Rés a kerítésen – 3. rész

Dariosz bosszankodva vette tudomásul, hogy a Kormányzói Testőrség parancsnoka, Nihuc vezérezredes kihallgatást kér tőle. Nem szerette ezt az embert. Mindig valami különös viszolygás támadt a gyomra tájékán, amikor tárgyalnia kellett vele, így ezeket a találkozásokat igyekezett a minimális szintre csökkenteni.

Kelletlenül intett az ajtónállónak, hogy bocsássa be a vezérezredest, aki azonnal be is csörtetett a Kormányzói Hivatal helyiségébe, és korpulens testét otthonosan ledobta a nagy íróasztallal szemközti karosszékbe.

– Jelentenivalóm van, kormányzó úr, mégpedig egy igen kínos ügyről – tért mindjárt a lényegre. – A nemrégiben besorozott árvák egyikéről kiderült, hogy mégsem árva. Olyannyira nem, hogy apja-anyja is él, meg még egy szakajtónyi testvére, a pontos számot engedelmeddel nem tartottam fontosnak megjegyezni.

– Akkor hogy került a kiképzési lajstromba? – értetlenkedett Dariosz.

– Kihallgattam Hurga őrvezetőt. Ő gyűjtötte be ugyanis a fiút a szegénynegyedben. Szerinte a kölyök maga tagadta le a szüleit, a saját szájával. Az őrvezető pedig ezt elhitte.

– Nagy hiba volt.

– Valóban, kormányzó, de hát hogyan is tudta volna ellenőrizni a tényeket?

– Például némi kérdezősködéssel. Hogy ne mondjam: egy rögtönzött környezettanulmánnyal.

– Természetesen igazad van, kormányzó, de azt javaslom, ne azon rágódjunk, ami már megtörtént, hanem tekintsünk a megoldás irányába. Nyilván nem kell rá felhívnom a figyelmedet, milyen veszélyeket rejt ez az ügy a személyedre nézve. Még alig választottak meg kormányzónak. Más sem hiányzik most neked, mint egy ilyen botrány. Más sem hiányzik, mint hogy híre menjen a városban, miszerint a nagy Dariosz, az Aréna hőse úgy toboroz a testőrségébe utánpótlást, hogy már egészen fiatal gyerekeket raboltat el a szeretteik köréből. Leendő családfenntartókat, öreg szülők leendő támaszait ragadja el az anyjuk szoknyája mellől. És így lesz az árva fiúgyerekekről való gondoskodás kiváló tervéből egy olyan ördögi…

– Nem szükséges további dramatizálás, pontosan értem a problémát – intett Dariosz, és alig leplezett undorral pillantott Nihuc arcára. A vezérezredes olyan nekihevülten szónokolt, hogy a nyála is elfröccsent, és egy keskeny kis nyálpatak éppen lefolyni készült az alsó ajka széléről a tokájára.

– Még egy megjegyzést engedj meg, kormányzó – erősködött Nihuc. – Nem volt szerencsés ennek a gyermekmentő tervnek a Kerítés nevet adni. Természetesen nem feltételezem, hogy te lettél volna a névadó, de a tanácsadóid ezúttal rossz szót súgtak neked. Értem én, hogy a Kerítés ez esetben a laktanya kerítését szimbolizálja. Ezáltal egyfajta védőhálót jelent, a társadalom salakjától való elszeparálást, továbbá biztonságot, meg sok minden mást, de a nyelvünkben a kerítés szó nemcsak főnévként van jelen, hanem igeként is. Márpedig a kerítésnek, mint cselekvésnek van egy olyan rosszízű felhangja is, amelyet még megemlíteni is szégyellnék. Mert az előbb említetteken túl az jelentené a legnagyobb csapást rád, ha a népek azt kezdenék suttogni, hogy Dariosz kormányzónak azért van szüksége kisfiúkra, mert…

Osmosis első embere innentől kezdve nem is hallotta a vezérezredes szavait. Az általa sugalmazottaktól a hideg is kirázta. És most már egészen megfoghatóan körvonalazódott benne, hogy miért is viszolyog ő ettől az alaktól. Van az egész lényében valami békaszerűen nyálkás, a szó minden értelmében, és mintha folyton egyfajta rideg kisugárzás venné körül az auráját.

A kormányzó ráadásul azt sem tudta kiverni a fejéből, ami nem sokkal a beiktatása után történt. Amikor először maradt bizalmas kettesben a személyi titkárával, az öreg Trinnel, rögtön jellemzést kért az általa addig ismeretlen főemberekről. És bizony a derék kisöreg sem volt jó véleménnyel a testőrparancsnokról, bármennyire is próbálta mindezt diplomatikus szavak mögé rejteni. Dariosznak beleégett a memóriájába az idős államférfi egyetlen mondata: „egyesek úgy vélekednek, miszerint Nihuc vezérezredes nem kapna sírógörcsöt, ha arról értesülne, hogy Osmosisban megdöntötték a köztársaságot, és visszaállt a királyság államformája”.

A kormányzó azon töprengett, vajon hogy a fenébe vergődhet ilyen magas rangra Osmosis Köztársaságban olyasvalaki, akivel kapcsolatban egyáltalán felmerülhet a királypártiság gyanúja. De mint oly sok mindent, zöldfülű államvezetőként egyelőre ezt sem értette.

Aztán arra gondolt, lehet, hogy ezeket a dolgokat sosem fogja megérteni, és kár is vesződnie velük, hiszen könnyen meglehet, hogy egy esztendő múltán már nem ő lesz a kormányzó, mert egyszer sem fogják újraválasztani a szigetország szavazásra jogosult nemesei és polgárai.

Micsoda pökhendi alak! – gondolta magában, amikor ismét Nihucra pillantott. – Meg se várta, hogy hellyel kínáljam, vagy hogy én helyet foglaljak, máris beleeresztette a kövér ülepét a karosszékbe. Nyilván ezzel is azt akarta jelezni, hogy ő már akkor is ott üldögélt, amikor én még az Arénában harcoltam, és még akkor is az ő bérelt helye lesz az a nyamvadt zöld karosszék, amikor én már rég nem léphetek be a Kormányzói Palotába.

És még mindig jártatja a pofáját. Pedig mintha jeleztem volna, hogy szükségtelen tovább szónokolnia, felfogtam, mi a probléma. Olyan típusú ember lehet, aki szerelmes a saját hangjába és önnön fontosságába. Valamit ki kell találnom, hogy semlegesíthessem ezt a kellemetlen figurát. De hát mit lehet itt kitalálni, az ég szerelmére? Én momentán a kormányzó vagyok, ez meg itt a Kormányzói Testőrség parancsnoka!

Nihuc ekkor elhallgatott végre, mire Dariosz kénytelen-kelletlen feltette neki a kérdést:
– Milyen megoldást javasolsz?

– Mindenképpen vedd a kezedbe a dolgok intézését, kormányzó – tanácsolta enyhén fölényes stílusban Nihuc. – Beszélj a gyerekkel, aztán vidd haza személyesen a családja körébe. Ez a megoldás jár a legkisebb kockázattal. Mégse ez a fiú legyen már a rés a Kerítésen.

Dariosz még aznap délelőtt kikocsizott a laktanyába. Maga elé kérette a szóban forgó gyereket, majd döbbenten fedezte fel, hogy arról a fiúról van szó, aki nemrég Benurként mutatkozott be neki, azon a bizonyos napon, amikor a tolvaj hadtápost lebuktatta.

Osmosis első embere ezúttal nem guggolt le a gyerek elé, szándékosan a magasból beszélt vele:
– Idefigyelj, növendék! Mit mondtam neked a múltkor arról, hogy szabad-e a kormányzónak hazudni? Nem azt mondtam, hogy főbenjáró bűn?

Benur kissé megszeppenve nézett fel az izmos óriásra:
– Jelentem, én nem hazudtam a kormányzó úrnak!

– De hazudtál egy testőrömnek, növendék! – dörgött a magasból Dariosz hangja. – Hidd el, az se sokkal kisebb bűn! Miért mondtad az őrvezetőnek, hogy nincs se apád, se anyád?

A fiú most már lehajtotta a fejét, és végre Dariosz is megszánta a kis legényt. Kézen fogta, és szó nélkül elvezette a lova felé. Aztán felültette a hátasra, és ő is felpattant a nyeregbe, a fiú mögé.

– Fogd meg a kantárt, Benur – adta ki az utasítást. – Most szépen elvezetsz a szüleid házához. És ne merd nekem azt hazudni, hogy nem emlékszel, hol laktok! Megértetted?

– Parancs, értettem! – harsogta nem túl vastag hangon, de annál katonásabban a növendék, aztán a különös menet megindult a laktanya kapuján át, egyenesen Osmosis főváros szegénynegyede felé.

Ahogy a ló hátán ringatózva Benur végiggondolta a dolgokat, egyszer csak végtelen izgalom járta át a csöpp kis szívét. De hiszen ő most hazalovagol a családjához, a kormányzó úr hátasán! Minden istenekre, hát ilyen dicsőség senkit sem ért még azon az átkozott nyomortelepen! De még csak hasonló se! Ó, bárcsak lenne otthon Arua is, hogy a saját szemével láthassa a nagy eseményt!

Az egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy ennek a különös családlátogatásnak rossz vége is lehet. Például a kormányzó úr ledobja a nyeregből a házuk előtt, aztán az egész kíséretével elvágtat, mintha soha ott sem lett volna. Ugyan, miért tenne ilyet? Hiszen ő jól teljesített a kiképzésen, ezt bármelyik tiszt megmondhatja! Kúszott, kötélre mászott, szalmabábukra lőtt íjjal, ráadásul nem is ügyetlenül, és még latrinát is takarított, amikor ez volt a parancs. Ugyan miért ne lehetne belőle ugyanolyan jó kormányzói testőr, mint a nagyobb fiúkból?

Amikor befordultak az utcájukba, a szíve a torkában dobogott. Főleg akkor, amikor meglátta, hogy Arua kinn játszik a kút melletti kis téren a lányokkal. Igyekezett még jobban kihúzni magát, és most már úgy feszített a nyeregben, mintha máris ő lenne a kormányzó úr első számú testőre.

Dariosz elnéző mosollyal szemlélte a fejleményeket. Ő is jól látta, hogy a közkútnál serdülő leányok játszanak, és azt is érzékelte, hogy Benur igencsak nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a testtartása az alkalomhoz illően fejedelmi legyen. Most már komoly rokonszenvet érzett a növendék iránt, és elhatározta, hogy bármit is akarjanak a szülei, mindenképpen rábeszéli őket, hogy adják kormányzói testőrnek a fiukat.

Időközben elhaladtak a közkút mellett. A kormányzó és a mögötte haladó hat testőr lova méltóságteljesen lépdelt a poros utcán. A lányok már rég beszüntették a játszadozást, és egyfolytában a különös menetet bámulták.

Amikor Benur pillantása találkozott Arua ámuldozó tekintetével, a fiú úgy érezte, ennél csodálatosabb dolog még soha életében nem történt vele. És most már mindennél biztosabban érezte, hogy neki vagy ez a lány lesz a felesége, vagy senki más.