Rés a kerítésen – 17. rész

Benur egyszer csak azt vette észre, hogy nem engedelmeskedik neki a keze. De olyannyira nem, hogy végül még a szénceruza is kihullott belőle, pedig annyira görcsösen próbálta az ujjai közé szorítani, hogy az már fájt.

Tavaszelő hónapja volt már, közeledtek a választások, és Filkor százados egyre többet diktált. Talán éppen ez volt a baj, Benur ujjai egyszerűen felmondták a szolgálatot. Nem mellesleg a százados tippje is ez volt:

– Berántotta a merevgörcs az ujjaidat, fiam. Ez minden bizonnyal valamiféle gyulladás lehet. De sebaj, holnap ellátogatunk egy olyan helyre, ahol lesz rá gyógyír. Zina néni majd orvosolja a bajodat.

Hát így esett, miszerint hosszú idő után Benur úgy került bele a szolgálati beosztásba, hogy másnap járőrszolgálatba kell jelentkeznie, mégpedig a Nyugati főútra. De a legmeglepőbb nem ez a kitétel volt, hanem az, hogy a járőrparancsnoka nem más lesz, mint maga Filkor százados.

Igencsak különös párosítás volt, szó se róla, de korántsem szokatlan. A tisztek leginkább akkor osztották be magukat járőrszolgálatra, amikor ellenőrizni akarták a legénység munkáját, és a saját szemükkel akartak meggyőződni a terepen, hogy minden a legnagyobb rendben folyik.

Reggel tehát kilovagolt a laktanyából a százados és a tisztiszolgája, és nagy egyetértésben vették az irányt nyugatnak, közben pedig a legkülönbözőbb dolgokról beszélgettek, elsőként például Maduráj százados készülő színdarabjáról.

– Ha lehetek őszinte, százados úr – szólt fejcsóválva Benur –, ez a készülő színmű annyira unalmas, hogy ha végig kellene ülnöm a teátrumban, már a második felvonás végén eljátszanék a gondolattal, hogy érdemesebb lenne felvágni az ereimet, mint kivárni a történet végét.

A kijelentés szemtelen volt és nagyképű, mindazonáltal Filkor harsogó nevetéssel fogadta:

– Ha ez az értékelés nem kettőnk között hangzott volna el, akkor most kénytelen lennék megkorbácsoltatni téged, fiam, de az a helyzet, hogy teljes mértékben osztom a véleményedet. Emlékezz, mit mondtam annak idején, amikor Maduráj először kért meg téged, hogy legyél az íródeákja. Ez az ember kiváló katona, de a művészethez annyi köze sincs, mint egy laposhalnak a repüléshez. Csak hát az a baj, hogy ő ezt nem tudja magáról.

Nemsokára az is szóba került, hogy mi végre tartanak nyugatnak. Legfőképpen azért, mert Benur élénken érdeklődött a jobb kezének meggyógyítási esélyeiről.

– Az Orgil-birtokon fogunk megpihenni – árulta el Filkor százados. – Ott él az a javasasszony, aki minden gyógyfüveknek legkitűnőbb ismerője. Ne aggódj, fiam, ő majd segít a bajodon. Pár nap, és a kezed újra a régi lesz.

Ez a bizonyos Orgil-birtok Benur számára már messziről is mesésnek tűnt. A távoli látványát is olyasféle harmónia lengte be, amely az emberi szem számára kellemes és lenyűgöző volt. Arányos épületek, tetszetős kertek, minden ablakból leomló virágfüzérek, árnyékot adó hatalmas platánfák, egyszóval minden, ami olyan külsőt kölcsönzött ennek a birtoknak, hogy kedvtelve legeltette rajta az ember a szemét.

A villa bejáratához érve szolgák szaladtak elő, és elvezették a vendégek lovait, majd egy díszegyenruhás fickó úgy invitálta be őket az épületbe, hogy talán még a sziget kormányzója sem várhatott volna el szívélyesebb fogadtatást. Az előcsarnokban pedig a ház úrnője fogadta őket, bizonyos Sztavrila, akinek szépségén még Benurnak is fennakadt a tekintete.

Benur pontosan tudta, hogy milyen is a női szépség, de igazából eddig a figyelme csak a maga korosztályára korlátozódott, és ebből a merítésből nyilvánvalóan Aruát tartotta a legszebb és legcsodálatosabb leányzónak. Most azonban, hogy ezt a nemes asszonyt először megpillanthatta, kénytelen volt megállapítani, hogy egy olyan nő is lehet lenyűgözően gyönyörű, aki akár az anyja is lehetne.

Filkor százados meghajolt a szépséges úrnő előtt, és bemutatkozott, majd rögtön hozzátette:
– Remélem, nem veszed tolakodásnak, nemes asszonyom, hogy magam szeretném ellenőrizni a katonáim munkáját, és meggyőződni róla, hogy a Kormányzói Testőrség tagjai a legmesszebbmenőkig garantálják ezen gyönyörű vidék közbiztonságát.

– Látogatásod megtiszteltetés – udvariaskodott a nagyasszony. – Ha megkérhetlek, fáradj át velem az étkezőbe, ahol a házam illőképpen meg tud vendégelni.

– Meghívásodat a legnagyobb ajándékként értékelem, nemes úrnőm, ám előtte hadd közöljem, hogy van egy nagyon is behatárolt célja látogatásomnak – mutatott Benurra a százados. – Tisztiszolgám olyan nyavalyában szenved, amelyre véleményem szerint csakis a javasasszonyod kínálhat gyógyírt.

Sztavrila ekkor csengetett, mire megjelent a színen a már jól ismert egyenruhás szolga, és hosszú folyosókon, titokzatos lépcsőkön át elvezette Benurt egy olyan helyiségbe, ahol egy nagyon furcsa öregasszonnyal találkozott. A néni minden külső vonása arról árulkodott, hogy ő egy vénség, ezenközben viszont minden mozdulata fürge és ruganyos volt, tehát például a bizarr pincehelyiség falait beborító polcrendszer üvegtégelyei és fémdobozai között úgy penderült ide-oda, hogy azt még fiatal lányok is megirigyelték volna.

Közben egyfolytában kérdésekkel bombázta Benurt. Mióta fáj, hol fáj, mennyire fáj? Szúró-e a fájdalom, vagy inkább tompa? Időszakosan jelentkezik-e, vagy állandó? Függ-e napszaktól, étkezéstől, tevékenységtől?

Végül valamiféle méregzöld füveket rétegzett egymásra a jeles asszonyság, majd gyolcsba tekerte a gyógynövényeket, az egyveleget pedig megmártotta a sarokban álló gyanús hordó vizében, aztán rátekerte Benur kezére a csomagot, és már ki is adta a parancsot:
– Két nap, és el is felejted a fájdalmat, gyermekem.

Eközben pedig olyan mélyen nézett hősünk szemébe, hogy Benur egészen elrévedt tőle. Alig bírt kibotorkálni a pincehelyiségből, de szerencsére az egyik lépcsőfordulóban már várta az egyenruhás szolga, aki kivezette egyenesen a kertbe, és ott egy padot mutatott neki, ahol nyugodtan ejtőzhet, és a gyolcskötés nedveit is zavartalanul csepegtetheti a talajra.

Hősünk egy darabig békésen üldögélt a padon, élvezve, hogy már tényleg egyre kevésbé fáj a keze. Ez a Filkor százados csakugyan jó helyre hozta őt, hát ennél a javasasszonynál nem lehet jobb senki Evilágon, az öreglány nem olyan szélhámos, mint Arua pénzéhes jósnője, tessék, máris hat a szer… Csakhogy Benur egy idő után elunta magát, és elindult, hogy körbejárja az épületet. Ennek során odaért egy olyan nyitott ablakhoz, ahol pontosan hallhatta, hogy miféle beszélgetés folyik odabenn.

– Remélem, a járőreink nem élnek vissza e ház vendégszeretetével – mondta Filkor.

– Mindig kapnak egy kis frissítőt, ha betérnek – közölte Sztavrila úrnő. – Gondolom, ez még nem főbenjáró bűn.

– Attól függ – nyilatkozta a százados. – Ha meghívásra történik mindez, és eseti jelleggel, akkor valóban nem kifogásolható, de ha a járőreink természetesnek veszik, és szinte menetrendszerűen térnek be az Orgil-villába, hogy megkapják, úgymond, a szokásosat, akkor viszont már a legszigorúbb büntetést érdemlik, mert pontosan ez az a kihágás, amit a szolgálati szabályzatunk egyértelműen tilt.

– No, nem kell ennyire kőszívűnek lenni, százados úr – negédeskedett a gyönyörű asszony. – Mindenhol van helye némi engedékenységnek. Hová lenne ez a világ, ha az élet minden területén csakis a vasszigor uralkodna? Már mindannyian rég a nyugati vulkán mélyén senyvednénk, a fortyogó lávában, isteneink rosszalló tekintetétől lesújtva.

* * *

Benur az elkövetkező időszakban érdekes megfigyeléseket tett. Valami nagyon megváltozott a százados viselkedésében. Például már kevésbé érdekelte a választási kampány. Jó, jó, hát sokat beszélt róla, ahogy közeledett a dátum, de érezhető volt, hogy igazából egész más jár a fejében. És ezt egy csöndes estén meg is vallotta:

– Most aztán tényleg egy hajóban evezünk, Benur – szólt talányosan.

– Jelentem, nem értem – felelte a tisztiszolga.

– Pedig nem olyan bonyolult. Én is szerelmes lettem.

– Csakugyan, uram?

– De még mennyire! És nyilván nem kell külön ecsetelnem, hogy kibe, és mióta, és miért. Sztavrila asszony egy egészen lenyűgöző jelenség. Gyönyörű, okos és páratlan beszélgetőtárs. Hányszor is voltunk nála, Benur?

– Eddig pontosan hatszor, százados úr.

– És én minden alkalommal meggyőződhettem róla, hogy nincs Evilágon különb nő nála, akiben ennyire megtalálhatnám a jövendő boldogságomat. Tudod, drága fiam, még soha nem éreztem ilyen észveszejtő szerelmet senki iránt, amióta elköteleztem magam a katonai pályának. Még abba a nőbe sem voltam ennyire szerelmes, aki miatt végül a seregbe jelentkeztem, miután nem engem választott.

Benur az efféle elbeszélések végén óvatosan kivette alélt gazdája kezéből a már üres ónkupát, majd betakarta a századost egy kötött terítővel, és aztán elvonult aludni.

Csakhogy eljött az a nap, amikor egészen komolyra fordultak a dolgok. Mégpedig az Orgil-birtokon, ahová Benur nem is értette, hogy milyen ürüggyel járkálnak még mindig, időről időre, hiszen az ő keze már rég meggyógyult. De az ablak alatt hallgatózásról nem bírt leszokni.

– Nem tagadom az érzelmeimet, halálosan szerelmes lettem beléd, drága hölgyem – nyilatkoztatta ki Filkor százados egy csöndes tavaszi estén. – Én egy katonaember vagyok, de korántsem érzelmektől mentes, pedig komoly csalódás ért a múltban. De ez a sok idő, amit azóta elvesztegettem, most arra sarkall, hogy ezen rövid ismeretségünk után is őszintén bevalljam, mindennél nagyobb adományként tekintenék arra az igenlő válaszra, amit kezed megkérése után remélek, drága asszonyom.

Itt rövid zajok következtek, üvegcsörrenés, talán egy lábtartó puff felborulása, aztán meg Sztavrila úrnő rideg és kijózanító szavai:

– Kérésed megtisztelő, százados. De elfelejted, hogy még nem járt le a gyászév.

– Dehogyis felejtettem el! Csakhogy egyszerűen a pánikba kerget engem az az eshetőség, hogy valaki más is bejelentkezhet a szívedért és a kezedért, drága imádott úrnőm!

Ekkor Benur nagyon megijedt, mert a hangok alapján Sztavrila pont ahhoz az ablakhoz közelített, amelynek alján ő ott guggolt kívül. Mozdulni sem mert, amikor a nagyasszony megszólalt:

– Én a fényes életet szeretem. Az utazást, a hajózást, a nagyvilági csillogást. Pontosan ezért hagytuk magunk mögött Osmosist a néhai férjemmel, amikor jött ez az új kormányzó. Szinte alig voltunk jelen a saját villánkban. A szolgálóinkra hagytuk a birtok működtetését. A jószágigazgatóra, a gazdatitkárokra. Közben pedig bejártuk az egész Szigetvilágot, mindenhol nagyvilági életet élve. A legfényesebb palotákban szálltunk meg, a legjobb ételeket ettük, a legkiválóbb emberekkel érintkeztünk, és mindenhol csak dőzsöltünk. Te képes vagy biztosítani számomra ezt az életformát, százados?

– Nem vagyok képes – ismerte el Filkor. – Én csak azt tudom ígérni, hogy szeretni foglak, nemes úrnőm, amíg csak élek, és igyekszem a legjobb életet biztosítani neked, ahogy csak az erőmből telik. Talán belátással leszel, és megtapasztalod, hogy nem csak a fényűző élet jelenthet boldogságot az embernek. Ugyanolyan mértékben eshet latba a mindent átható szerelem.

– Talán nem jutott el a füledig, amit mondtam, százados. A gyászév még nem telt le. Addig kár erről beszélgetnünk. De lehetséges, hogy utána sem lesz semmi értelme.

Akárhogy is szorított az ablak alatt Benur, a további beszélgetés már nélkülözött minden szerelmi szálat.

– Mint tudod, én vagyok az egyik jelöltje ennek a körzetnek a választáson – ismertette már sokkal szenvtelenebb hangon Filkor. – Ha megkérlek, hajlandó vagy biztosítani nekem egy lehetőséget, hogy a barátaid előtt kifejthessem, hogy mit szeretnék elérni és szorgalmazni?

– Jól értem? Tehát azt kéred tőlem, hogy hívjalak meg egy olyan estélyre, ahol jelen lesznek a környékbeli nemes urak, és te hosszasan untathatod őket egy végeláthatatlan beszéddel? Nem, nincs ilyen szándékom, és nem is lesz.

Aznap délután nagyon gyászos hangulatban lovagolt haza a különös járőrpáros. Benur mukkanni sem mert, és egyetlen szóval sem árulta el a gazdájának, hogy a nyitott ablak alatt kuporogva fültanúja volt az összes fontos beszélgetésnek, amely az Orgil-villa fogadószobájában lezajlott. Este pedig hűségesen ágyba fektette és odaadóan ápolta a századosát, aki bánatában úgy berúgott a kantinban, mint talán még soha.