Darioszt a többiek felsegítették a földről, amire szüksége is volt, mert egyelőre kótyagos fejjel szédelgett, és olyan benyomást keltett, mint aki nincs egészen tisztában azzal, hogy mi történt ezen a helyszínen a korábbi percek során. Ehhez az is hozzájárult, hogy a társai elég szorosan körbefogták, és ezzel eltakarták előle a látványt.
Szubotáj például még mindig a kormányzó felsőtestén lévő sebeket mustrálgatta, főként az arasznyi vágás nyomát a hasán, amely még öt esztendeje keletkezett, meg a mostani, jóval kisebbet a szíve tájékán.
– Még néhány ilyen hazautazás, és úgy fog festeni a mellkasod, mint egy szabásminta – jegyezte meg a tatár, aztán szorosan Dariosz elé lépett, lehúzta az alsó szemhéját, és közben azt kérdezte: – Biztos, hogy itt vagy már velünk, teljes valódban, vagy félig még otthon jársz? Emlékszel, hogy mi történt ebben a szurdokban?
– Azért az ilyesmit elég nehéz volna elfelejteni – mutatott rá csöndesen a kormányzó. – Tudod, a visszatérés nem igazán megy egyik pillanatról a másikra. A múltkor sem ment, pedig akkor csak pár napot töltöttem a Földön, most meg több hetet. De biztosíthatlak, hogy képben vagyok, úgyhogy kezdjünk is hozzá a helyszíneléshez.
– A helyszíneléshez? – nézett megütközve az ausztrál rendőrre Attila. – Igaza van Szubotájnak, te félig még otthon jársz.
Dariosz azonban ügyet sem vetett a megjegyzésre, odalépett Sztavrilához, a füléhez hajolt, és belesúgta:
– Mondanom kell valami nagyon fontosat. De majd később, amikor kettesben leszünk.
Nem mondhatni, hogy a görög nő elolvadt volna ettől a közleménytől. Inkább kissé elsápadt, és úgy érezte, újra kezd kiszaladni a testéből minden erő. Mario is észrevette ezt, úgyhogy karon fogta a bágyadtan szédelgő úrnőt, és visszakísérte a hintóhoz. Miután úgy-ahogy sikerült lefektetnie az ülésen, a tekintete a hatalmas nyílvesszőre esett, amelyik nem sokkal korábban a szemközti fejtámlába fúródott. Két kézzel rámarkolt, és kitépte a helyéről, legfőképp azért, hogy kivonja Sztavrila látómezejéből a bizarr látványt nyújtó tárgyat.
Amikor kilépett a fülkéből, konstatálta, hogy Dariosz és Szubotáj épp egy hasonló példányt mustrálgatnak, csak éppen azt az egyik olyan ló teteméből húzták ki, amelyik nem is olyan régen még a hintót vontatta.
– Kíváncsi vagyok, miféle szerkezetből lőtték ki ezeket – forgatta a seprűnyél vastagságú nyílvesszőt a tatár, közben pedig a kormányzó azt dünnyögte: – Azt hiszem, az elmúlt időszakban sokkal többet kellett volna beszélgetnem Nerid királlyal.
Ez utóbbi megjegyzést egyelőre senki sem értette, legkevésbé Attila, aki idegesen szólt rá a többiekre:
– Momentán tényleg ez a legfontosabb dolgotok? Később is ráérünk buta arccal bámulni ezekre a méretes lövedékekre, most talán inkább vegyük üldözőbe az álarcos rohadékokat! Még nem járhatnak olyan messzire!
Dariosz rátette a kezét a magyar férfi vállára, és higgadtan így szólt:
– Hidd el, nincs rá esély, hogy akár csak egyet is elkapjunk közülük. Gondolod, ha nem így lenne, akkor nyugodtan álldogálnék itt? Jól ismerem ezt a terepet, csak akkor volna némi sanszunk egy sikeres akcióra, ha valami csoda folytán most itt teremne egy egész ezrednyi katonám, és megparancsolhatnám nekik, hogy vegyék körbe a hegyet, és zárjanak le minden menekülési útvonalat. De amint látod, nem ez a helyzet – mutatott körbe a helyszínen a kormányzó –, csak egy szakasznyi katonám van itt, ráadásul sajnos mind halottak.
– Én azért megteszem, ami a képességeimből telik – szólalt meg Guzel, aki egy ideje csöndesen figyelte a fejleményeket, ám most elindult a szurdok déli oldala felé, a többiek pedig hamarosan szemtanúi lehettek, amint az android úgy kapaszkodik fel a sziklákon, mintha csak valami pók lenne. Olyan magabiztossággal, olyan sebességgel és olyan technikával hágott egyre feljebb, hogy a látvány hatására még a Guzel titkát nem ismerőkben sem keletkezett volna olyan érzés, hogy egy átlagos emberi lény képes lehet ilyesmire.
– Azt a rohadt életbe! – szakadt ki Attilából a csodálkozás, amire a társa furcsa kijelentéssel reagált:
– Ha azt hiszed, hogy ezzel mindent láttál, akkor biztosíthatlak, hogy baromi sok meglepetés fog még érni Guzelt illetően – lapogatta meg a barátja hátát Szubotáj, aztán ő is elindult a hegyoldal felé, mondván: – Nem állítom, hogy hasonló attrakcióra leszek képes, de abban biztos vagyok, hogy még tartogat számunkra ez a helyszín néhány érdekességet, én pedig égek a vágytól, hogy felfedezhessem, végül is miféle szerkezetekből lőtték ki ezeket a nyílvesszőket.
