Az egyik este Almási Károly meglehetősen feldúltan állított haza. Már amikor benyitott az ajtón és levette a kabátját, akkor látszott rajta, hogy teljesen kiborította valami, ami – a hitvese meglátása szerint – csakis a munkájával lehetett kapcsolatos.
– Jaj, drágám, ha ennyire megvisel a szerkesztőségi munka, akkor inkább ne is… – kezdett volna bele Julika az aggodalmaskodó fejmosásba, de ezúttal nem sikerült a férjét lecsillapítani, aki rögtön kifakadt, s kisvártatva érzékeltette, hogy tulajdonképpen most nem is szerkesztőségi, mint inkább általános emberi problémáról van szó:
– Kicsi szívem, kérlek, most ne nyugtass! – háborgott a családfő. – Igencsak felindultnak érzem magam, és úgy gondolom, teljes joggal.
– Mégis, mi történt? – kérdezte a neje, olyan izgatottan, hogy az elmosni való edény is megállt a kezében.
– Eltűnt az egyik kollégánk.
– Hogy micsoda? Eltű-űnt? – kérdezett vissza elámulva Julika. Az igazat megvallva azt hitte, hogy a lapzártával kapcsolatos gondok, netán az újság eladási példányszámaival összefüggő problémák feszítik élete párjának kebelét, és elkeseredve gondolt vissza arra a napra, amikor a családi tanács keretében ő is áldását adta rá, hogy Károly – a szívbetegsége ellenére – újból közvetlenül vehessen részt a hőn szeretett újság létrehozásában.
– Igen, egyszerűen eltűnt – mondta a férje. – Pontosan egy hete, hogy nem jelentkezett. Sem telefonon, sem bármilyen egyéb módon. A leghalványabb fogalma sincs senkinek, hogy mi történhetett vele, vagy egyáltalán hol tartózkodhat most.
– Na de hát… hogy lehet ez? – értetlenkedett Julika. – Valamit csak tudtok róla. A címét, az elérhetőségeit, és egyáltalán…
– Tudod, szívem, tulajdonképpen most derült ki, hogy nem is ismerjük Józsit – hajtotta le a fejét Károly. – Hónapokon át a szerkesztőségben dolgozott, de még csak annyit sem tudunk, hogy mi a legújabb albérletének a címe. Elképzelésünk sincs róla, hogy hol kereshetnénk.
– De hiszen a kollégátokról van szó, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét Julika. – Az nem lehet, hogy senki nincs az egész kiadónál, aki ne tudna valamilyen adatot róla!
– Éppen ez a döbbenetes – felelte Károly. – Hogy senki nem tud róla semmit. Sőt, továbbmegyek: szinte senkit nem is érdekel, hogy mi történhetett vele – jelentette ki, nem kevés elképedéssel a hangjában. – Nem is értem, hogy lehet ennyire ridegen viselkedni egy embertársunk sorsával kapcsolatban. Hiszen akár baj is érhette! Mi van, ha például elesett a kádban, beverte a fejét, és…
– Jaj, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! – vágott közbe Julika, de a férje hangulatát jottányit sem tudta befolyásolni:
– Hidd el, szívem, itt már bármilyen sorstragédia is elképzelhető. Lehet, hogy tartozott valakinek, és el kellett menekülnie. Az is lehet, hogy nem önszántából távozott el. És végső soron az is elképzelhető, hogy már nincs is az élők sorában… De a legmegdöbbentőbb, hogy mindez gyakorlatilag senkit nem érdekel. Egyedül Szeredai Bandi volt az, aki hajlandó volt tenni valamit az előkerítése érdekében. Felhívta a szóba jöhető kórházakat. Szerencsére ott kizárólag nemleges válaszokat kapott. Józsit nem vették fel egyik osztályra sem. Bár – töprengett el Károly –, lehet, hogy megnyugtatóbb lenne, ha teszem azt a baleseti sebészeten tudhatnánk őt. Így azonban…
– Mondtam már, hogy nem kell az ördögöt a falra festeni – nyomatékosította Julika.
– Pedig nem beszélek a levegőbe, hidd el – hajtotta a tenyerébe a fejét a párja. – Már a legrosszabb is megfordult a fejemben… És Szeredai Bandin kívül a füle botját sem hajlandó érte mozdítani senki. A személyzeti osztály vezetője és a főszerkesztő is csak azt szajkózza: Jóska felnőtt ember, aki maga felel a saját tetteiért.
– Szívem, neked vannak kapcsolataid bizonyos hatóságoknál – mutatott rá Julika.
– Már felhívtam Gézát a rendőrségen, hogy megérdeklődjem, egyáltalán mit tehetünk a kollégánk előkerítéséért. Azt mondta, ők leghamarabb az eltűnéstől számított tíz nap után foglalkozhatnak az üggyel.
– Akkor ezek szerint még három napig semmit sem tehettek? – számolta ki elképedve Julika. – Miféle ostoba szabály ez? Az emberrel tíz perc alatt is borzalmas dolgok történhetnek, nemhogy tíz nap alatt!
– Egyetértünk, szívem – bólintott Almási Károly. – Magam is úgy tartom, a törvény ezen szakasza nem túl humánus. De állítólag tíz napon belül igen sokan előkerülnek maguktól is, akiket addig eltűntnek hitt a családjuk.
– Nem is róluk van szó. De mi lesz azokkal, akik nem kerülnek elő? – tette fel a meglehetősen indokoltnak tűnő kérdést a hitvese, majd megborzongott: – Bele sem merek gondolni, mit élhet át az a szülő, aki mondjuk az elveszett gyerekét akarja megkerestetni a rendőrséggel. Vajon neki is azt mondják, hogy tíz napig legyen türelemmel?
– Merem remélni, hogy gyerekek esetében egész mások a szabályok – jegyezte meg a családfő.
Három nappal később tehát Almási Károly az egyik kollégája társaságában felkereste a rendőrséget, hogy bejelentsék munkatársuk eltűnését. Szinte az egész délelőttjüket az őrsön töltötték, s ha lehet, ezúttal még feldúltabban tért haza a családfő ebédelni, mint pár nappal korábban.
– Ez egyszerűen elképesztő – rogyott le az étkezőasztal mellé. – Ha nem élem át, csak úgy elmesélik, talán el sem hiszem.
– Mesélj, mi történt? – faggatta Julika. – Már tűkön ülve vártalak. Ahogy teltek az órák, már tudtam, hogy nem ment olyan simán a bejelentés.
– Hogy nem ment simán? – hördült fel Károly. – Komolyan mondom, a végén már attól kellett tartanunk, nehogy gyanúsított váljon belőlünk. – Azzal hozzáfogott a délelőtt történtek részletes elmeséléséhez: – Először együtt hallgattak meg minket Szeredai Bandival, aztán kiküldtek, majd visszahívtak minket külön-külön is. Egy főtörzsőrmester foglalkozott az ügyünkkel, és igencsak lerítt róla, hogy a háta közepére kíván bennünket. Már az elején is gyanús volt nekem a viselkedése. Úgy festett, mint aki nem akar újabb ügyiratot kreálni. Minden kérdése, minden mondata és mozdulata abba az irányba mutatott, hogy csak nyugodjunk meg, menjünk szépen a dolgunkra, majd csak előkerül az a Józsi magától is.
A végén már nem állhattam meg, hogy fel ne tegyem számára a kérdést: Mondja, főtörzs úr, akkor is ilyen lenne a hozzáállása, ha a saját ismerőséről, netán rokonáról lenne szó? Ezt meglehetősen a szívére vette, mert utána olyan panaszáradatba kezdett, mintha a lelkisegéllyel beszélne. Hogy ezek a civilek folyton bemászkálnak az őrsre és bejelentést tesznek, ahelyett, hogy megkeresnék az „eltűntet” a kedvenc kocsmájában vagy a szeretőjénél. Neki meg csak gyűlnek az elintézetlen akták a fiókjában, és ez egyáltalán nem vet jó fényt rá, az előléptetés szempontjából.
No, én próbáltam nyugodt maradni, és biztosítottam róla, hogy megértem a problémáit, de azért kértem tőle valamit. Mégpedig azt, hogy próbáljon kicsit belegondolni azok lelki állapotába, akik bejelentést tesznek. Az ismerősüket, rokonukat, szerettüket keresik. Számukra az eltűnt személy nem egy adat, nem egy szám a sok közül, hanem egy ember, akit azelőtt nap mint nap láttak, most meg egyszerre nincs sehol. Nem azért jönnek a rendőrőrsre, mert jobb szórakozást el sem tudnak képzelni, vagy éppen nincs otthon kivel beszélgetniük. Izgulnak, reszketnek az aggodalomtól, és tökéletesen hidegen hagyja őket, hogy magát előléptetik-e, avagy sem, kedves főtörzsőrmester úr – mondtam neki higgadtan, aztán arra kértem, most már talán kezdjünk hozzá a munka érdemi részéhez.
– Ezek szerint végül mégiscsak megszületett az ügyirat? – kérdezte Julika.
– Meg bizony – bólintott Károly. – És most egy cikk is fog születni az esetről – tette hozzá, s azzal elvonult a dolgozószobájába.
