggel átütő hatása az irgalmat kérő mozdulatoknak. Homérosz hőseit vajmi kevéssé lehetett befolyásolni ilyesmivel, legalábbis ebből a szempontból nem bizonyultak olyan lágyszívűeknek, mint a farkasok. A krónika bőségesen ad hírt olyan esetekről, amikor az irgalomért könyörgőt minden számalom nélkül – vagy éppen szánalommal – mégiscsak megölték. A germán hősmondákban is elég sok példát olvashatunk arról, hogy a behódolási gesztus egyszerűen hatástalan maradt. Csupán a lovagkor eljövetele szabott olyan parancsolatot, miszerint: aki megadja magát, annak meg kell kegyelmezni. Egyszóval: csak a tradicionális és a valláserkölcsi alapon álló keresztény lovag olyan lovagias, amilyen – objektív szemmel – a farkas, a maga természetes ösztöneinek és gátlásainak mélysége révén. Meghökkentő paradoxon!
– Tehát itt válik el az ember az állattól? – kérdezte Hugi.
– Rád bízom a megfejtést – jelentette ki titokzatosan Almási Károly. – Olvass minél többet erről, és aztán lesz miről elbeszélgetnünk a hosszú téli estéken – tette hozzá mosolyogva. Aztán, amikor a kisebbik lánya visszavonult a szobájába, a hitvese ölébe hajtotta a fejét, és átadta magát azoknak a kedves gesztusoknak és viselkedésformáknak, amiket egy, a szívbeteg férjéért aggódó asszonytól várhat el egy családfő, a kórházból hazatérvén.
